Trouble im Penthouse Movie mkv Full Movie eng sub 1280p tamil

Latest update: Mon, 10 Feb 2020 11:29:27 +0000

Rated 3.9/5 based on 423 customer reviews

⇩⇩⇩⇩⇩⇩⇩⇩⇩⇩⇩

DOWNLOAD . STREAM

⬆⬆⬆⬆⬆⬆⬆⬆⬆⬆⬆

 

Átírás 1 Q U A R T E R L Y PRESS REVIEW FOR ADVANCED EFL LEARNERS WINTER 2013 A Tribute to ALICE Fiction Train Book Review The Progress of Love Side by Side The Moon in the Orange Street Skating Rink by Alice Munro Nobel Laureate MUNRO 2 by Alice Munro 18 by Tárnok, Attila 21 Az Orange Street-i jégpálya fordította Tárnok Attila QUARTERLY PRESS REVIEW is an electronic magazine consisting of texts found in the public domain abridged for educational purposes. Back issues: Correspondence: 2 Train by Alice Munro T his is a slow train anyway, and it has slowed some more for the curve. Jackson is the only passenger left, and the next stop is about twenty miles ahead. Then the stop at Ripley, then Kincardine and the lake. He is in luck and it s not to be wasted. Already he has taken his ticket stub out of its overhead notch. He heaves his bag, and sees it land just nicely, in between the rails. No choice now the train s not going to get any slower. He takes his chance. A young man in good shape, agile as he ll ever be. But the leap, the landing, disappoints him. He s stiffer than he d thought, the stillness pitches him forward, his palms come down hard on the gravel between the ties, he s scraped the skin. Nerves. The train is out of sight; he hears it putting on a bit of speed, clear of the curve. He spits on his hurting hands, getting the gravel out. Then picks up his bag and starts walking back in the direction he has just covered on the train. If he followed the train he would show up at the station there well after dark. He d still be able to complain that he d fallen asleep and wakened all mixed up, thinking he d slept through his stop when he hadn t, jumped off all confused. He would have been believed. Coming home from so far away, from Germany and the war, he could have got mixed up in his head. It s not too late, he would be where he was supposed to be before midnight. But all the time he s thinking this he s walking in the opposite direction. He doesn t know many names of trees. Maples, that everybody knows. Pines. He d thought that where he jumped was in some woods, but it wasn t. The trees are just along the track, thick on the embankment, but he can see the flash of fields behind them. Fields green or rusty or yellow. Pasture, crops, stubble. He knows just that much. It s still August. And once the noise of the train has been swallowed up he realizes there isn t the perfect quiet around that he would have expected. Plenty of disturbance here and there, a shaking of the dry August leaves that wasn t wind, a racket of unknown, unseen birds chastising him. People he d met in the past few years seemed to think that if you weren t from a city, you were from the country. And that was not true. Jackson himself was the son of a plumber. He had never been in a stable in his life or herded cows or stoked grain. Or found himself as now stumping along a railway track that seemed to have reverted from its normal purpose of carrying people and freight to become a province of wild apple trees and thorny berry bushes and trailing grapevines and crows scolding from perches you could not see. And right now a garter snake slithering between the rails, perfectly confident he won t be quick enough to tramp on and murder it. He does know enough to figure that it s harmless, but its confidence riles him. The little jersey, whose name was Margaret Rose, could usually be counted on to show up at the stable door for milking twice a day, morning and evening. Belle didn t often have to call her. But this morning she was too interested in something down by the dip of the pasture field, or in the trees that hid the railway tracks on the other side of the fence. She heard Belle s whistle and then her call, and started out reluctantly. But then decided to go back for another look. Belle set the pail and stool down and started tramping through the morning-wet grass. So-boss. She was half coaxing, half scolding. Something moved in the trees. A man s voice called out that it was all right. QPR 2 3 Well of course it was all right. Did he think she was afraid of him attacking Margaret Rose who had her horns still on? Climbing over the rail fence, he waved in what he might have considered a reassuring way. That was too much for Margaret Rose, she had to put on a display. Jump one way, then another. Toss of the wicked little horns. Nothing much, but jerseys can always surprise you with their speed and spurts of temper. Belle called out, to scold her and reassure him. She won t hurt you. Just don t move. It s her nerves. Now she noticed the bag he had hold of. That was what had caused the trouble. She had thought he was just out walking the tracks, but he was going somewhere. That s what the trouble is. She s upset with your bag. If you could just lay it down for a moment. I have to get her back towards the barn to milk her. He did as she asked, and then stood watching, not wanting to move an inch. She got Margaret Rose headed back to where the pail was, and the stool, on this side of the barn. You can pick it up now, she said. As long as you don t wave it around at her. You re a soldier, aren t you? If you wait till I get her milked I can get you some breakfast. Good night, I ve got out of breath. That s a stupid name when you have to holler at her. Margaret Rose. She was a short, sturdy woman with straight hair, gray mixed in with what was fair, and childish bangs. I m the one responsible for it, she said, as she got herself settled. I m a royalist. Or I used to be. I have porridge made, on the back of the stove. It won t take me long to milk. If you wouldn t mind going round the barn and waiting where she can t see you. It s too bad I can t offer you an egg. We used to keep hens but the foxes kept getting them and we just got fed up. We. We used to keep hens. That meant she had a man around somewhere. Porridge is good. I ll be glad to pay you. No need. Just get out of the way for a bit. She s got herself too interested to let her milk down. He took himself off around the barn. It was in bad shape. He peered between the boards to see what kind of a car she had, but all he could make out in there was an old buggy and some other wrecks of machinery. The white paint on the house was peeling and going gray. A window with boards nailed across it, where there must have been broken glass. The dilapidated henhouse where she had mentioned the foxes getting the hens. Shingles in a pile. If there was a man on the place he must have been an invalid, else paralyzed with laziness. There was a road running by. A small fenced field in front of the house, a dirt road. And in the field a dappled, peaceable-looking horse. A cow he could see reasons for keeping, but a horse? Even before the war people on farms were getting rid of them, tractors were the coming thing. And she hadn t looked like the sort to trot round on horseback just for the fun of it. Then it struck him. The buggy in the barn. It was no relic, it was all she had. For a while now he d been hearing a peculiar sound. The road rose up a hill, and from over that hill came a clip-clop, clip-clop. Along with the clip-clop some little tinkle or whistling. Now then. Over the hill came a box on wheels, being pulled by two quite small horses. Smaller than the ones in the field but no end livelier. And in the box sat a half dozen or so little men. All dressed in black, with proper black hats on their heads. The sound was coming from them. It was singing. Discrete highpitched little voices, as sweet as could be. They never looked at him as they went by. It chilled him. The buggy in the barn and the horse in the field were nothing in comparison. QPR 3 4 He was still standing there looking one way and another when he heard her call, All finished. She was standing by the house. This is where to go in and out, she said of the back door. The front is stuck since last winter, and it just refuses to open, you d think it was still frozen. They walked on planks laid over an uneven dirt floor, in a darkness provided by the boarded-up window. It was as chilly there as it had been in the hollow where he d slept. He had wakened again and again, trying to scrunch himself into a position where he could stay warm. The woman didn t shiver here she gave off a smell of frank healthy exertion and what was likely the cow s hide. She poured the fresh milk into a basin and covered it with a piece of cheesecloth she kept by, then led him into the main part of the house. The windows there had no curtains, so the light was coming in. Also the woodstove had been in use. There was a sink with a hand-pump, a table with oilcloth on it worn in some places to shreds, and a couch covered with a patchy old quilt. Also a pillow that had shed some feathers. So far, not so bad, though old and shabby. There was a use for everything you could see. But raise your eyes and up there on shelves was pile on pile of newspapers or magazines or just some kind of papers, up to the ceiling. He had to ask her, was she not afraid of fire? A woodstove too. Oh, I m always here. I mean, I sleep here and everything. There isn t any place else I can keep the draughts out. I m watchful. I haven t had a chimney fire even. A couple of times it got too hot and I just threw some baking powder on it. Nothing to it. My mother had to be here anyway, she said. There was no place else for her to be comfortable. I had her cot in here. I kept an eye on everything. I did think of moving all the papers into the front room but it s really too damp in there, they would all be ruined. She died in May. Just when the weather got decent. She lived to hear about the end of the war on the radio. She understood perfectly. She lost her speech a long time ago but she could understand. I m so used to her not speaking that sometimes I think she s here but she s not. Jackson felt it was up to him to say he was sorry. Oh well. It was coming. Just lucky it wasn t in the winter. She served him oatmeal porridge and tea. Not too strong? The tea? Mouth full, he shook his head. I never economize on tea. If it comes to that why not drink hot water? We did run out when the weather got so bad last winter. The hydro gave out and the radio gave out and the sea gave out. I had a rope round the back door to hang on to when I went out to milk. I was going to get Margaret Rose into the back kitchen but I figured she d get too upset with the storm and I couldn t hold her. Anyway she survived. We all survived. Finding a place in the conversation, he asked were there any dwarfs in the neighborhood? Not that I ve noticed. In a cart? Oh. Were they sitting? It must have been the little Mennonite boys. They drive their cart to church and they sing all the way. The girls have to go in the buggy but they let the boys ride in the cart. They never looked at me. They wouldn t. I used to say to Mother that we lived on the right road because we were just like the Mennonites. The horse and buggy and we drink our milk unpasteurized but the only thing is, neither one of us can sing. When Mother died they brought so much food I was eating it for weeks. They must have thought there d be a wake or something. I m lucky to have them there. But they are lucky too, because they are supposed to practice charity and here I am practically on their doorstep and an occasion for charity if you ever saw one. QPR 4 5 He offered to pay her when he d finished but she batted her hand at his money. But there was one thing, she said. If before he went he could manage to fix the horse trough. What this involved was actually making a new horse trough, and in order to do that he had to hunt around for any materials and tools he could find. It took him all day, and she served him pancakes and Mennonite maple syrup for supper. She said that if he d only come a week later she might have fed him fresh jam. She picked the wild berries growing along the railway track. They sat on kitchen chairs outside the back door until after the sun went down. She was telling him something about how she came to be here and he was listening, but not paying full attention because he was looking around and thinking how this place was on its last legs but not absolutely hopeless, if somebody wanted to settle down and fix things up. A certain investment of money was needed, but a greater investment of time and energy. It could be a challenge. He could almost bring himself to regret that he was moving on. Her father she called him her daddy had bought this place just for the summers, she said, and then he decided that they might as well live here all year round. He could work anywhere, because he made his living with a column for the Toronto Telegram. (Jackson just for a second embarrassingly pictured this as a real column holding or helping to hold up a building. The mailman took what was written and it was sent off on the train. He wrote about all sorts of things that happened, mentioning Belle s mother occasionally but calling her Princess Casamassima, out of some book. Her mother might have been the reason they stayed year round. She had caught the terrible flu of 1918 in which so many people died, and when she came out of it she was a mute. Not really, because she could make sounds all right, but she seemed to have lost words. Or they had lost her. She had to learn all over again to feed herself and go to the bathroom but one thing she never learned was to keep her clothes on in the hot weather. So you wouldn t want her just wandering around and being a laughingstock, on some city street. Belle was away at a school in the winters. It took him a little effort to realize that what she referred to as Bishop Strawn was a school. It was in Toronto and she was surprised he hadn t heard of it. It was full of rich girls but also had girls like herself who got special money from relations or wills to go there. It taught her to be rather snooty, she said. And it didn t give her any idea of what she would do for a living. But that was all settled for her by the accident. Walking along the railway track, as he often liked to do on a summer evening, her father was hit by a train. She and her mother had already gone to bed when it happened and Belle thought it must be a farm animal loose on the tracks, but her mother was moaning dreadfully and seemed to know first thing. Sometimes a girl she had been friends with at school would write to ask her what on earth she could find to do up there, but little did they know. There was milking and cooking and taking care of her mother and she had the hens at that time as well. She learned how to cut up potatoes so each part has an eye, and plant them and dig them up the next summer. She had not learned to drive and when the war came she sold her daddy s car. The Mennonites let her have a horse that was not good for farmwork anymore, and one of them taught her how to harness and drive it. One of the old friends came up to visit her and thought the way she was living was a hoot. She wanted her to go back to Toronto but what about her mother? Her mother was a lot quieter now and kept her clothes on, also enjoyed listening to the radio, the opera on Saturday afternoons. Of course she could do that in Toronto but Belle didn t like to uproot her. Or maybe it was herself she was talking about, who was scared of uproot. The first thing he had to do was to make some rooms other than the kitchen fit to sleep in, come the cold weather. He had some mice QPR 5 6 to get rid of and even some rats, now coming in from the cooling weather. He asked her why she d never invested in a cat and heard a piece of her peculiar logic. She said it would always be killing things and dragging them for her to look at, which she didn t want to do. He kept a sharp ear open for the snap of the traps, and got rid of them before she knew what had happened. Then he lectured about the papers filling up the kitchen, the firetrap problem, and she agreed to move them, if the front room could be got free of damp. That became his main job. He invested in a heater and repaired the walls, and persuaded her to spend the better part of a month climbing down and getting the papers, rereading and reorganizing them and fitting them on the shelves he had made. She told him then that the papers contained her father s book. Sometimes she called it a novel. He did not think to ask anything about it but one day she told him it was about two people named Matilda and Stephen. A historical novel. You remember your history? He had finished five years of high school with respectable marks and a very good showing in trigonometry and geography but did not remember much history. In his final year, anyway, all you could think about was that you were going to the war. He said, Not altogether. You d remember altogether if you went to Bishop Strawn. You d have had it rammed down your throat. English history, anyway. She said that Stephen had been a hero. A man of honor, far too good for his times. He was that rare person who wasn t all out for himself or looking to break his word the moment it was convenient to do so. Consequently and finally he was not a success. And then Matilda. She was a straight descendant of William the Conqueror and as cruel and haughty as you might expect. Though there might be people stupid enough to defend her because she was a woman. If he could have finished it would have been a very fine novel. Jackson of course wasn t stupid. He knew that books existed because people sat down and wrote them. They didn t just appear out of the blue. But why, was the question. There were books already in existence, plenty of them. Two of which he had to read at school. A Tale of Two Cities and Huckleberry Finn, each of them with language that wore you down, though in different ways. And that was understandable. They were written in the past. What puzzled him, though he didn t intend to let on, was why anybody would want to sit down and do another one, in the present. Now. A tragedy, said Belle briskly, and Jackson didn t know if it was her father she was talking about or the people in the book that had not been finished. Anyway, now that this room was livable his mind was on the roof. No use to fix up a room and have the state of the roof render it unlivable again in a year or two. He had managed to patch the roof so that it would do her a couple more winters but he could not guarantee more than that. And he still planned to be on his way by Christmas. The Mennonite families on the next farm ran to older girls and the younger boys he had seen, not strong enough yet to take on heavier chores. Jackson had been able to hire himself out to them during the fall harvest. He had been brought in to eat with the others and to his surprise found that the girls behaved giddily as they served him, they were not at all mute as he had expected. The mothers kept an eye on them, he noticed, and the fathers kept an eye on him. All safe. And of course with Belle not a thing had to be spoken of. She was he had found this out sixteen years older than he was. To mention it, even to joke about it, would spoil everything. She was a certain kind of woman, he a certain kind of man. The town where they shopped, when they needed to, was called Oriole. It was in the opposite direction from the town where he had grown up. He tied up the horse in the United Church shed there, since there were of course no hitching posts left on the main street. QPR 6 7 At first he was leery of the hardware store and the barbershop. But soon he realized something about small towns which he should have realized just from growing up in one. They did not have much to do with each other, unless it was for games run off in the ballpark or the hockey arena, where all was a fervent made-up sort of hostility. When people needed to shop for something their own stores could not supply they went to a city. The same when they wanted to consult a doctor other than the ones their own town could offer. He didn t run into anybody familiar, and nobody showed a curiosity about him, though they might look twice at the horse. In the winter months, not even that, because the back roads were not plowed and people taking their milk to the creamery or eggs to the grocery had to make do with horses. Belle always stopped to see what movie was on though she had no intention of going to see any of them. Her knowledge of movies and movie stars was extensive but came from some years back. For instance she could tell you whom Clark Gable was married to in real life before he became Rhett Butler. Soon Jackson was going to get his hair cut when he needed to and buying his tobacco when he ran out. He smoked now like a farmer, rolling his own and never lighting up indoors. Secondhand cars didn t become available for a while but when they did, with the new models finally on the scene and farmers who d made money in the way ready to turn in the old ones, he had a talk with Belle. The horse Freckles was God knows how old and stubborn on any sort of hill. He found that the car dealer had been taking notice of him, though not counting on a visit. I always thought you and your sister was Mennonites but ones that wore a different kind of outfit, the dealer said. That shook Jackson up a little but at least it was better than husband and wife. It made him realize how he must have aged and changed over the years, and how the person who had jumped off the train, that skinny nerve-wracked soldier, would not be so recognizable in the man he was now. Whereas Belle, so far as he could see, was stopped at some point in life where she remained a grown-up child. And her talk reinforced this impression, jumping back and forth, into the past and out again, so that it seemed she made no difference between their last trip to town and the last movie she had seen with her mother and father, or the comical occasion when Margaret Rose now dead had tipped her horns at a worried Jackson. It was the second car they had owned that took them to Toronto in the summer of This was a trip they had not anticipated and it came at an awkward time for Jackson. For one thing, he was building a new horse barn for the Mennonites, who were busy with the crops, and for another, he had his own harvest of vegetables coming on, which he planned to sell to the grocery store in Oriole. But Belle had a lump that she had finally been persuaded to pay attention to, and she was booked now for an operation in Toronto. What a change, Belle kept saying. Are you so sure we are still in Canada? This was before they got past Kitchener. Once they got on the new highway she was truly alarmed, imploring him to find a side road or else turn around and go home. He found himself speaking sharply to her the traffic was surprising him too. She stayed quiet all the way after that, and he had no way of knowing whether she had her eyes closed, had given up, or was praying. He had never known her to pray. Even this morning she had tried to get him to change his mind about going. She said the lump was getting smaller, not larger. Since the health insurance for everybody had come in, she said, nobody did anything but run to the doctor and make their lives into one long drama of hospitals and operations, which did nothing but prolong the period of being a nuisance at the end of life. She calmed down and cheered up once they got to their turnoff QPR 7 8 and were actually in the city. They found themselves on Avenue Road, and in spite of exclamations about how everything had changed, she seemed to be able on every block to recognize something she knew. There was the apartment building where one of the teachers from Bishop Strawn had lived (that was only the pronunciation, the name was spelled Strachan, as she had told him a while ago. In the basement there was a shop where you could buy milk and cigarettes and the newspaper. Wouldn t it be strange, she said, if you could go in there and still find the Telegram, where there would be not only her father s name but his smudgy picture, taken when he still had all his hair? Then a little cry, and down a side street she had seen the very church she could swear it was the very church in which her parents had been married. They had taken her there to show her, though it wasn t a church they were members of. They did not go to any church, far from it. Her father said they had been married in the basement but her mother said the vestry. Her mother could talk then, that was when she could talk. Perhaps there was a law at the time, to make you get married in a church or it wasn t legal. At Eglinton she saw the subway sign. Just think, I have never been on a subway train. She said this with some sort of mixed pain and pride. Imagine remaining so ignorant. At the hospital they were ready for her. She continued to be lively, telling them about her horrors in the traffic and about the changes, wondering if there was still such a show put on at Christmas by Eaton s store. And did anybody remember the Telegram? You should have driven in through Chinatown, one of the nurses said. Now that s something. I ll look forward to seeing it on my way home. She laughed, and said, If I get to go home. Now don t be silly. Another nurse was talking to Jackson about where he d parked the car, and telling him where to move it so he wouldn t get a ticket. Also making sure that he knew about the accommodations for out-oftown relations, much cheaper than you d have to pay at a hotel. Belle would be put to bed now, they said. A doctor would come to have a look at her, and Jackson could come back later to say good night. He might find her a little dopey by that time, they said. She overheard, and said that she was dopey all the time so he wouldn t be surprised, and there was a little laugh all round. The nurse took him to sign something before he left. He hesitated where it asked for what relation. Then he wrote friend. When he came back in the evening he did see a change, though he would not have described Belle then as dopey. They had put her into some kind of green cloth sack that left her neck and most of her arms quite bare. He had seldom seen her so bare, or noticed the rawlooking cords that stretched between her collarbone and her chin. She was angry that her mouth was dry. They won t let me have anything but the meanest little sip of water. She wanted him to go and get her a Coke, something that she never drank in her life as far as he knew. There s a machine down the hall there must be. I see people going by with a bottle in their hands and it makes me so thirsty. He said he couldn t go against orders. Tears came into her eyes and she turned pettishly away. I want to go home. Soon you will. You could help me find my clothes. No I couldn t. If you won t I ll do it myself. I ll get myself to the train station myself. There isn t any passenger train that goes up our way anymore. Abruptly then, she seemed to give up on her plans for escape. QPR 8 9 In a few moments she started to recall the house and all the improvements that they or mostly he had made on it. The white paint shining on the outside and even the back kitchen whitewashed and furnished with a plank floor. The roof reshingled and the windows restored to their plain old style, and most of all glories, the plumbing that was such a joy in the wintertime. If you hadn t shown up I d have soon been living in absolute squalor. He didn t voice his opinion that she already had been. When I come out of this I am going to make a will, she said. All yours. You won t have wasted your labors. He had of course thought about this, and you would have expected that the prospects of ownership would have brought a sober satisfaction to him, though he would have expressed a truthful and companionable hope that nothing would happen too soon. But no. It all seemed quite to have little to do with him, to be quite far away. She returned to her fret. Oh, I wish I was there and not here. You ll feel a lot better when you wake up after the operation. Though from everything that he had heard that was a whopping lie. Suddenly he felt so tired. He had spoken closer to the truth than he could have guessed. Two days after the lump s removal Belle was sitting up in a different room, eager to greet him and not at all disturbed by the moans coming from a woman behind the curtain in the next bed. That was more or less what she Belle had sounded like yesterday, when he never got her to open her eyes or notice him at all. Don t pay any attention to her, said Belle. She s completely out of it. Probably doesn t feel a thing. She ll come round tomorrow bright as a dollar. Or maybe she won t. A somewhat satisfied, institutional authority was showing, a veteran s callousness. She was sitting up in bed and swallowing some kind of bright orange drink through a conveniently bent straw. She looked a lot younger than the woman he had brought to the hospital such a short time before. She wanted to know if he was getting enough sleep, if he d found some place where he liked to eat, if the weather had not been too warm for walking, if he had found time to visit the Royal Ontario Museum, as she thought she had advised. But she could not concentrate on his replies. She seemed to be in an inner state of amazement. Controlled amazement. Oh, I do have to tell you, she said, breaking right into his explanation of why he had not got to the museum. Oh, don t look so alarmed. You ll make me laugh with that face on, it ll hurt my stitches. Why on earth should I be thinking of laughing anyway? It s a dreadfully sad thing really, it s a tragedy. You know about my father, what I ve told you about my father The thing he noticed was that she said father instead of daddy. My father and my mother She seemed to have to search around and get started again. The house was in better shape then than when you first got to see it. Well it would be. We used that room at the top of the stairs for our bathroom. Of course we had to carry the water up and down. Only later, when you came, I was using the downstairs. With the shelves in it, you know, that had been a pantry? How could she not remember that he had taken out the shelves and put in the bathroom? He was the one who had done it. Oh well, what does it matter? she said, as if she followed his thoughts. So I had heated the water and I carried it upstairs to have my sponge bath. And I took off my clothes. Well I would. There was a big mirror over the sink, you see it had a sink like a real bathroom only you had to pull out the plug and let the water back into the pail when you were finished. The toilet was elsewhere. You get the picture. So I proceeded to wash myself and I was bare naked, naturally. It must have been around nine o clock at night so there was QPR 9 10 plenty of light. It was summer, did I say? That little room facing west? Then I heard steps and of course it was Daddy. My father. He must have been finished putting Mother to bed. I heard the steps coming up the stairs and I did notice they sounded heavy. Somewhat not like usual. Very deliberate. Or maybe that was just my impression afterwards. You are apt to dramatize things afterwards. The steps stopped right outside the bathroom door and if I thought anything I thought, Oh, he must be tired. I didn t have any bolt across the door because of course there wasn t one. You just assumed somebody was in there if the door was closed. So he was standing outside the door and I didn t think anything of it and then he opened the door and he just stood and looked at me. And I have to say what I mean. Looking at all of me, not just my face. My face looking into the mirror and him looking at me in the mirror and also what was behind me and I couldn t see. It wasn t in any sense a normal look. I ll tell you what I thought. I thought, He s walking in his sleep. I didn t know what to do, because you are not supposed to startle anybody that is sleepwalking. But then he said, Excuse me, and I knew he was not asleep. But he spoke in a funny kind of voice, I mean it was a strange voice. Very much as if he was disgusted with me. Or mad at me, I didn t know. Then he left the door open and just went away down the hall. I dried myself and got into my nightgown and went to bed and went to sleep right away. When I got up in the morning there was the water I had drained and I didn t want to go near it but I did. But everything seemed normal and he was up already typing away. He just yelled good morning and then he asked me how to spell some word. The way he often did, because I was a better speller. So I did and then I said he should learn how to spell if he thought he was a writer, he was hopeless. But then sometime later in the day when I was washing some dishes he came up right behind me and I froze. He just said, Belle, I m sorry. And I thought, Oh, I wish he had not said that. It scared me. I knew it was true he was sorry but he was putting it out in the open in a way I could not ignore. I just said, That s okay, but I couldn t make myself say it in an easy voice or as if it really was okay. I couldn t. I had to let him know he had changed us. I went to throw out the dishwater and then I went back to whatever else I was doing and not another word. Later I got Mother up from her nap and I had supper ready and I called him but he didn t come. I said to Mother that he must have gone for a walk. He often did when he got stuck in his writing. I helped mother cut up her food. I didn t know where he could have gone. I got Mother ready for bed though that was his job. Then I heard the train coming and all at once the commotion and the screeching which was the train brakes and I must have known what had happened though I don t know exactly when I knew. I told you before. I told you he got run over by the train. But I m not telling you this, I am not telling you just to be harrowing. At first I couldn t stand it and for the longest time I was actually making myself think that he was walking along the tracks with his mind on his work and never heard the train. That was the story all right. I was not going to think it was about me or even what it primarily was about. Sex. It seems to me just now I have got a real understanding of it and that it was nobody s fault. It was the fault of human sex in a tragic situation. Me growing up there and Mother the way she was and Daddy, naturally, the way he would be. Not my fault nor his fault. There should be acknowledgment, that s all I mean, places where people can go if they are in a situation. And not be all ashamed and guilty about it. If you think I mean brothels, you are right. If you think prostitutes, right again. Do you understand? Jackson, looking over her head, said yes. I feel so released. It s not that I don t feel the tragedy, but I have QPR 10 11 in a way got outside the tragedy, is what I mean. It is just the mistakes of humanity that are tragic, if you see what I mean. You mustn t think because I m smiling that I don t have compassion. I have serious compassion. But I have to say I am relieved. At the same time. I have to say I somehow feel happy. You are not embarrassed by listening to all this? No. You realize I am in a slightly abnormal state. I know I am. There is this abnormal clarity. I mean in everything. Everything so clear. I am so grateful for it. The woman on the bed had not let up on her rhythmical groaning all through this. Jackson felt as if that refrain had entered into his head. He heard the nurse s squishy shoes in the hall and hoped they would enter this room. They did. The nurse said that she had to give Belle her sleepy-time pill. He was afraid she would tell him to kiss her good night. He had noticed that a lot of kissing went on in the hospital. He was glad when he stood up that there was no mention of it. See you tomorrow. He woke up early, and decided to take a walk before breakfast. He had slept all right but told himself he ought to take a break from the hospital air. It wasn t that he was worried so much by the change in Belle. He thought it was possible or even probable that she would get back to normal, either today or in a couple more days. She might not even remember the story she had told him. Which would be a blessing. The sun was well up, as you could expect at this time of year, and the buses and streetcars were already pretty full. He walked south for a bit, then turned west onto Dundas Street, and after a while found himself in the Chinatown he had heard about. Loads of recognizable and many not-so-recognizable vegetables were being trundled into shops, and small, skinned, apparently edible animals were already hanging up for sale. The streets were full of illegally parked trucks and noisy, desperate-sounding Chinese. All the high-pitched clamor sounded like they had a war going on, but probably to them it was just everyday. Nevertheless he felt like getting out of the way, and he went into a restaurant run by Chinese but advertising an ordinary breakfast of eggs and bacon. When he came out of there he intended to turn around and retrace his steps. But instead he found himself heading south again. He had got onto a residential street lined with tall and fairly narrow brick houses. They must have been built before people in the area felt any need for driveways or possibly before they even had cars. Before there were such things as cars. He walked until he saw a sign for Queen Street, which he had heard of. He turned west again and after a few blocks he came to an obstacle. In front of a doughnut shop he ran into a small crowd of people. They were stopped by an ambulance, backed right up on the sidewalk so you could not get by. Some of them were complaining about the delay and asking loudly if it was even legal to park an ambulance on the sidewalk, and others were looking peaceful enough while they chatted about what the trouble might be. Death was mentioned, some of the onlookers speaking of various candidates and others saying that was the only legal excuse for the vehicle being where it was. The man who was finally carried out, bound to the stretcher, was surely not dead or they d have had his face covered. He was not being carried out through the doughnut shop, as some had jokingly predicted that was some sort of dig at the quality of the doughnuts but through the main door of the building. It was a decent enough brick apartment building five stories high, housing a Laundromat as well as the doughnut shop on its main floor. The name carved over its main door suggested pride as well as some foolishness in its past. Bonnie Dundee. A man not in ambulance uniform came out last. He stood there looking with exasperation at the crowd that was now thinking of QPR 11 12 breaking up. The only thing to wait for now was the grand wail of the ambulance as it found its way onto the street and tore away. Jackson was one of those who didn t bother to walk away. He wouldn t have said he was curious about any of this, more that he was just waiting for the inevitable turn he had been expecting, to take him back to where he d come from. The man who had come out of the building walked over and asked if he was in a hurry. No. Not specially. This man was the owner of the building. The man taken away in the ambulance was the caretaker and superintendent. I ve got to get to the hospital and see what s the trouble with him. Right as rain yesterday. Never complained. Nobody close that I can call on, so far as I know. The worst, I can t find the keys. Not on him and not usually where he keeps them. So I got to go home and get my spares and I just wondered, could you keep a watch on things meanwhile? I got to go home and I got to go to the hospital too. I could ask some of the tenants but I d just rather not, if you know what I mean. Natural curiosity or something. He asked again if Jackson was sure he would not mind and Jackson said no, fine. Just keep an eye for anybody going in, out, ask to see their keys. Tell them it s an emergency, won t be long. He was leaving, then turned around. You might as well sit down. There was a chair Jackson had not noticed. Folded and pushed out of the way so the ambulance could park. It was just one of those canvas chairs but comfortable enough and sturdy. Jackson set it down with thanks in a spot where it would not interfere with passersby or apartment dwellers. No notice was taken of him. He had been about to mention the hospital and the fact that he himself had to get back there before too long. But the man had been in a hurry, and he already had enough on his mind, and he had already made the point that he would be as quick as he could. Jackson realized, once he got sitting down, just how long he d been on his feet walking here or there. The man had told him to get a coffee or something to eat from the doughnut shop if he felt the need. Just tell them my name. But that Jackson did not even know. When the owner came back he apologized for being late. The fact was that the man who had been taken away in the ambulance had died. Arrangements had to be made. A new set of keys had become necessary. Here they were. There d be some sort of funeral involving those in the building who had been around a long time. Notice in the paper might bring in a few more. A troublesome spell, till this was sorted out. It would solve the problem. If Jackson could. Temporarily. It only had to be temporarily. Yes, all right with him, Jackson said. If he wanted to take a little time, that could be managed. Right after the funeral and some disposal of goods. A few days he could have then, to get his affairs together and do the proper moving in. That would not be necessary, Jackson said. His affairs were together and his possessions were on his back. Naturally this roused a little suspicion. Jackson was not surprised a couple of days later to hear that this new employer had made a visit to the police. But all was well, apparently. He had emerged as just one of those loners who may have got themselves in too deep some way or another but have not been guilty of breaking any law. It looked as if there was no search party under way. As a rule, Jackson liked to have older people in the building. And as a rule, single people. Not zombies. People with interests. Talent. The sort of talent that had been noticed once, made some kind of a living once, though not enough to hang on to all through a life. An announcer whose voice had been familiar on the radio during the war but whose vocal cords were shot to pieces now. Most people QPR 12 13 probably believed he was dead. But here he was in his bachelor suite, keeping up with the news and subscribing to the Globe and Mail, which he passed on to Jackson in case there was anything of interest to him in it. Once there was. Marjorie Isabella Treece, daughter of Willard Treece, longtime columnist for the Toronto Telegram, and his wife Helena (née Abbott) Treece, has passed away after a courageous battle with cancer. Oriole paper please copy. July 18, No mention of where she had been living. Probably in Toronto. She had lasted maybe longer than he had expected. He didn t spend a moment s time picturing the rooms of work he d done on her place. He didn t have to such things were often recalled in dreams, and his feeling then was more of exasperation than of longing, as if he had to get to work on something that had not been finished. In the building of Bonnie Dundee, there had to be consideration of human beings, as he tackled the upkeep of their surroundings and of what the women might call their nests. (The men were usually uneasy about any improvement meaning a raise in the rent. He talked them round, with good respectful manners and good fiscal sense, and the place became one with a waiting list. We could fill it all up without a loony in the place, said the owner. But Jackson pointed out that the loonys as he called them were generally tidier than average, besides which they were a minority. There was a woman who had once played in the Toronto Symphony and an inventor who had truly just missed out on a fortune for one of his inventions and had not given up yet though he was over eighty. And a Hungarian refugee actor whose accent was not in demand but who still had a commercial running somewhere in the world. They were all well behaved, even those who went out to the Epicure Bar every day at noon and stayed till closing. Also they had friends among the truly famous who might show up once in a blue moon for a visit. Nor should it be sneezed at that the Bonnie Dundee had an in-house preacher, on shaky terms with whatever his church might be but always able to officiate when called upon. People did often stay until his office was necessary. An exception was the young couple named Candace and Quincy who never settled their rent and skipped out in the middle of the night. The owner happened to have been in charge when they came looking for a room, and he excused himself for his bad choice by saying that a fresh face was needed around the place. Candace s. Not the boyfriend s. The boyfriend was a crude sort of jerk. On a hot summer day Jackson had the double back doors, the delivery doors, open, to let in what air he could while he worked at varnishing a table. It was a pretty table he d got for nothing because its polish was all worn away. He thought it would look nice to put the mail on, in the entryway. He was able to be out of the office because the owner was in there checking some rents. There was a light touch on the front doorbell. Jackson was ready to haul himself up, cleaning his brush, because he thought the owner in the midst of figures might not care to be disturbed. But it was all right, he heard the door being opened, a woman s voice. A voice on the edge of exhaustion, yet able to maintain something of its charm, its absolute assurance that whatever it said would win over anybody who came within listening range. She would probably have got that from her father the preacher. He remembered thinking this before. This was the last address she had, she said, for her daughter. She was looking for her daughter. Candace her daughter. She had come here from British Columbia. From Kelowna where she and the girl s father lived. Ileane. That woman was Ileane. He heard her ask if it was possible for her to sit down. Then the owner pulling out his Jackson s chair. Toronto so much hotter than she had expected, though she knew QPR 13 14 Ontario, had grown up there. She wondered if she could possibly beg for a glass of water. She must have put her head down in her hands as her voice grew muffled. The owner came out into the hall and dropped some change into the machine to get a 7-Up. He might have thought that more ladylike than a Coke. Around the corner he saw Jackson listening, and he made a gesture that he, Jackson, should take over, being perhaps more used to distraught tenants. But Jackson shook his head violently. She did not stay distraught long. She begged the owner s pardon and he said the heat could play those tricks today. Now about Candace. They had left within a month, it could be three weeks ago. No forwarding address. In such cases there usually isn t. She got the hint. Oh, of course I can settle. There was some muttering and rustling while this was done. Then, I don t suppose you could let me see where they were living. The tenant isn t in now. But even if he was I don t think he d agree to it. Of course. That s silly. Was there anything else you were particularly interested in? Oh no. You ve been kind. I ve taken your time. She had got up now, and they were moving. Out of the office, down the couple of steps to the front door. Then the door was opened and street noises swallowed up her farewells if there were any. However she had been defeated, she would get herself out with a good grace. Jackson came out of hiding as the owner returned to the office. Surprise, was all the owner said. We got our money. He was a man who was basically incurious, at least about personal matters. A thing which Jackson valued in him. Of course he would like to have seen her. He hadn t got much of an impression of the daughter. Her hair was blond but very likely dyed. No more than twenty though it was sometimes hard to tell nowadays. Very much under the thumb of the boyfriend. Run away from home, run away from your bills, break your parents hearts, for a sulky piece of goods, a boyfriend. Where was Kelowna? In the west somewhere. British Columbia. A long way to come looking. Of course she was a persistent woman. An optimist. Probably that was true of her still. She had married. Unless the girl was out of wedlock and that struck him as very unlikely. She d be sure, sure of herself the next time, she wouldn t be one for tragedy. The girl wouldn t be, either. She d come home when she d had enough. She might bring along a baby but that was all the style nowadays. Shortly before Christmas in the year 1940 there had been an uproar in the high school. It had even reached the third floor where the clamor of typewriters and adding machines usually kept all the downstairs noises at bay. The oldest girls in the school were up there girls who last year had been learning Latin and biology and European history and were now learning to type. One of these was Ileane Bishop, a minister s daughter, although there were no bishops in her father s United Church. Ileane had arrived with her family when she was in grade nine and for five years, because of the custom of alphabetical seating, she had sat behind Jackson Adams. By that time Jackson s phenomenal shyness and silence had been accepted by everybody else in the class but it was new to her, and during the next five years, by not acknowledging it, she had produced a thaw. She borrowed erasers and pen nibs and geometry tools from him, not so much to break the ice as because she was naturally scatterbrained. They exchanged answers to problems and marked each other s tests. When they met on the street QPR 14 15 they said hello, and to her his hello was actually more than a mumble it had two syllables and an emphasis to it. Nothing much was presumed beyond that except that they had certain jokes. Ileane was not a shy girl but she was clever and aloof and not particularly popular, and that seemed to suit him. From her position on the stairs, when all these older girls came out to see the ruckus, Ileane along with all the others was surprised to see that one of the two boys causing it was Jackson. The other was Bill Watts. Boys who only a year ago had sat hunched over books and shuffled dutifully between one classroom and another. Now in army uniforms they looked twice the size they had been, their powerful boots making a ferocious noise as they galloped around. They were shouting out that school was canceled for the day, because everybody had to join the army. They were distributing cigarettes everywhere, even tossing them on the floor where they could be picked up by boys who didn t even shave. Careless warriors, whooping invaders. Drunk up to their eyeballs. I m no piker, they were yelling. The principal was trying to order them out. But because this was still early in the war and there was as yet some awe and veneration concerning the boys who had signed up, wrapping themselves so to speak in the costume of death, he was not able to show the ruthlessness he would have called upon a year later. Now now, he said. I m no piker, Billy Watts told him. Jackson had his mouth open probably to say the same, but at that moment his eyes met the eyes of Ileane Bishop and a certain piece of knowledge passed between them. Ileane Bishop understood, it seemed, that Jackson was truly drunk but that the effect of this was to enable him to play drunk, therefore the drunkenness displayed could be managed. (Billy Watts was just drunk, through and through. With this understanding Ileane walked down the stairs, smiling, and accepted a cigarette, which she held unlit between her fingers. She linked arms with both heroes and marched them out of the school. Once outside they lit up their cigarettes. There was a conflict of opinion about this later, in Ileane s father s congregation. Some said Ileane had not actually smoked hers, just pretended to pacify the boys, while others said she certainly had. Smoked. Billy did put his arms around Ileane and tried to kiss her, but he stumbled and sat down on the school steps and crowed like a rooster. Within two years he would be dead. Meanwhile he had to be got home, and Jackson pulled him so that they could get his arms over their shoulders and drag him along. Fortunately his house was not far from the school. They left him there, passed out on the front steps, and entered into a conversation. Jackson did not want to go home. Why not? Because his stepmother was there, he said. He hated his stepmother. Why? No reason. Ileane knew that his mother had died in a car accident when he was very small this was sometimes taken to account for his shyness. She thought that the drink was probably making him exaggerate, but she didn t try to make him talk about it any further. Okay, she said. You can stay at my place. It just happened that Ileane s mother herself was away, looking after Ileane s sick grandmother. Ileane was at the time keeping house in a haphazard way for her father and her two young brothers. This was fortunate. Not that her mother would have made a fuss, but she would have wanted to know the ins and outs and who was this boy? At the very least she would have made Ileane go to school as usual. A soldier and a girl, so suddenly close. Where there had been nothing all this time but logarithms and declensions. Ileane s father didn t pay attention to them. He was more interested in the war than some of his parishioners thought a minister should be, and this made him proud to have a soldier in the QPR 15 16 house. Also he was unhappy not to be able to send his daughter to college, on his minister s salary, because he had to put something by to send her brothers someday. That made him lenient. Jackson and Ileane didn t go to the movies. They didn t go to the dance hall. They went for walks, in any weather and often after dark. Sometimes they went into a restaurant and drank coffee, but did not try to be friendly to anybody. What was the matter with them? Were they falling in love? Ileane went by herself to Jackson s house to collect his bag. His stepmother raised her skinny eyebrows and showed her bright false teeth and tried to look as if she was ready for some fun. She asked what they were up to. You better watch that stuff, she said, with a big laugh. She had a reputation for being a loudmouth but people said she didn t mean any harm. Ileane was especially ladylike, partly to annoy her. She told Jackson what had been said, and made it funny, but he didn t laugh. She apologized. I guess you get too much in the habit of caricaturing people, living in a parsonage, she said. He said it was okay. That time at the parsonage turned out to be Jackson s last leave. They wrote to each other. Ileane wrote about finishing her typing and shorthand and getting a job in the office of the town clerk. In spite of what she had said about caricatures she was determinedly satirical about everything, more than she had been in school. Maybe she thought that someone at war needed joking. When hurry-up marriages had to be arranged through the clerk s office she would refer to the virgin bride. And when she mentioned some stodgy minister visiting the parsonage and sleeping in the spare room she wondered if the mattress would induce naughty dreams. He wrote about the crowds on the Île de France and the ducking around to avoid U-boats. When he got to England he bought a bicycle and he told her about places he had biked around to see if they were not out of bounds. Then about being picked to take a map course which meant he would work behind the lines if there was ever such a need (he meant of course after D-Day. These letters though more prosaic than hers were always signed with love. When D-Day did come there was what she called an agonizing silence but she understood the reason for it, and when he wrote again all was well, though details impossible. In this letter he spoke as she had been doing, about marriage. And at last V-E Day and the voyage home. He mentioned showers of summer stars overhead. Ileane had learned to sew. She was making a new summer dress in honor of his homecoming, a dress of lime-green rayon silk with a full skirt and cap sleeves, worn with a narrow belt of gold imitation leather. She meant to wind a ribbon of the same green material around the crown of her summer straw hat. All this is being described to you so you will notice me and know it s me and not go running off with some other beautiful woman who happens to be at the train station. He mailed his letter to her from Halifax, telling her that he would be on the evening train on Saturday. He said that he remembered her very well and there was no danger of getting her mixed up with another woman even if the train station happened to be swarming with them that evening. On their last evening they had sat up late in the parsonage kitchen where there was the picture of King George VI you saw everywhere that year. And the words beneath it. I said to the man who stood at the gate of the year, Give me a light that I may tread safely into the unknown. And he replied, Go out into the darkness and put your hand into the hand of God. That shall be to you better than QPR 16 17 light and safer than a known way. Then they went upstairs very quietly and he went to bed in the spare room. Her coming to him must have been by mutual agreement because he was not surprised. It was a disaster. But by the way she behaved, she didn t seem to know. The more disaster, the more frantic became her stifled displays of passion. There was no way he could stop her trying, or explain. Was it possible a girl could know so little? They parted finally as if all had gone well. And the next morning said goodbye in the presence of her father and brothers. In a short while the letters began, loving as could be. He got drunk and tried once more, in Southampton. But the woman said, That s enough, sonny boy, you re down and out. A thing he didn t like was women or girls dressing up. Gloves, hats, swishy skirts, all some demand and bother about it. But how could she know that? Lime green, he wasn t sure he knew the color. It sounded like acid. Then it came to him quite easily, that a person could just not be there. Would she tell herself or tell anybody else, that she must have mistaken the date? He d told himself that she would make up some lie, surely she was resourceful, after all. Now that she was gone, Jackson felt a wish to see her. Her voice even in distress had been marvelously unchanged. Drawing all importance to itself, musical levels. He could never ask the owner what she looked like, whether her hair was still dark, or gray, and she herself skinny or gone stout. He had not paid much attention to the daughter, except on the matter of disliking the boyfriend. Unless she d had the child by herself and that wasn t likely. She would have a prosperous husband, other children. This the one to break her heart. That kind of girl would come back. She d be too spoiled to stay away. She d come back when necessary. Even the mother Ileane hadn t she had some spoiled air about her, some way of arranging the world and the truth to suit herself, as if nothing could foil her for long? The next day whatever ease he had about the woman passing from his life was gone. She knew this place, she might come back. She might settle herself in for a while, walking up and down these streets, trying to find where the trail was warm. Humbly but not really humbly making inquiries of people, in that spoiled cajoling voice. It was possible he would run into her right outside this door. Things could be locked up, it only took some determination. When he was as young as six or seven he locked up his stepmother s fooling, what she called her fooling or her teasing when she gave him a bath. He ran out on the street after dark and she got him in but she saw there d be some real running away if she didn t stop so she stopped. She said he was no fun because she could never say that anybody hated her. But she knew he hated her even if she couldn t account for it and she stopped. He spent three more nights in the building called Bonnie Dundee. He wrote an account for the owner of every apartment and when and what upkeep was due. He said that he had been called away, without indicating why or where to. He emptied his bank account and packed the few things belonging to him. In the evening, late in the evening, he got on the train. He slept off and on during the night and in one of those snatches he saw the little Mennonite boys go by in their cart. He heard their small sweet voices singing. This had happened before in his dreams. In the morning he got off in Kapuskasing. He could smell the mills, and was encouraged by the cooler air. (2012) QPR 17 18 The Progress of Love by Tárnok, Attila D eath is the final kick. A grateful friend: the ultimate release from burdens. A mean judge: it announces the sentence of mortality. The first time a writer is measured against harder currencies than text is in his necrologue. His death is the common denominator that places him in level with historical-literary figures. A career completed, it can be examined from a historical viewpoint. A writer alive, however, is always more interesting a person than his counterpart who has passed away, on whose personality we can only muse. Alice Munro, probably the best Canadian short fiction writer alive, residing Canada, is a common example of this. The events of her life are widely believed to be the background of her stories. In Probable Fictions she complains about the reader who tries to identify settings and characters of her stories as their real life replicas. Canadian readers are obsessed to take details of fiction as the scandalous gossip of their life or community. Stephen Leacock s Sunshine Sketches of a Little Town was received with raging opposition (perhaps justly so) in Orillio; Margaret Lawrence s Manawaka, it is often taken for granted, is her hometown Neepawa, Manitoba and Alice Munro s Jubilee equals Wigham, Ontario in the process of a literary folk-ethymology. Of course, it is always a small community that feels offended about being pictured in fiction realistically, or feels proud when romanticized. Mordecai Richier s portrait of Montreal, for example, has never encountered opposition. Alice Munro along with Mavis Gallant and others is under informal contract to the New Yorker. This means that the New Yorker has the right to see their work first, so any stories that appear in other magazines, one can assume are New Yorker rejects. Alice Munro comments on their rigorous requirement for accuracy in a recent radio interview: The New Yorker has an army of people to check up on facts, and if you have a ferry leaving at two o clock and it leaves at two thirty that would be changed. So there is always a sort of factual accuracy which is wonderful, and they found out that I have the heart patients on the wrong floor of the Toronto General Hospital. Things like that. I remember in one of the early stories I was talking about plastic curtains, and they said, do you mean shower curtains? Because it turned out that at the New Yorker no one knew about those imitation lace curtains that people used to have, maybe still have on parlor windows. So I set them straight about plastic curtains and a few things like that. Canadian fiction writers are often crucified on the cross of this contradiction: the requirement for accuracy by the New Yorker to which magazine they would love to contribute, and the small town mentality of the community they portray. Alice Munro, in her latest book, The Progress of Love, perhaps for reasons discussed above, reveals an inconsistency in structure, in the context of the entire book as well as in the patterns and themes of individual stories, but this inconsistency and her use of a sometimes difficult-to-follow mosaic or montage construction of time frames might be justified. It is, of course, not required of short story writers to present a string of stories that are related in theme, setting and character as the stories in Lives of Girls and Women. Consistency in themes, a single central character and a recurring narrative voice are simple traditional norms. Robert Thacker notices that the stories here encompass more time than in earlier works of Alice Munro. Yet events are frequently recollected from memory. In the sense of events occuring within the timespan of the narrative, these stories often embrace a very short time, even in some cases no time at all (for example, the framework of White Dump is a static present tense in which frame nothing QPR 18 19 actually happens, and the story is the telling of past events on several planes of time. The use of several time planes is, of course, to break up a long span of narrative time by reordering chronology for the sake of holding on to the reader s interest. Maybe it is somewhat disturbing at places where a few sentence-long conversation is extended to pages by inserts of character sketches, by description of other events, by analyses of what is on one character s mind, or by jumping back to tell us what had happened earlier. This prolongation of a conversation distinguishes Alice Munro s prose from adventure stories. However, her narrative almost never comes to the present tense; with that she avoids adventure s counterpart, the documentary. Her usual themes, the Ingmar-Bergmanish psychological drama in family environments on the one hand, and her wine-sweet reminiscences of her, she makes it seem, long past childhood on the other hand, are enriched in this volume with the fabulous realist story of The Moon in the Orange Street Skating Rink. This story, well may be the best one in the book, brings back memories to me of the enjoyment of reading sugar-coated, ironic works of Czech authors, such as Jaroslav Hasek or Bohumil Hrabal. Alice Munro s method of telling a story is telling it backwards. She almost always presents us the conclusion first, that is, whatever happened last in the ordinary course of events, then goes further and further back into the past explaining and analyzing the precedents of the conclusion. Therefore, the psychological drama can be more correctly called post-traumatic from the reader s point of view, because we get to know the tragic event first: the father dies in The Progress of Love, a boy drowns in Miles City, Montana, or an elderly couple dies in Fits and the story itself is about the circumstances of how these tragic events came about in the first place. On this level, Munro s stories are the opposites of ordinary adventure stories where the conclusion, the present tense of events, comes at the end as a punch line, but her stories are also like mysteries in that the plot is the winding-off, the solving of the shocking human deed which we are told first. Alice Munro s finest trait is her ability to draw character sketches as elaborate as lace. We almost always learn the purpose or reason of a character s action by direct statements. Sometimes the narrator remarks it objectively, at other times the narrator tells us about it as the character s explanation. Often, Alice Munro handles transitions with so much care and (what seems) ease that the eyes can slip through pages without stoppage. An illustration of such shifts is compressed into a passage in Fits on pages 118-9, where our view of the events jumps back and forth from Robert s perspective to that of the narrator s omniscient view excluding Robert. In this collection of short stories, Alice Munro does not portray a community per Se, consequently her book is less homogenous than her earlier work. The eleven stories in the new collection, as a result, are less also coherent. The Progress of Love is a collection of fine, unrelated stories, but some of them do not belong to the best of Munro. While some of the stories are beautiful, the inclusion of others in the book is questionable. Other reviewers felt something of this discrepancy. Jean Mallinson observes Alice Munro s treating her characters as the dispersal of the narrator s interest among a whole range of characters and that she does not pick favourites but gives each character his or her due is a sign of her maturity as an artist. However, this observation also can be interpreted as a loss of a consistent viewpoint. Many of the stories are compiled of short, laconic pieces; each describes seemingly unrelated events and usually they jump back and forth in time. W. R. Martin describes this technique: we find the chronology often disordered and something like a mosaic of strikingly-colored pieces puzzlingly juxtaposed, with no plain theme or obvious current. Robert Thacker notices this slight imperfection or queer aftertaste as well. He writes, The Progress of Love offers both greater complexity and, oddly enough, greater QPR 19 20 uncertainty than we have seen before: not uncertainty of purpose, control or detail, but rather uncertainty of meaning or uncertainty of being, and also, the stories here proclaim Munro s uncertainty by their structures. More than that, Alice Munro displays a weakness in thematic development. The reader does not know what the plot of Eskimo aims at, and even the ending ( This is the beginning of her holiday, p. 2o8) fails to illuminate the point. Another story, Fits is enigmatic nonetheless, and the identification of commercial institutions makes the story boring when hyper-realistic: She had stood in line at the Bank of Montreal, or: They were together, buying groceries in the I. G. A. (p. 119. Neil Besner describes this technique as kitchen linoleum realism: Alice Munro offers us an extraordinary insight into the ordinary. However, inspite of all the criticism, The Progress of Love was the most popular reading among Canadian writers when it was published; Alice Munro the writer all the writers are reading, advertises the cover of the January-February issue (1987) of Books in Canada. Her next collection of stories, according to rumors, is about to be published and much awaited. Indeed, her prose came of age and although changed very little since her first book, Dance of the Happy Shades, her literary experience ripens the unchanged material into a brilliant collection of short stories in The Progress of Love. Miss Kernaghan s character in The Moon in the Orange Street Skating Rink who allowed only one shirt a week in the washing and set the dish of jam in the middle of the table where nobody could reach it easily and who kept worrying that so much exercise would give those boys terrible appetites is not only similar to some of Dickens s characters stricken by a shortage of financial possibilities, but should be placed beside them in regards of artistic creative merit as well. (Mount Royal College, 1987) QPR 20 21 Side by. The Moon in the Orange Street Skating Rink by Alice Munro SAM GOT A SURPRISE, WALKING INTO Callie s variety and confectionery store. He had expected a clutter of groceries, cheap bits and pieces, a stale smell, maybe faded tinsel ropes, old overlooked Christmas decorations. Instead, he found a place mostly taken up with video games. Hand-lettered signs in red and blue crayon warned against alcohol, fighting, loitering, and swearing. The store was full of jittery electronic noise and flashing light and menacing, modern- day, oddly shaved and painted children. But behind the counter sat Callie, quite painted up herself, under a pinkish-blond wig. She was reading a paperback. Sam asked for cigarettes, to test her. She laid down the book, and he looked at the title. My Love Where the High Winds Blow, by Veronica Gray. She gave him his change and settled her sweater around her shoulders and picked up her book, all without looking at him. Her sweater was covered with little jiggly balls of pink and white wool, like popcorn. She waited till the last minute to speak to him. You taken up smoking in your old age, Sam? I thought you didn t know me. I d know your hide in a tannery, said Callie, pleased with herself. I knew you the minute you walked in that door. Sam is sixty-nine years old, a widower. He is staying at the Three Little Pigs Motel, out on the highway, for a few days while on his way to visit his married daughter in Pennsylvania. For all he used to tell his wife about Gallagher, he would never bring her back to see it. Instead, they went to Hawaii, to Europe, even to side Az Orange Street-i jégpálya fordította Tárnok Attila SAM MEGLEPŐDÖTT, AMIKOR betért Callie Vegyesboltjába. Zsúfolt élelmiszerhalmokra számított, olcsó darabárúra, áporodott szagra, öreg, elfeledett karácsonyfadíszekre. Ehelyett videojátékokra lelt. Piros és kék zsírkrétás feliratok figyelmeztettek, hogy tilos az alkoholfogyasztás, a verekedés, az üres ácsorgás és a káromkodás. Az üzletben elektronikus zajok, villogó fények és modern, furcsa hajviseletű, kifestett gyerekek tartózkodtak. A pult mögött ülő Callie, vöröses-szőke parókában, szintén kisminkelve, egy olcsó regényt olvasott. Hogy próbára tegye, Sam cigarettát kért. A nő letette a könyvet, Sam a címére pillantott: My Love Where the High Winds Blow, írta Veronica Gray. Az eladónő anélkül, hogy felnézett volna, odaadta a visszajárót, megigazította a kardigánját a vállán, és újra kezébe vette a könyvet. A kardigán mintázatában a fehér és rózsaszín gyapjúlabdák mint pattogatott kukoricák ugrándoztak. A nő hosszú pillanatokig várt, mielőtt a férfihez szólt. Öregségedre rászoktál a dohányzásra, Sam? Azt hittem, meg se ismertél. Cserzőműhelyben is megismerném az irhádat mondta Callie elégedetten. Rádismertem, amint beléptél az ajtón. Sam hatvankilenc éves özvegyember. Útban Pennsylvaniában élő lányához az országút menti Three Little Pigs nevű motelben szállt meg. Sokat mesélt feleségének Gallagherről, s mégse hozta el őt soha ide. Inkább Hawaii-ba, Európába, sőt Japánba mentek. Most Gallagherben sétál, szinte ő az egyetlen gyalogos. Nagy a QPR 21 22 Now he goes for walks in Gallagher. Often he is the only person walking. The traffic is heavy, and not as varied as it used to be. Manufacturing has given way to service industries. Things look to Sam a bit scruffy. But that could be because he lives now in Victoria in Oak Bay, an expensive and pretty neighborhood full of well-off retired people like himself. Kernaghan s boarding house used to be the last house last building on the edge of town. It s still there, still close to the sidewalk. But the town has spread a little at all its edges. A PetroCar gas station. A Canadian Tire Store with a big parking lot. Some new, low houses. Kernaghan s has been painted a pale, wintry blue, but otherwise looks neglected. Instead of the front veranda, where the boarders each had a chair, Sam sees a glassed-in porch entirely filled up with batts of insulating material, an upended mattress, screens, and heavy old storm windows. The house used to be light tan, and the trim was brown. Everything was terribly clean. Dust was a problem, the road being so close and not paved at that time. There were always horses going by, and people on foot, as well as cars and farm trucks. You simply have to keep after it, said Miss Kernaghan, in an ominous way, referring to the dust. As a matter of fact, it was Callie who kept after it. Callie Kernaghan was nineteen when Sam and Edgar Grazier first saw her, and she could have passed for twelve. A demon worker. Some people called her a drudge, Miss Kernaghan s little drudge, or they called her slavey Slavey Kernaghan. The mistake they made was in thinking that she minded. Sometimes a woman coming in from the country, lugging her butter and eggs, would take a rest on the front steps. Or a girl would sit there to take off her rubber boots and put on her town shoes hiding the boots in the ditch until she put them on again on her way home. Then Miss Kernaghan would call out, from the darkness behind the dining-room window, This is not a park bench! Miss Kernaghan was a big, square-shouldered, awkward woman, flat in front and back, with hennaed hair and a looming white- powdered forgalom és nem olyan színes, mint régen. A kézműves ipar szerepét átvette a szolgáltató ipar. Samnek minden egy kicsit elhanyagoltnak tűnik, de talán azért, mert most Victoriában él, Oak Bayben, egy csinos, gazdag kerületben, ahol hozzá hasonló tehetős nyugdíjasok laknak. Kernaghan panziója volt régen az utolsó ház az utolsó épület a város szélén. Még mindig áll, ugyanolyan közel a járdához, mint rég, csak a város nőtt meg egy kissé. Egy Petro-Car benzinkút. Egy Canadian Tire áruház, nagy parkolóval. Néhány új, alacsony ház. A Kernaghan panziót halvány, hideg kékre festették, amúgy elhanyagoltnak tűnik. A verandát, ahol régen minden kosztosnak jutott egy kertiszék, beüvegezték, odabent szigetelőanyag halomban, falnak támasztott matrac, szúnyogháló és nehéz, öreg ablaktáblák. A ház vajszínű volt régen, a szegélylécek barnák. Minden ragyogott a tisztaságtól, egyedül az akkor még aszfaltozatlan útról felszálló por okozott gondot. Lovak, gyalogosok, sőt kocsik és kisméretű teherautók is jártak erre. Gyakran kell port törölni, és kész mondta Miss Kernaghan. Mindenesetre Callie portalanított. Callie Kernaghan tizenkilenc éves volt, mikor Sam és Edgar Grazier megismerte, de tizenkettőnek nézett ki. Rengeteget dolgozott. Néhányan Miss Kernaghan rabszolgájának hívták, Kernaghan Szolginak, mert azt hitték tévesen, hogy gyűlöl dolgozni. A közeli tanyákról jövő asszonyok, akik vajat, tojást hoztak a városba, néha leültek a lépcsőre pihenni. A lányok is itt ültek le, hogy gumicsizmájukat városi cipőre cseréljék. A csizmát a csatornákba rejtették és útban hazafelé vették fel újra. Olykor Miss Kernaghan kikiáltott az étkező félhomályából: Ez nem köztéri pad! Miss Kernaghan nagydarab, szögletes vállú, ügyetlen asszony volt, beesett elöl-hátul, hennázott hajjal, tompára púderezett arccal és vastagon festett, mogorván görbe szájjal. Buja történetek keringtek róla, bár halványabbak és nehezebben igazolhatók, mint QPR 22 23 face and a thickly painted, sullenly drooping mouth. Stories of lasciviousness hung around her, dimmer, harder to substantiate than the stories of her amazing avarice and stinginess. Callie, supposedly a foundling, was said by some to be Miss Kernaghan s own daughter. But her boarders had to toe the line. No drinking, no smoking, no bad language or bad morals, she told the Grazier boys on their first day. No eating in the bedrooms, she told them later, after Thanksgiving, when they brought a large, greasy box of sweet buns from home. It attracts mice, she said. Miss Kernaghan said fairly often that she had never had boys before. She sounded as if she was doing them a favor. She had four other boarders. A widow lady, Mrs. Cruze, very old but able to look after herself; a business lady, Miss Verne, who was a bookkeeper in the glove factory; a bachelor, Adam Delahunt, who worked in the bank and taught Sunday school; and a stylish, contemptuous young woman, Alice Peel, who was engaged to a policeman and worked as a telephone operator. These four took up the upstairs bedrooms. Miss Kernaghan herself slept on the couch in the dining room, and Callie slept on the couch in the kitchen. Sam and Edgar got the attic. Two narrow metal-frame beds had been set up on either side of a chest of drawers and a rag rug. After they had taken a look around, Sam pushed Edgar into going down and asking if there was any place they could hang their clothes. I didn t think boys like you would have a lot of clothes, Miss Kernaghan said. I never had boys before. Why can t you do like Mr. Delahunt? He puts his trousers under the mattress every night, and that keeps the crease in them grand. Edgar thought that was the end of it, but in a little while Callie came with a broom handle and some wire. She stood on the bureau and contrived a clothespole with loops of wire around a beam. We could easy do that, Sam said. They looked with curiosity but little pleasure at her floppy gray undergarments. She didn t answer. She had even brought some clothes hangers. Somehow they knew already that this was all her own doing. az elképesztő fukarságáról szólóak. Callie valószínűleg lelenc volt, néhányak szerint pedig Miss Kernaghan saját lánya. A kosztosokra szigorú szabályok vonatkoztak. Tilos inni, dohányozni, káromkodni és erkölcstelenkedni, ezt Miss Kernaghan rögtön az első nap megmondta a Grazier fiúknak. Tilos a hálóban enni, szólt nekik később, Hálaadás napja után, mikor a fiúk egy nagy ragacsos doboz édes süteményt hoztak otthonról. Idecsalogatja az egereket mondta. Gyakran hangoztatta, hogy fiúk sosem laktak nála azelőtt. Úgy csinált, mintha szívességet tenne. Négy további lakója volt. Egy özvegyasszony, Mrs. Cruze, nagyon öreg, de még tudott gondoskodni magáról, egy üzletasszony, Miss Verne, aki könyvelő volt a kesztyűgyárban, egy agglegény, Adam Delahunt, a bankban dolgozott és cserkészvezető volt, meg egy elegáns de gőgős fiatal nő, Alice Peel, aki telefonkezelőként dolgozott és jegyben járt egy rendőrrel. Ők négyen az emeleti hálókat foglalták el. Miss Kernaghan az ebédlőben aludt egy díványon, Callie pedig a konyhában a kanapén. A padlásszobát Sam és Edgar kapták, ahol két keskeny vaságy állt egy fiókosszekrény és egy rongyszőnyeg két oldalán. Miután körülnéztek, Sam rávette Edgart, kérdezze meg, hová akasszák a ruháikat. Nem gondoltam volna, hogy a maguk fajta fiúknak sok ruhája van mondta Miss Kernaghan. Nálam sosem laktak fiúk azelőtt. Tegyék a nadrágjukat a matrac alá éjszakára, mint Mr. Delahunt. Nagyszerűen megmarad a vasalt él. Edgar azt hitte, ezzel az ügy le van zárva, de nemsokára Callie hozott egy drótot és egy seprűnyelet. Felállt a komódra és a gerendához erősítette a rudat. Ezt mi is meg tudtuk volna csinálni mondta Sam. A lány nem válaszolt. Ők kíváncsian, de nem nagy élvezettel nézték kilátszó szürke alsószoknyáját. Callie később még akasztókat is hozott. Valahogy a fiúk már érezték, hogy mindezt saját elhatározásból teszi. QPR 23 24 Thank you, Callie, said Edgar, a slender boy with a crown of fair curls, turning on her the diffident, sweet-natured smile that had had no success downstairs. Callie spoke in the rough voice that she used in the grocery store when demanding good potatoes. Will that be all right for yez? Sam and Edgar were cousins not brothers, as most people thought. They were the same age seventeen and had been sent to board in Gallagher while they went to business college. They had grown up about ten miles from here, and had gone to the same country school and village continuation school. After a year at business college, they could get jobs in banks or offices or be apprenticed to accountants. They were not going back to the farm. What they really wanted to do, and had wanted since they were about ten years old, was to become acrobats. They had practiced for years and put on displays when the continuation school gave its concerts. That school had no gym, but there were some parallel bars and a balancing rail and mats in the basement. At home, they practiced in the barn, and on the grass in fine weather. How do acrobats earn a living? Sam was the one who had begun to ask that question. He could not picture Edgar and himself in a circus. They were not dark enough, for one thing. (He had an idea that the people who worked in circuses were all Gypsies. He thought there must be acrobats going around on their own, doing stunts at fairs and in church halls. He remembered seeing some when he was younger. Where were they from? How did they get paid? How did you find out about joining them? Such questions troubled Sam more and more and never seemed to bother Edgar at all. In the early fall, after supper, while there was still some light in the evenings, they practiced in the vacant lot across the street from Kernaghan s, where the ground was fairly level. They wore their undershirts and woollen pants. They limbered up by doing cartwheels and handstands and headstands, somersaults and double somersaults, and then welded themselves together. They shaped their bodies into signs into hieroglyphs eliminating to an Köszönjük, Callie mondta Edgar, egy szőke tincsekkel koronázott, vékony fiú, félénk, édes természetű mosollyal, mely odalent semmilyen hatást nem váltott ki. Callie durva hangon válaszolt, ahogy az üzletben szokott szép krumplit követelni. Megfelel? Sam és Edgar unokatestvérek voltak, nem édestestvérek, ahogy legtöbben hitték. Tizenhét évesek voltak, és a Kereskedelmi Főiskolán tanultak Gallagherben. Egy tíz mérföldre lévő tanyán nőttek fel, ott jártak iskolába, később pedig a faluban lévőbe. A főiskola első éve után elhelyezkedhetnek majd valamelyik bankban, vagy hivatalban betanított könyvelőnek. A farmra nem áll szándékukban visszamenni. Tízéves koruk óta akrobaták szerettek volna lenni. Éveken át gyakoroltak és a falusi iskolában még bemutatókat is tartottak a hangversenyek előtt. Nem volt tornaterem, de a pincében találtak egy duplakorlátot, egy tornászgerendát és egy birkózószőnyeget. Otthon az istállóban gyakoroltak, vagy jó időben kint a füvön. Miből élnek az akrobaták, merült fel a kérdés először Samben. Nem tudta elképzelni magukat egy cirkuszban. Először is, nem voltak sötét bőrűek. Valahogy azt hitte, cirkuszban csak cigányok dolgoznak. Úgy képzelte, vannak olyan akrobaták is, akik járják a vidéket, és vásárokon, egyházi ünnepeken adják elő mutatványaikat. Úgy emlékezett, fiatalabb korában látott ilyeneket. Honnan jöttek? Honnan kaptak fizetést? Hogyan lehetne csatlakozni hozzájuk? Samet egyre inkább foglalkoztatták ezek a kérdések, míg Edgart egyáltalán nem érdekelték. Kora ősszel, amikor még elég világos volt, vacsora után a Kernaghan panzióval szemközti üres telken gyakoroltak, ahol a talaj nagyjából egyenletes volt. Atlétát és gyapjúnadrágot viseltek. Cigánykerekekkel, fej- és kézállással melegítettek be, aztán egymásba olvadtak a gyakorlatokhoz. Testüket jelekké, hieroglifákká formálták, bámulatosan feledtetve, hogy két különálló test forrt egybe. A fejek és vállak ütközése véletlennek tűnt. QPR 24 25 astonishing degree their separateness and making the bumps of heads and shoulders incidental. Sometimes, of course, these creations toppled, everything came apart, arms and legs flew free, and grappling bodies reappeared just two boys bodies, one tall and slight, the other shorter and sturdier. They began again, building jerkily. The balancing bodies swayed. They might topple, they might hold. All depended on whether they could subdue themselves into that pure line, invisibly join themselves, attain the magic balance. Yes. Again. They had an audience of boarders sitting on the porch. Alice Peel took no notice. If she was not out with her fiancé, she was in her room attending to the upkeep of her clothes and person painting her nails, doing up her hair or taking it our, plucking her eyebrows, washing her sweaters and silk stockings, cleaning her shoes. Adam Delahunt was a busy person, too he had meetings of the Temperance Society and the Gideons to go to, social activities of his Sunday-school class to superintend. But he sat for a while and watched with Mrs. Cruze and Miss Verne and Miss Kernaghan. Mrs. Cruze still had good eyesight and she loved the show. She stamped her cane on the porch floor and yelled, Get him, boy! Get him! as if the stunts were some sort of wrestling match. Mr. Delahunt told Sam and Edgar about his Sunday-school class, called the Triple-Vs. The Vs stood for Virtue, Vigor, and Victory. He said that if they joined they could get to use the United church gymnasium. But the boys were Coldwater Baptists at home, so they could not accept. If Callie watched, it was from behind windows. She always had her work. Miss Kernaghan said that so much exercise would give those boys terrible appetites. When Sam thought of himself and Edgar practicing in that vacant lot it was now part of the Canadian Tire parking space he always seemed to be sitting on the porch, too, looking at the two boys striving and falling and pulling themselves up on the grass-one Természetesen ezek az alkotmányok összedőltek néha, minden szétesett, karok és lábak repültek szabadon, és összekuszálódott testekké váltak két fiú testévé, egyik magas és vékony, a másik alacsonyabb és izmosabb. Újrakezdték, szakaszosan építkezve. Néha úgy tűnt, egyensúlyukat vesztik. Összedőlnek, vagy megtartják? Minden azon múlt, mennyire tudják magukat alávetni a tiszta mértani formáknak, láthatatlanul összecsatolni magukat, megtartani a bűvös egyensúlyt. Igen. Nem. Mégis. Újra. A közönség a verandán ülő kosztosokból állt, Alice Peel kivételével. Ő, ha nem ment sehova a vőlegényével, ruháinak és küllemének a karbantartásával foglalatoskodott a szobájában: hajberakással, szemöldökritkítással, esetleg a körmét festette, vagy a kardigánjait és a selyemharisnyáját mosta, cipőit tisztogatta. Adam Delahunt is elfoglalt ember volt gyűlésekre járt az Antialkoholista Egyesületbe, a Gideons Klubba, meg ott volt számára a cserkészet. Ő mégis elüldögélt egy darabig Mrs. Cruze, Miss Verne és Miss Kernaghan társaságában. Cruze-nak még jó volt a látása és nagyon tetszett neki a műsor. Oda-odakoppintotta a botját a veranda padlójához és átkiáltott a fiúknak: Kapd el, te gyerek! Ragadd meg! mintha a mutatvány valamiféle birkózómeccs lett volna. Delahunt mesélt a fiúknak a cserkészcsapatról, EDE volt a nevük. Erkölcs, Diadal, Erény. Szerinte, ha csatlakoznának a cserkészekhez, használhatnák a United Church tornatermét. De a fiúk konok baptista nevelést kaptak otthon, így nem fogadhatták el az ajánlatot. Callie a házból, az ablakon át nézte a mutatványokat, neki mindig volt valami tennivalója. Miss Kernaghan folyton zsémbelődött, hogy a sok mozgástól farkaséhesek lesznek majd a fiúk. Mikor Sam visszagondolt azokra a bemutatókra az üres telken, ahol most a Canadian Tire áruház parkolója van, a verandán ülők közt is elképzelte magát, ahogy bámulja a két küzdő, feltornyosodó QPR 25 26 figure soaring briefly above the other, triumphantly hand- balanced and then the cheerful separate tumbling. These memories have a certain damp brown shading. Perhaps from the wallpaper in the Kernaghan house. The trees that lined the road at that time were elms, and their leaf color in fall was a brown-spotted gold. The leaves were shaped like a candle flame. These leaves fell in his mind on a windless evening with the sky clear but the sunset veiled and the countryside misty. The town, under leaves and the smoke of burning leaves, was mysterious and difficult, a world on its own, with its church spires and factory whistles, rich houses and row houses, networks, catchwords, vested interests. He had been warned; he had been told town people were snotty. That was not the half of it. The exercise did increase the Grazier boys appetites, but those would have been terrible anyway. They were used to farm meals and had never imagined people could exist on such portions as were served here. They saw with amazement that Miss Verne left half of what little she got on her plate, and that Alice Peel rejected potatoes, bread, bacon, cocoa as a threat to her figure; turnips, cabbage, beans as a threat to her digestion; and anything with raisins in it simply because she couldn t stand them. They could not figure out any way to get what Alice Peel turned down or what Miss Verne left on her plate, though it would surely have been fair. At ten-thirty in the evening, Miss Kernaghan produced what she called the evening lunch. This was a plate of sliced bread, some butter and jam, and cups of cocoa or tea. Coffee was not served in that house. Miss Kernaghan said it was American and corroded your gullet. The butter was cut up beforehand into meager pats, and the dish of jam was set in the middle of the table, where nobody could reach it easily. Miss Kernaghan remarked that sweet things spoiled the taste of bread and butter. The other boarders deferred to her out of long habit, but between them Sam and Edgar cleaned out the dish. Soon the amount of jam dwindled to two separate spoonfuls. The cocoa was made with water, with a little skim milk added to majd összeomló fiút a füvön: az egyik dicsőségesen lebeg a másik fölött, karjaival egyensúlyoz, aztán vidám bukfencet vet. Ezeknek a részleteknek furcsa, nyirkos-barna színezete van az emlékeiben, talán a tapéta, vagy az út menti szilfák okán, amik még álltak akkoriban, és leveleik ősszel aranybarnán csillogtak mint a gyertyaláng. Ezeket a leveleket vélte látni egy szélcsendes este a naplemente fátyol mögötti fényében. A város a levélégetések füstje alatt titokzatosnak és kuszának mutatkozott: egy önmagában létező világnak, templomtornyaival, a gyári duda hangjával, gazdag házakkal és sorházakkal, belső kötődésekkel, jelszavakkal, megszerzett jogokkal. Figyelmeztették, szóltak neki, hogy a város lakói szemét alakok. Még ha csak szemetek lettek volna! A gyakorlatok valóban fokozták a Grazier fiúk étvágyát, és a koszt amúgy is gyatra volt. Falusi ételekhez szoktak, el se tudták képzelni, hogy az életben maradáshoz kevesebbet is elég enni. Bámulattal tapasztalták, hogy Miss Verne még a felét ott is hagyja annak a kevésnek, amit kap, és hogy Alice Peel soha nem eszik krumplit, kenyeret, szalonnát és kakaót, mert félti az alakját, répát, káposztát és babot, mert nem tesz jót az emésztésének, ráadásul visszautasított mindent, amiben mazsola volt, mert ki nem állhatta. A fiúk próbálták valamilyen úton-módon megszerezni, amit Alice Peel nem kért és amit Miss Verne otthagyott a tányérján, de nem jártak sikerrel. Este féltizenegykor Miss Kernaghan elkészítette az úgynevezett későesti vacsorát. Néhány szelet kenyér, vaj, lekvár és pár csésze kakaó vagy tea. Kávét sohasem adott, mert mint mondta: az amerikai, és egyébként is kikezdi a nyelőcsövet. A vajat előre felvágta apró darabkákra, a lekvárt pedig az asztal közepére állította, ahol senki nem érhette el kényelmesen. Az édes dolgok elrontják a vajas kenyér ízét jegyezte meg. A lakók megszokásból nem rontották el a vajas kenyér ízét, de Sam és Edgar tisztára törölték a lekváros tányért. A lekváradag nemsokára két kanálnyi elkülönített kupaccá zsugorodott. A kakaó QPR 26 27 make a skin and to support Miss Kernaghan s claim that it was made with milk entirely. Nobody challenged her. Miss Kernaghan told lies not to fool people but to stump them. If a boarder said, It was a bit chilly upstairs last night, Miss Kernaghan would say at once, I can t understand that. I had a roaring fire going. The pipes were too hot to lay your hand on them. The fact of the matter would be that she had let the fire die down or go out altogether. The boarder would know or strongly suspect this, but what was a boarder s suspicion against Miss Kernaghan s firm, flashy lie? Mrs. Cruze would actually apologize, Miss Verne would mutter about her chilblains, Mr. Delahunt and Alice Peel would look sulky but would not argue. Sam and Edgar had to spend their whole allowance of pocket money, which wasn t much, on food. At first they got hot dogs at the Cozy Grill. Then Sam figured our that they would be farther ahead buying a package of jam tarts or Fig Newtons at the grocery store. They had to eat the whole package on the way home, because of the rule about no food in the bedrooms, They liked the hot dogs, but they had never felt really comfortable at the Cozy Grill, which was full of noisy high-school students, younger and a lot brassier than they were. Sam felt some possibility of insult, though none ever developed. On the way back to Kernaghan s from the grocery store, they had to pass the Cozy Grill and then Dixon s, a drugs. re with an ice-cream parlor in the back. That was where their fellow- students from the business college went for cherry Cokes and banana splits after school and in the evenings. Passing Dixon s windows, they stopped chewing, looked stolidly straight ahead. They would never go inside. They were the only farm boys at business college, and their clothes set them apart. They had no light-blue or light-brown V- neck sweaters, no grownup-looking gray trousers, only these stiff woollen breeches, thick home-knit sweaters, old suit jackets worn as sports coats. They wore shirts and ties because it was required, but they had only one tie each and a couple of shirts. Miss Kernaghan vízzel készült, meg egy kevés sovány tejjel, Miss Kernaghan álláspontját bizonyítandó, hogy az egész tiszta tej. Senki sem vonta őt kérdőre. Miss Kernaghan nem azért hazudott, hogy megtévessze az embereket, hanem hogy kordában tartsa őket. Ha egy lakó megjegyezte: Egy kicsit hűvös volt az emeleten a múlt éjjel, Miss Kernaghan azonnal visszavágott: Nem értem miképp lehet. Úgy megraktam a kazánt, hogy meg se lehetett érinteni a csöveket. Valójában hagyta a tüzet kialudni. A lakók is tudták, vagy erősen sejtették ezt, de mit ért egy lakó véleménye Miss Kernaghan határozott hazugsága ellen? Mrs. Cruze még mentegetőzött is, Miss Verne a fagydaganatáról motyogott valamit, Mr. Delahunt és Alice Peel barátságtalan pillantásokat vetettek, de ők sem vitatkoztak soha. Sam és Edgar a kevés zsebpénzüket mindig ételre költötték. Kezdetben hot-dogot vettek a Cozy Grillnél, aztán Sam rájött, hogy jobban járnak, ha lekváros lepényt, vagy Newton-fügét vásárolnak az üzletben. Az egészet meg kellett egyék útban hazafelé, mert a szabálynak megfelelően a hálóba nem vittek ételt. A hot-dogot is szerették, de kényelmetlenül érezték magukat a Cozy Grillnél a náluk fiatalabb, sokkal pimaszabb és zajongó gimnazisták között. Sam félt, hogy egyszer beléjük találnak kötni, bár soha nem fordult elő inzultus. Az üzletből útban a panzió felé a Cozy Grill majd a Dixon fűszerüzlet előtt kellett elmenniük, ami mögött egy fagyizó működött. Főiskolai hallgatótársaik odajártak az előadások után vagy esténként cseresznyés kóláért és banánfagylaltért. Ahogy Sam és Edgar elhaladtak a kirakati ablak előtt, abbahagyták a rágcsálást és közönyösen maguk elé néztek. Soha nem mentek be. Egyedül ők voltak vidékiek a főiskolán, és ez a ruhájukon is látszott. Nem volt világoskék vagy világosbarna kivágott nyakú pulóverük, se felnőttes szürke nadrágjuk, csak a feszes gyapjú bricsesz, vastag, házilag kötött pulóverek és öreg zakók, amiket QPR 27 28 allowed only one shirt a week in the washing, so Sam and Edgar often had dirty collars and cuffs, and even stains probably from jam tarts that they had unsuccessfully tried to sponge away. And there was another problem, related partly to clothes and partly to the bodies inside. There was never much hot water at the boarding house, and Alice Peel used up more than her share. In the sleepy mornings, the boys splashed their hands and faces as they had done at home. They carried around and were used to the settled smell of their bodies and daily-worn clothes, a record of their efforts and exertions. Perhaps this was a lucky thing. Otherwise, girls might have paid more attention to Edgar, whose looks they liked, and not to Sam, with his floppy sandy hair and freckles and his habit of keeping his head down, as if he were thinking of rooting for something. There would have been a wedge between them. Or, to put it another way, the wedge would have been there sooner. Winter came and put an end to the acrobatic stunts in the vacant lot. Now Sam and Edgar longed to go skating. The rink was only a couple of blocks away, on Orange Street, and on skating nights, which were Mondays and Thursdays, they could hear the music. They had brought their skates with them to Gallagher. They had skated almost as long as they could remember, on the swamp pond or the outdoor rink in the village. Here skating cost fifteen cents, and the only way for them to afford that was to give up the extra food. But the cold weather was making their appetites fiercer than ever. They walked over to the rink on a Sunday night when there was nobody around and again on a Monday night when the evening s skating was over and there was nobody to keep them from going inside. They went in and mingled with the people leaving the ice and taking off their skates. They had a good look around before the lights were turned off. On their way home, and in their room, they talked quietly. Sam enjoyed figuring out a way that they could get in for nothing, but he did not picture them actually doing it. Edgar took for granted that they would go from plan to action. sportkabátként viseltek. Inget és nyakkendőt is hordtak ugyan, mert kötelező volt, de csak egy-egy nyakkendőjük és néhány ingjük volt. Miss Kernaghan egy ing mosását engedélyezte hetente, így Samnek és Edgarnak gyakran koszos volt az inggallérja vagy kézelője, sőt pecsétes a lekváros buktától. Volt még egy, részben a ruhákkal, részben a testápolással kapcsolatos probléma. A panzióban kevés volt a meleg víz, és Alice Peel többet használt, mint amennyi egy személynek járt volna. A fiúk reggelente álmosan kezet és arcot mostak, mint otthon, de az egész napi mozgás eredményeként estére a ruhájuk átvette testük izzadt szagát. Talán ez volt a szerencséjük. Különben meglehet, hogy a lányok több figyelmet fordítottak volna Edgarra, aki amúgy is tetszett nekik, mint a vörösesszőke hajú, szeplős Samre, aki mindig a földet nézte, mintha keresne valamit. Nézeteltérésre adhatott volna okot, vagy pontosabban: előbb vezetett volna nézeteltéréshez. Eljött a tél és véget vetett az akrobata-mutatványoknak az üres telken. Sam és Edgar most korcsolyázni vágyott. A pálya néhány sarokra volt csak tőlük, az Orange Streeten. Hétfőnként és csütörtökönként, amikor kinyitott, a zene elhallatszott a panzióig. Amióta az eszüket tudták, minden télen korcsolyáztak, Gallagherben is itt volt velük a korcsolya. A belépő tizenöt centbe került, amit csak úgy tudtak volna előteremteni, ha lemondanak a koszt kiegészítéséről, de hideg időben még nagyobb volt az étvágyuk, mint egyébként. Egy vasárnap este, amikor senki nem járt arra, elsétáltak a jégpálya felé, aztán hétfőn éjjel újra, zárórakor, mikor már nem volt kapus, mert a közönség lecsatolt korcsolyákkal már távozóban volt. Elvegyültek a hazafelé indulók közt és jól körülnéztek, mielőtt eloltották a villanyokat. Halkan beszélgettek útban hazafelé és később a szobában. Sam kiötlött egy tervet, hogyan juthatnának be ingyen a jégre, de a megvalósítására nem gondolt. Edgar viszont készpénznek vette, hogy a tervből tett lesz. QPR 28 29 We can t, said Sam. Neither of us are small enough. Edgar didn t answer, and Sam thought that was the end of it. He should have known better. The Orange Street Skating Rink, in Sam s memory, is a long, dark ramshackle shed. A dim, moving light shows through the cracks between the boards. The music comes from gramophone records that are hoarse and scratchy to listen to them is like reaching for the music through a wavering wall of thorns. Tales from the Vienna Woods, The Merry Widow, The Gold and Silver Waltz, The Sleeping Beauty. The moving light seen through the cracks comes from a fixture called the moon. The moon, which shines from the roof of the rink, is a yellow bulb inside a large tin can, a syrup tin, from which one end has been cut away. The other lights are turned off when the moon is turned on. A system of wires and ropes makes it possible to pull the tin can this way and that, creating an impression of shifting light the source, the strong yellow bulb, being deeply hidden. The rinkie-dinks controlled the moon. Rinkie-dinks were boys from ten or eleven to fifteen or sixteen years old. They cleaned the ice and shovelled the snow out the snow door, which was a snugly fitted Flap low in the wall, hooked on the inside. Besides the ropes that controlled the moon, they worked the shutters that covered the openings in the roof opened for air, closed against driving snow. The rinkie-dinks collected the money and would sometimes shortchange girls who were afraid of them, but they didn t cheat Blinker. He had somehow fooled them into thinking he had every skater counted. Blinker was the rink manager, a sallow, skinny, and unfriendly man. He and his friends sat in his room, beyond the men s toilet and changing room. In there was a wood stove, with a tall, blackened conical coffeepot sitting on top, and some straightbacked chairs with rungs missing, and a few old, filthy armchairs. The plank floor, like all the floors and benches and wailboards in the rink, was cut and scarred by fresh and old skate marks and darkened with smoke and dirt. The room where the men sat was hot Egyikünk sem elég kicsi hozzá mondta Sam. Edgar nem válaszolt és Sam azt hitte, ezzel az ügyet lezárták, pedig ismerhette már Edgart. Az Orange Street-i jégpálya, ahogy Sam emlékszik rá, egy hosszú, sötét, rozoga tákolmány volt. Halvány, vibráló fény szűrődött ki a palánk repedésein. A zenét karcos, rekedtes gramofonlemezek szolgáltatták, olyan volt őket hallgatni, mintha szélben hullámzó tüskebokron keresztül nyúlna valami után az ember. Mesél a bécsi erdő, A víg özvegy, Arany és ezüst valcerek, Az alvó szépség. Holdfényként egy himbálózó sárga égő szolgált egy konzervdoboz belsejében. Amikor világított a hold, a többi fény kialudt. A konzervdobozt huzalok és kötelek rendszerével mozgatták ide-oda, ami vibráló fény hatását keltette, bár az erős sárga égő mélyen rejtve maradt. Fiatal, tíz-tizenöt év körüli fiúk irányították a holdat. A jeget is ők tisztították: a jégkását egy a palánk belsejéhez illesztett felfelé nyíló csapóajtón át lapátolták ki. A hold mellett ők kezelték a redőnyöket is a tetőnyílásokon kinyitották, hogy levegőt engedjenek be, vagy becsukták, ha esett a hó. Ezek a fiúk szedték a pénzt és olykor kevesebbet adtak vissza, mint amennyi járt azoknak a lányoknak, akik féltek tőlük, de Blinkert soha nem merték becsapni. Ő valahogy elhitette velük, hogy minden vendéget számon tart. Blinker, egy sápadt arcú, sovány, barátságtalan ember volt a jégpálya vezetője. Ismerőseivel a szobájában ült, a férfimosdó és az öltöző mögött. Volt egy fatüzelésű kályhája, a tetején egy elfeketedett kávéskannával, meg néhány egyenes hátú széke, amiknek támlájából helyenként hiányzott egy-egy rúd, és pár koszos, öreg fotelja. A padló, ahogy az összes pad- és falburkolat a jégpálya egész területén, karcolásokkal volt tele és a kosztól, füsttől elfeketedett. A szoba meleg volt és vágni lehetett a füstöt. A férfiak valószínűleg likőrt ittak a foltos zománcozott bögrékből, de lehet, hogy csak kávét. Azt is beszélték, hogy egyszer a fiúk bejutottak a férfiak előtt, és belepisiltek a kávéskannába. Egy másik változat QPR 29 30 and smoky and it was assumed they drank liquor in there, though perhaps it was only coffee out of the stained enamel mugs. Of course, there was a story that boys had once got in before the men arrived, and had peed in the coffeepot. Another story was that one of his friends had done that when Blinker went to scoop up the admission money. The rinkie-dinks could be busy or idle around parts of the rink, climbing the wall ladders, walking along the benches, even running along the platform, which had no guardrail, under the roof openings. Sometimes they would wiggle through these openings onto the roof, and get back in the same way. Some of the time, of course, they skated. They got in for nothing. So did Sam and Edgar and Callie, soon enough. They came along when the skating was well under way and the rink full and noisy. Close to one corner of the building were some cherry trees, and a very light person could climb one of these trees and drop onto the roof. Then this very light, bold, and agile person could scramble along the roof and crawl through one of the openings and jump to the platform underneath, risking a fall to the ice below and broken bones or even death. But boys risked that all the time. From the platform you could climb down a wall ladder, then work your way around the benches and slip over the wall of the passage made for shovelling out snow. Then it was a matter of crouching in the shadow, watching for the right moment, unhooking the snow door, and letting in the two who were waiting outside: Sam and Edgar, who lost no time putting on their skates and taking to the ice. Why did others not manage the same trick, Sam might be asked on those occasions, years and years later, when he chose to tell the story, and he always said maybe they did, he wouldn t know about it. The rinkie-dinks of course could have opened the door to any number of friends, but they were not disposed to do so, being quite jealous of their own privileges. And few of the night skaters were small enough and light and quick and brave enough to get in through the roof. Children might have tried it, but they skated on szerint Blinker egyik barátja volt a tettes, míg a főnök elment besöpörni a bevételt. A jégpálya kisegítői különböző helyeken tevékenykedtek. Felmásztak a létrákon, a padok mentén sétáltak, sőt futkároztak a tetőnyílások alatti, korlát nélküli állványokon. Néha kibújtak a tetőre a nyílásokon át és ugyanúgy vissza. Időnként természetesen korcsolyáztak is, ingyen. Nemsokára Sam, Edgar és Callie is. Akkor érkeztek, amikor már zajos tömeg töltötte meg a pályát. Az épület egyik sarkánál cseresznyefák álltak, egy pehelysúlyú személy könnyen felmászhatott az egyikre és onnan a tetőre ugorhatott. Aztán négykézláb végigmászhatott a legközelebbi tetőnyíláshoz és csontjai épségét, sőt életét kockára téve leugorhatott a nyílás alatti állványra. A kisegítők állandóan ezt gyakorolták. Az állványról a falba erősített létrán le a földre és ott a padok mentén körbe a hóajtóhoz már egyszerű volt eljutni. Aztán az árnyékban guggolva már csak várni kellett a megfelelő pillanatot, kiakasztani a hóajtót és beengedni a kint várakozó Samet és Edgart, akik azonnal felcsatolták korcsolyáikat és már a jégen is voltak. Hogy lehet, hogy mások nem alkalmazták ugyanezt a trükköt, kérdezték Samtől évek múltán, mikor alkalmanként elmesélte a történetet. Ő mindig ugyanúgy válaszolt: talán megpróbálták mások is, de ő nem tud róla. A kisegítők természetesen beengedhették volna a barátaikat, de nem valószínű, hogy megtették, mert féltették saját kiváltságukat. Olyan meg alig akadt az esti korcsolyázók közt, aki elég kicsi, pehelysúlyú és fürge lett volna ahhoz, hogy bejusson a tetőn át. Gyerekek talán próbálkozhattak vele szombat délutánonként, de nekik nem adatott meg a sötétség védőpajzsa. Érdekes, hogy Callie-t soha nem fülelték le. Talán mert nagyon gyors és mindig körültekintő volt: tudott várni. Kopott, nem rá illő ruhát viselt, bricsesznadrágot, viharkabátot és posztósapkát. Mindig voltak fiúk, akik más által kinőtt, rongyos ruhákban jártak. A város elég nagy volt ahhoz, hogy ne legyen minden arc azonnal ismerős. QPR 30 31 Saturday afternoons and didn t have the advantage of darkness. And why was Callie not noticed? Well, she was very quick, and she was never careless; she waited her time. She wore a ragged, ill-fitting set of clothes breeches, windbreaker, cloth cap. There were always boys around who were dressed in cast-off raggedy clothes. And the town was just big enough that not every face could be placed instantly. There were two public schools, and a boy from one, noticing her, would just think she went to the other. Sam s wife once asked, How did you persuade her? Callie what was in it for Callie, who never owned a pair of skates? Callie s life was work, Sam said. So anything that wasn t work that was a thrill for her. But he wondered how did they persuade her? It must have been a dare. Making friends with Callie at first had been something like making friends with a testy and suspicious little dog, and later on it had been like making friends with the twelve-year-old she looked to be. At first she wouldn t stop work to look at them. They admired the needlework picture she was making, of green hills and a round blue pond and a large sailboat, and she pulled it to her chest as if they were making fun of her. Do you make the pictures up yourself? said Sam, meaning it as a compliment, but she was incensed. You send away for them, she said. You send to Cincinnati. They persisted. Why? Because she was a little slavey, forever Out of things, queer-looking, undersized, and compared to her they were in the mainstream, they were fortunate. They could be mean or kind to her as they pleased, and it pleased them to be kind. Also, it was a challenge. Jokes and dares were what finally disarmed her. They brought her tiny lumps of coal wrapped in chocolate papers. She put dried thistles under their sheets. She told them she had never refused a dare. That was the secret of Callie she would never say that anything was too much for her. Far from being oppressed by all the work she had to do, she gloried in it. One night, when Sam was doing his accounting at the dining-room table, she thrust a school notebook under his nose. Két helyi iskolában folyt tanítás, így ha egy fiú meglátta Callie-t, azt gondolta, hogy a másikba jár. Sam felesége egyszer megkérdezte: Hogy vettétek őt rá? Mi hasznot húzott az egészből Callie, hisz még korcsolyája sem volt? Callie élete a munka volt mondta Sam. A munkán kívül minden izgalmas volt a számára. Valóban, hogy győzték meg őt, tűnődött. Talán vakmerőségből tette. Olyan volt megbarátkozni vele először, mint megbarátkozni egy gyanakvó, ingerlékeny kutyakölyökkel, aztán később olyan, mint megbarátkozni egy tizenkét évessel, amennyinek egyébként látszott. Kezdetben meg sem állt a munkában, rájuk se hederített. A fiúk dicsérték a hímzést, amin dolgozott, a zöld hegyeket, a kerek kék tavat, a tó közepén a nagy vitorlást, de a lány úgy ölelte magához a kézimunkát, mintha a fiúk gúnyolódnának. Te magad rajzolod elő a képet? kérdezte Sam elismerően, de Callie durcás volt. Úgy küldik mondta Cincinnatiból. Miért nem adták fel? Mert Callie egy kis rabszolga volt, örökké kimaradt mindenből; fura külsejű, apró termetű, és hozzá képest a fiúk szerencsésnek érezték magukat, többet kaptak a sorstól. Lehettek volna rosszak hozzá, de jól esett kedvesnek lenni, izgalmakat rejtett. Végül a viccek és a közös kalandok fegyverezték le a lányt. A fiúk pici szénrögöket csomagoltak csokoládépapírba, azzal lepték meg. Ő meg száraz bogáncsot tett a lepedőjük alá. Azt mondta, soha nem félt a merész kalandoktól. Ez volt Callie titka: merészségben nem ismert határokat. Bármennyit dolgozott is, kalandra mindig kapható volt. Egyik este, mikor Sam a könyvelési feladatán dolgozott az ebédlőasztalnál, Callie egy iskolai füzetet dugott az orra alá. Mi ez, Callie? Nem tudom. Egy album volt, teleragasztva újságkivágásokkal, amik róla szóltak. A cikkek versengésre hívták fel az olvasót. QPR 31 32 What s this, Callie? I don t know! It was her scrapbook, and pasted in it were newspaper items about herself. The newspaper had invited people to enter into competitions. Who could do the most bound buttonholes in eight hours? Who could can the most raspberries in a single day? Who had crocheted the most amazing number of bedspreads, tablecloths, runners, and doilies? Callie, Callie, Callie, Callie Kernaghan, again and again. In her own estimation, she was no slavey but a prodigy pitying the slothful lives of others. It was only on Monday nights that they could go skating, because that was the night Miss Kernaghan played bingo at the Legion Hall. Callie kept her boy s clothes in the woodshed. They came from a ragbag of things belonging to Mrs. Cruze, who had brought it with her from her old home, intending to make quilts, but never got around to it. All except the cap. That had belonged to Adam Delahunt, who put it in a bundle of things he gave to Callie to save for the Missionary Society, but Miss Kernaghan told Callie just to put those things down in the cellar, in case. Callie could have slipped off from the skating rink as soon as her job was done she could have walked out by the main entrance and nobody would have bothered her. But she never did. She climbed over the top of the benches, walked along testing the boards for springiness, climbed partway up one of the ladders, and swung out on one hand, one foot, hanging over the partition and watching the skaters. Edgar and Sam never stopped skating till the moon was turned off and the music stopped and the other lights came on. Sometimes they raced each other, darting in and out among the sedate couples and rows of unsteady girls. Sometimes they showed off, gliding down the ice with their arms spread. (Edgar was the more gifted skater, though not so ruthless a racer he could have done fancy skating, if boys did it then. They never skated with girls, but that wasn t so much because they were scared to ask as that they didn t want to be kept to anybody else s measure. Callie waited for Ki készíti a legtöbb beszegett gomblyukat nyolc óra alatt? Ki főzi be és teszi el a legtöbb málnát egyetlen nap alatt? Ki horgolja a legelképesztőbb mennyiségű ágytakarót, terítőt és zsúrterítőt? Callie, Callie, Callie, Callie Kernaghan újra és újra. Nem rabszolgának tartotta magát, hanem őstehetségnek, aki szánja az embereket tunya életük miatt. Csak hétfő esténként mehettek korcsolyázni, amikor Miss Kernaghan tombolahúzásra ment a Veterán Klubba. A fiúruhákat Callie a fáskamrában tárolta. Abból a limlomból válogatták ki, amit Mrs. Cruze hozott még korábbi lakhelyéről azzal a szándékkal, hogy majd paplant csinál belőlük, de végül soha nem jutott odáig. Kivéve a sapkát. Azt Adam Delahunt adta Callie-nak azzal, hogy őrizze meg a Missziós Szövetség számára, de Miss Kernaghan azt tanácsolta, vigyen csak le mindent a pincébe, sosem lehet tudni. Miután a fiúkat beengedte, Callie elhagyhatta volna a jégpályát akár a főbejáraton keresztül is, senki sem szólt volna rá, de soha nem tette. Átmászott a padok fölött, föl az állványokra, rugózva végigsétált a pallókon, és a létra közepén fél lábon, egy kézzel kapaszkodva a korcsolyázókat nézte. Edgar és Sam addig meg nem állt, amíg világított a hold és szólt a zene. Néha versenyeztek, nyugodt párok és lányok bizonytalan sorai közt nekilendülve. Olykor a látvány kedvéért karjukat széttárva siklottak a jégen. Edgar tehetségesebb volt, jégtánc elemeket is ismert, már amennyire fiúk akkoriban csináltak ilyet, de nem versenyzett úgy mint Sam. Lányokkal soha nem korcsolyáztak. Nem azért mert féltek őket leszólítani, inkább mert nem akartak másokhoz igazodni. Zárórakor Callie kint várt rájuk, együtt mentek haza, mint három fiú. Soha nem fütyült vagy hógolyózott, hogy bizonyítsa, hogy fiú. Dulakodó fiúkra emlékeztető járása volt, előzékeny, de független, minden tettre kész verekedésre vagy kalandra. Nehéz, durva fekete haját a vászonsapka alá gyűrte, ami egyébként nagy lett volna rá. Arca így, hogy nem keretezte haj, kevésbé látszott sápadtnak és a gúnyos, kihívó tekintet eltűnt, inkább egy józan, QPR 32 33 them outside when the skating was over, and they walked home together, three boys. Callie didn t do any ostentatious whistling or snowballing to show she was a boy. She had a scuffling boy s walk, thoughtful but independent, alert for possibilities a fight or an adventure. Her heavy, rough black hair was stuffed up under the cloth cap, and kept it from being too big for her head. Without the hair around it, her face looked less pale and scrunched up that spitting, mocking, fierce look she sometimes had was gone and she looked sober and self-respecting. They called her Cal. They came into the house the back way. The boys went upstairs and Callie changed her clothes in the icy woodshed. She had en minutes or so to get the evening lunch on the table. When Sam and Edgar lay in bed in the dark on Monday nights after skating, they talked more than was usual. Edgar was apt to bring up the name of Chrissie Young, his girlfriend last year, at home. Edgar claimed to be sexually experienced. He said he had done it to Chrissie last winter, when they went tobogganing after dark and ran into a snowdrift. Sam didn t think this was possible, given the cold, their clothing, the brief time before other tobogganers caught up with them. But he wasn t sure, and, listening, he grew restless and perhaps jealous. He mentioned other girls, girls who had been at the skating rink wearing short flared skirts and little fur-trimmed jackets. Sam and Edgar compared what they had seen when these girls twirled around or when one of them fell on the ice. What would you do to Shirley, or Doris, Sam asked Edgar, and quickly passed on, in a spirit of strangely mixed ridicule and excitement, to ask him what he would do to other girls and women, more and more unlikely, caught where they couldn t defend themselves. Teachers at the business college mannish-looking Miss Lewisohn, who taught accounting, and brittle Miss Parkinson, who taught typing. The fat woman in the post office, the anemic blonde in Eaton s Order Office. Housewives who showed off their behinds in the back yard, bending over clothes baskets. The grotesque nature of certain choices excited them more than the önérzetes fiú benyomását keltette. Fiús nevet adtak neki: Cal. A házba hátulról mentek be, a fiúk rögtön föl az emeletre. Callie a hideg fáskamrában átöltözött, aztán tíz perce maradt, hogy előkészítse a vacsorát. Mikor Sam és Edgar hétfő esténként, korcsolyázás után lefeküdtek, még sokáig beszélgettek a sötétben. Edgar szívesen beszélt régi barátnőjéről, Chrissie Youngról. Némileg tapasztaltnak hitte magát. Azt mondta, átesett a tűzkeresztségen Chrissie-vel, mikor tavaly télen egyszer szánkózni mentek és sötétedés után hófúvásba keveredtek. Sam ezt nem tartotta valószínűnek egyrészt a hideg miatt, másrészt az öltözetük miatt és mert a többi szánkó hamarosan utolérte őket. De biztosat nem tudhatott, úgyhogy hallgatott, és nőtt benne a nyughatatlanság, a féltékenység. A jégpályán korcsolyázó lányokról is beszélgettek, akik rövid harangszoknyát és szőrme díszítésű kiskabátot viseltek. Megbeszélték, mit láttak, amikor ezek a lányok körbe forogtak, vagy amikor valamelyikük elesett. Mit csinálnál Shirley-vel vagy Dorisszal, kérdezte Sam Edgart és gyorsan folytatta a humor és az izgalom kevert, különös hangulatában: mit csinálna ő más lányokkal és asszonyokkal, ha egészen képtelen helyzetben találná őket, amikor nem tudnának védekezni. Tanárokkal a főiskolán a férfi alkatú Miss Lewisohnnal, aki könyvvitelt tanított, vagy a törékeny Miss Parkinsonnal, aki gépírást. Vagy a kövér asszonnyal a postán, a vérszegény szőkével az Eaton's áruház rendelési osztályán. Háziasszonyokkal, akiknek kilátszott a hátsó felük, ahogy az udvaron a ruhás kosár fölé hajoltak teregetés közben. Néhány esetben a groteszk jobban izgatta őket, mint olyan lányok bája és csinossága, akiket mindenki csodált. Alice Peelt szinte hanyagul letudták: az ágyához kötnék és útban vacsorához megerőszakolnák. Miss Vernét nyilvánosan szégyenítenék meg a lépcsőn, mert rajtakapnák hogy a lábát a lépcsőorsó köré vetve izgatja magát. Az öreg Mrs. Cruze-t nem bántanák, tartottak bizonyos határokat. És Miss Kernaghan? Reumájával, ruhájának kopott rétegeivel, furcsán QPR 33 34 grace and prettiness of girls who were officially admired. Alice Peel was dismissed almost perfunctorily they tied her to her bed and ravished her on their way down to supper. Miss Verne was spread quite publicly on the stairs, having been caught exciting herself with her legs around the newel post. They spared old Mrs. Cruze they had some limits, after all. What about Miss Kernaghan, with her rheumatism, her layers of rusty clothes, her queer painted mouth? They had heard stories, everybody had. Callie was supposed to be the child of a Bible salesman, a boarder. They imagined the Bible salesman doing it in place of themselves, plugging old Miss Kernaghan. Over and over, the Bible salesman rams her, tears her ancient bloomers, smears her hungry mouth, drives her to croaks and groans of the most extreme need and gratification. Callie, too, said Edgar. What about Callie? The joys of the game stopped for Sam when she was mentioned. The fact that she, too, was female came to him as an embarrassment. You would think he had discovered something disgusting and pitiable about himself. Edgar didn t mean that they should just imagine what could be done to Callie. We could get her to. I bet we could. Sam said, She s too small. No, she s not. That persuading Sam does remember, and it was accomplished by dares, which makes him think the skating-rink adventure must have been managed the same way. A Saturday morning when the winter was nearly over, when the farmers sleighs, driven over the packed snow, grated on patches of bare ground as they passed Kernaghan s house. Callie coming up the attic stairs with the wet mop, scrub pail, dust rags. She kicked the rag rug down the stairs so that she could shake it out the door. She stripped the beds of the flannelette sheets, with their intimate, cozy smell. No fresh air enters the Kernaghan house. Outside the windows are the storm windows. This is the time and place for Callie s seduction. festett szájával? Hallották ők is az asszonyt körüllengő pletykákat, ahogy mindenki. Callie állítólag egy egykori bibliaárus kosztos lánya volt. A bibliaárust képzelték el maguk helyett, ahogy megejti az öreg Miss Kernaghant. Újra és újra: a bibliaárus üti őt, letépi a hosszú női alsót, éhes száját összemaszatolja és a legalapvetőbb szükségletek kielégítését kísérő nyögésekbe kergeti. Callie-t is mondta Edgar. Csakugyan, és Callie? Mikor őt említették, a játék öröme eltűnt Sam számára. A tény, hogy ő is nő volt, Samben furcsa gátlást ébresztett. Talán valami szánalmasat és undorítót fedezett fel saját magában. Edgar nem akarta Callie-t meghagyni a képzelet eszközének. Őt rá tudnánk venni. Fogadok, hogy rá tudnánk. Túl kicsi mondta Sam. Dehogy. A győzködésre Sam jól emlékszik. Úgy hajtották végre, mint egy merész kalandot, ahogy bizonyára a jégpálya-trükkre is rávették. Tél vége volt. Egy szombat reggel, amikor a farmerek szánkói még a félrelapátolt hóban is megcsikordultak a foltokban előbukkanó földön, amint elhajtottak a Kernaghan ház előtt, Callie felmosóronggyal, vödörrel és szőnyegporolóval jött fel a padláslépcsőn. A rongyszőnyeget lerúgta a lépcsőn, hogy majd az ajtónál kirázza. Az ágyakról lehúzta a testszagú flanel lepedőket. A dupla ablakok miatt friss levegő nem hatolt be a Kernaghan házba. Itt volt az alkalom Callie elcsábítására. Pontosabban a szó nem megfelelő. Callie először ingerült és türelmetlen volt, aztán mogorva, végül furcsán engedékeny. A leghatékonyabb taktikának az bizonyult, hogy gúnyolódtak vele, mondván: fél. Akkor már tudniuk kellett valódi korát, mégis úgy kezelték, mint egy huncut játszótársat, akit ugratni kell. Eszükbe se jutott hízelegni neki és hogy úgy simogassák, mint egy lányt. Az egész közel sem ment olyan könnyen, mint azt elképzelték, még így sem, hogy Callie mindenbe beleegyezett. Samnek QPR 34 35 That is not a suitable word for it. Callie cross and impatient at first, keeping at her work, then sullen, then oddly tractable. Taunting her with being scared was surely the effective tactic. They must have known, by then, her real age, but they still treated her as if she were an imp to be cajoled didn t think of stroking or flattering her as if she were a girl. Even with her cooperation, it was nothing like as easy as they had imagined. Sam became convinced that the story about Chrissie was a lie, even though Edgar was invoking Chrissie s name at the moment. Come on, Edgar said. I ll show you what I do to my girlfriend. Here s what I do to Chrissie. I bet, said Callie sourly, but she let herself be pulled down on the narrow mattress. The elastic of her winter bloomers had left red rings around her legs and waist. A flannel vest, buttoned over an undershirt, her brown ribbed stockings, held up by long, lumpy suspenders. Nothing but the bloomers was taken off. Edgar said the suspenders were hurting him and went to undo them, but Callie cried out, Leave those alone! as if they were what she had to protect. Something very important is missing from Sam s memory of that morning blood. He has no doubt of Callie s virginity, remembering Edgar s struggles, then his own, such jabbing and prodding and bafflement. Callie lay beneath them each in turn, halfgrudging, half-obliging, putting up with them and not complaining that anything hurt. She would never do that. But she would not do anything, specifically, to help. Open your legs, said Edgar urgently. They re open already. The reason he doesn t remember blood is probably that there wasn t any. They did not get far enough. Callie was so thin her hipbones stood up, yet she seemed quite extensive to Sam, and unwieldy and complicated. Cold and sticky where Edgar had wet her, dry otherwise, with unexpected bumps and flaps and blind meggyőződése volt, hogy a Chrissie-ről szóló történet hazugság, jóllehet Edgar Chrissie nevét hozta szóba Callie-nek is. Gyere mondta Edgar. Megmutatom, mit csinálok Chrissie-vel, a barátnőmmel. Azt meghiszem mondta Callie savanyúan, de hagyta magát lefektetni a keskeny matracra. Hosszú bugyijának gumija gyűrűket hagyott a lábán és a derekán. Flanel mellényt hordott a trikója fölött és barna, bordás harisnyát, amit hosszú harisnyakötők tartottak. Csak a bugyit vették le. Edgar azt mondta, zavarja a harisnyakötő és elkezdte kicsatolni. Azt hagyd! kiáltott fel Callie, mintha meg kellene védenie. Valami nagyon fontos hiányzik Sam emlékeiben arról a reggelről: a vér. Nem vonta kétségbe Callie szüzességét, emlékezett Edgar zavarbaesett küszködésére, aztán a sajátjára. Callie felváltva feküdt mindkettőjük alatt, félig kelletlenül, félig engedelmesen és egyáltalán nem panaszkodott, hogy fájna. Panaszkodni soha nem szokott. De nem is segédkezett. Nyisd szét a lábad mondta Edgar sürgetőleg. Már szét vannak nyitva. Valószínűleg azért nem emlékezett vérre, mert nem volt vér. Nem hatoltak elég mélyre? Callie olyan vékony volt, hogy kiállt a csípőcsontja, Sam mégis terjedelmesnek találta, esetlennek és komplikáltnak. Hideg és ragacsos volt, ahol Edgar nyomot hagyott, amúgy száraz, tele váratlan bukkanókkal és dudorokkal, vak völgyekkel bőrszerű érzést keltett. Mikor később erre gondolt, még mindig nem tudta bizonyosan, milyenek a lányok. Úgy tűnt, mintha egy bábút adnának maguk helyett, vagy egy engedelmes kutyakölyköt. Mikor lefordult róla, látta, hogy csupa libabőr ahol meztelen: a halottnak tűnő szőrcsomó körül. Meg hogy összekenték az egyik harisnyáját. Callie megtörölte magát egy portörlő ronggyal éppenséggel egy tisztával és azt mondta, olyan ez mint mikor valaki orrot fúj. Nem vagy bolond, ugye? mondta Sam félig szó szerint értve, QPR 35 36 alleys a leathery feel to her. When he thought of this afterward, he still wasn t sure that he had found out what girls were like. It was as if they had used a doll or a compliant puppy. When he got off her, he saw that she had goose bumps where her skin was bare, all around that tuft of dead-looking hair. Also, that their wet had soaked one stocking. Callie wiped herself with the dust rag granted, it looked to be a clean one and said it reminded her of when somebody blew their nose. You re not mad? said Sam, meaning partly that, and partly, you won t tell? Did we hurt you? Callie said, It would take a lot more than that stupid business to hurt me. There was no more skating after that. The weather got too mild. Miss Kernaghan s rheumatism was worse. There was more work than ever for Callie. Edgar got tonsillitis and stayed home from classes. Sam, on his own at the business college, realized how much he had come to enjoy it. He liked the noise of the typewriters the warning of the bells, the carriages banging back. He liked ruling the account-book pages with a straight pen, making the prescribed heavy and fine lines. He especially liked figuring out percentages and quickly adding up columns of numbers, and dealing with the problems of Mr. X and Mr. B, who owned a lumberyard and a chain of hardware stores, respectively. Edgar was out of school nearly three weeks. When he came back, he had fallen behind in everything. His typing was slower and sloppier than it had been at Christmastime, he smeared ink on the ruler, and he could not understand interest tables. He seemed listless, he grew discouraged, he stared out the window. The lady teachers were somewhat softened by his looks he was lighter and paler since his illness; even his hair seemed fairer and he got away with this indolence and ineptitude for a while. He made some efforts, occasionally tried to do homework with Sam, or went to the typing room at noon to practice. But no improvement lasted, or was enough. He took days off. félig úgy, hogy ugye nem mondod el? Nem okoztunk fájdalmat? Sokkal több kell ahhoz, mint ez a hülye dolog válaszolt Callie. Többé nem korcsolyáztak. Az idő is enyhére fordult. Miss Kernaghan reumája rosszabbodott, így Callie-nak még több dolga akadt. Edgar mandulagyulladást kapott és nem járt órákra. Sam, ahogy egyedül maradt a kereskedelmi iskolában, rájött, mennyire élvezi. Szerette az írógépek zaját: a csengőt, ami a sor végét jelzi és a sorváltót, ahogy a jobb kéz visszalendíti a papírtartó kocsit. Szerette megvonalazni a könyvelési lapokat, meghúzni az egyenes, előírtan vastag vagy vékony vonalakat. Különösen szeretett százalékot számolni, számoszlopokat összeadni és imádta a Mr. B-ről, a vaskereskedőről és Mr. X-ről a fatelep-tulajdonosról szóló szöveges feladatokat. Edgar majdnem három hétig hiányzott az iskolából. Mire felgyógyult, mindenben visszaesett. Lassabban és felületesebben gépelt, mint karácsony táján, elmaszatolta a tintát a vonalzón és nem értette meg a kamat-táblázatokat. Közömbösnek és bátortalannak tűnt, sokszor csak bámult ki az ablakon. A hölgy oktatók kissé ellágyultak attól, ahogy Edgar nézett rájuk betegsége óta vékonyabb és sápadtabb lett, még a haja is kiszőkült. Valameddig még elnézték hanyagságát és együgyűségét. A fiú megpróbálta összeszedni magát, néha Sammel írta meg a leckét, és délben gyakorolt a gépíróteremben, de fejlődése nem volt sem tartós, sem elegendő. Voltak napok, amikor be sem ment az órákra. Betegsége idején kapott egy jobbulást kívánó üdvözlőlapot. A képen egy zöld sárkány ugrott ki az ágyból, csíkos pizsamában. A lap egyik oldalán ez állt: Halljuk, hogy lelkedet elvitte a sárkány. És a túloldalon: Sebaj, nemsokára itt harcolsz a vártán. A lap alján ceruzával: Chrissie. De Chrissie Stratfordban élt, ápolónőnek tanult. Honnan tudott volna Edgar betegségéről? A borítékon, a címzett neve mellett a QPR 36 37 While he was sick, Edgar had received a get-well card. It showed a green dragon in striped pajamas propped up in bed. On the front of the card were the words Sorry to Hear your Tail is Draggon, and inside Hope that Soon, You ll have it Waggon. Down at the bottom, in pencil, was written the name Chrissie. But Chrissie was in Stratford, training to be a nurse. How would she know Edgar was sick? The envelope, with Edgar s name on it, had come through the mail but had a local postmark. You sent it, Edgar said. I know it s not her. I did not, said Sam truthfully. You sent it. Edgar was hoarse and feverish and racked with disappointment. You didn t even write in ink. How much money have we got in the bank? Edgar wanted to know. This was early May. They had enough to pay their board until the end of the term. Edgar had not been to the college for several days. He had been to the railway station, and he had asked the price of a one- way ticket to Toronto. He said he meant to go alone if Sam wouldn t go with him. He was wild to get away. It didn t take long for Sam to find out why. Callie might have a baby. She isn t old enough, said Sam. Then he remembered that she was. But he explained to Edgar that he was sure they hadn t been sufficiently thorough. I m not talking about that time, said Edgar, in a sulky voice. That was the first Sam knew about what had been going on when Edgar stayed away from school. But Sam misunderstood again. He thought Callie had told Edgar that she was in trouble. She hadn t. She hadn t given him any such information or asked for anything or made any threats. But Edgar was frightened. His panic seemed to be making him half sick. They bought a package of cake doughnuts at the grocery store and sat on the stone wall in front of the Anglican church to eat them. Edgar took one bite and held the doughnut in his hand. helyi posta bélyegzője volt látható. Te küldted mondta Edgar. Tudom, hogy nem Chrissie. Nem is én vallotta be Sam az igazat. Te küldted. Edgar lázas és rekedt volt, csupa kiábrándultság. Még a tintát is sajnáltad. Mennyi pénzünk van a bankban kérdezte Edgar május elején. Az összeg éppen elegendő volt a szemeszter végéig a kosztra és a szobára. Edgar néhány napja már nem járt be az előadásokra. A vasútállomáson megérdeklődte, mennyibe kerül egy jegy Torontóig. Azt mondta, egyedül is megy, Sam nélkül is. Minden áron menni akart, Sam csakhamar azt is megtudta, miért. Callie valószínűleg terhes. Nincs is még abban a korban mondta Sam, aztán rájött, hogy igen. De biztos nem tőlük, kezdte magyarázni. Én nem arra az alkalomra gondolok mondta Edgar ellenvetést nem tűrő hangon. Sam most eszmélt csak rá, hogy Edgar miért kerülte az előadásokat. De megint rossz nyomon járt. Azt gondolta, Callie tájékoztatta Edgart a közeledő baj felől, de Callie semmi ilyet nem tett. Nem kért, nem fenyegetőzött. Edgar így is megijedt, szinte betege lett a félelemnek. Vettek egy doboz fánkot és felültek a kőfalra megenni az anglikán templommal szemben. Edgar beleharapott egybe és csak forgatta a kezében. Sam megjegyezte, hogy már csak öt hét van hátra a főiskolán. Úgyse megyek vissza oda. Túlságosan le vagyok maradva mondta Edgar. Sam nem szólt, de elképzelte magát főiskolai diplomával, ahogy egy bankban dolgozik. Három részes öltönyben tetszelgett a pénztár ketrecében. Bajusza is volt. Néha pénztárosokból lesznek a bankigazgatók. Csak mostanában gondolt arra, hogy a bankigazgatók is lejjebb kezdik a ranglétrán. Milyen munkát kaphatnának Torontóban? Előadhatnánk akrobata-mutatványokat az utcán mondta QPR 37 38 Sam said that they had only five more weeks at college. I m not going back there anyway. I m too far behind, said Edgar. Sam did not say that he had pictured himself lately working in a bank, a business-college graduate. He saw himself in a three- piece suit in the tellers cage. He would have grown a mustache. Some tellers became bank managers. It had just recently occurred to him that bank managers did not come into the world ready- made. They were something else first. He asked Edgar what kind of jobs they could get in Toronto. We could do stunts, Edgar said. We could do stunts on the sidewalk. Now Sam saw what he was up against. Edgar was not joking. He sat there with one bite out of his doughnut and proposed this way of making a living in Toronto. Stunts on the sidewalk. What about their parents? This only started crazier plans. You could tell them I was kidnapped. What about the police? said Sam. The police go looking for anybody that s kidnapped. They d find you. Then don t tell them I m kidnapped, Edgar said. Tell them I saw a murder and I have to go into hiding. Tell them I saw a body in a sack pushed off the Cedar Bush Bridge and I saw the men that did it and later I met them on the street and they recognized me. Tell them that. Tell them not to go to the police or say anything about it, because my life is at stake. How did you know there was a body in the sack? said Sam idiotically. Don t talk anymore about it. I have to think. But all the way back to Kernaghan s Edgar did nothing but talk, elaborating on this story or on another, which involved his having been recruited by the government to be a spy, having to dye his hair black and change his name. They got to the boarding house just as Alice Peel and her fiancé, the policeman, were coming out the front door. Go round the back, said Edgar. Edgar. Ekkor Sam megértette, hogy Edgar nem tréfál. Ott ült, a fánkba épphogy beleharapott és azon gondolkodott, miből élhetnének meg Torontóban. Utcai akrobatikusként. És mit mondanak a szüleinek? De ez a kérdés még őrültebb ötleteket gerjesztett. Mondhatnád azt, hogy elraboltak. És a rendőrség? kérdezte Sam. Ők mindenkit keresnek, akit elrabolnak. És rádtalálnának. Akkor ne mondd, hogy elraboltak mondta Edgar. Mondd nekik azt, hogy tanúja voltam egy gyilkosságnak és most bujkálnom kell. Mondd, hogy tanúja voltam, amikor egy testet zsákba kötözve ledobtak a Cedar Bush hídról. Láttam a tettest és később találkoztam vele az utcán és felismert. Ezt mondd meg nekik. Mondd meg, hogy ne menjenek a rendőrségre, ne is említsék senkinek, mert az életem forog kockán. Honnan tudtad, hogy a zsákban egy hulla van? akadékoskodott Sam értelmetlenül. Ne beszéljünk erről többet. Gondolkoznom kell. De útban visszafelé a panzióba, Edgar mást se csinált, csak beszélt, tovább szőve a történetet. Vagy egy másikat, hogy a kormány kémkedéssel bízta meg, ezért a haját be kellett festenie feketére és a nevét is meg kellett változtatnia. Amikor a panzióhoz értek, Alice Peel a rendőr vőlegényével épp a főbejáraton jött kifelé. Gyerünk a hátsó ajtóhoz javasolta Edgar. A konyhaajtó tárva-nyitva állt. Callie már letisztogatta a kályhacsövet, jelenleg a tűzhelynél tartott. A fekete főzőlapokat viaszos dörzspapírral fényesítette, a szegélyeket egy tiszta ronggyal. A tűzhely gyönyörű látványt nyújtott, mint egy ezüsttel futtatott fekete márványlap, de maga Callie tetőtől talpig maszatos volt. Még a szempillái is feketék voltak. A My Darling Nellie Grey kezdetű dalt énekelte, de gyors ütemben, hogy a keze mozgását kövesse. QPR 38 39 The kitchen door was wide open. Callie had been cleaning the stovepipes. Now she had them all in place again, and was cleaning the stove. She was polishing the black part of it with waxed bread papers and the trim with a clean rag. The stove was a wonderful sight, like black marble set with silver, but Callie herself was smudged from head to foot. Even her eyelids were black. She was singing My Darling Nellie Grey, and she made it go very fast, to help with the polishing. Oh, my darling Nellie Grey, They have taken you away, And I ll never see my darling anymore. Miss Kernaghan sat at the table, drinking a cup of hot water. Besides her rheumatism, she was troubled with indigestion. Creaks came from her joints, and powerful rumbles, groans, and even whistles, from her deep insides. Her face took no notice. You boys, she said. What have you been doing? Walking, said Edgar. You aren t doing your stunts anymore. Sam said, The ground s too wet. Sit down, said Miss Kernaghan. Sam could hear Edgar s shaky breathing. His own stomach felt very heavy, as if all work on the mass of doughnut she had eaten all but one of them had ceased. Could Callie have told? She didn t look up at them. I never told you boys how Callie was born, Miss Kernaghan said. And she started right in to tell them. It was in the Queen s Hotel in Stratford. I was staying there with my friend Louie Green. Louie Green and I ran a millinery shop. We were on our way to Toronto to get our spring trim. But it was winter. In fact, it was a blizzard blowing. We were the only ones for supper. We were coming out of the dining room afterwards and Oh, my Darling Nellie Grey, Elraboltak téged, Így én többé nem látlak már Sohasem. Miss Kernaghan az asztalnál ült, egy pohár forró vizet ivott. A reumája mellett az emésztésével is gondjai voltak. Ropogtak a csontjai, erőteljes korgás és füttyök jöttek valahonnan nagyon mélyről nyögés kíséretében, de igyekezett palástolni a hangokat, mintha nem hallaná. Hát maguk miben settenkednek már megint? kérdezte. Csak sétáltunk mondta Edgar. Az akrobata-mutatványokat már nem gyakorolják? Sam válaszolt: Túl nyirkos a talaj. Üljenek le mondta Miss Kernaghan. Sam hallotta, ahogy Edgar remegve veszi a levegőt. A gyomrát nehéznek érezte a sok fánktól, egy kivételével mindet ő ette meg. Talán Callie elszólta magát? A lány fel se nézett a munkából. Soha nem meséltem maguknak, fiúk, hogyan született Callie mondta Miss Kernaghan és rögtön bele is kezdett. A Queen's hotelben történt Stratfordban. Louie Greennel szálltam meg ott, volt vele egy közös kalapüzletünk. Torontóba mentünk, hogy tavaszi kalapdíszeket szerezzünk be. Tél volt. Sőt hófúvás. Az egész hotelben csak mi ketten vacsoráztunk. Az étkezőből kifelé jövet látjuk, hogy a bejárati ajtó kicsapódik és bejön három ember. Az egyik a sofőr volt, aki a vonathoz fuvarozta a vendégeket, utána egy asszony és egy férfi. A nőt támogatni kellett. Visított, kiabált és fel volt fújódva. A díványra fektették, de állandóan lecsúszott a padlóra. Szinte még kislány volt, tizennyolc-tizenkilenc éves. Egy újszülött csecsemő pottyant ki belőle. A férfi csak ült a díványon, magába roskadva. Nekem kellett előkerítenem a fogadóst meg a feleségét. Szaladtak rögtön, QPR 39 40 the hotel door blew open and in came three people. It was the driver that worked for the hotel, that met the trains, and a woman and a man. The man and the driver were hanging on to the woman and hauling her between them. She was howling and yelling and she was puffed up to a terrible size. They got her on the settee, but she slid off it onto the floor. She was only a girl, eighteen or nineteen years old. The baby popped right out of her on the floor. The man just sat down on the settee and put his head between his legs. I was the one had to run and call for the hotelkeeper and his wife. They came running and their dog running ahead of them, barking. Louie was hanging on to the banisters afraid she might faint. Everything happening at once. The driver was French-Canadian, so he had probably seen a baby born before. He bit the cord with his teeth and tied it up with some dirty string out of his pocket. He grabbed a rug and stuffed it up between her legs. Blood was coming out of her as dark as fly poison it was spreading across the floor. He yelled for somebody to get snow, and the husband, or whatever he was, he never even lifted his head. It was Louie ran out and got her hands full, and when the driver saw what a piddling little bit she brought he just swore at her and threw it down. Then he kicked the dog, because it was getting too interested. He kicked it so hard it landed across the room and the hotel woman was screaming it was killed. I picked the baby up and wrapped it in my jacket. That was Callie. What a sicklylooking thing. The dog wasn t killed at all. The rugs were soaked with blood and the Frenchman swearing a blue streak. She was dead but she was still bleeding. Louie was the one wanted us to take her. The husband said he would get in touch but he never did. We had to get a bottle and boil up milk and corn syrup and make her a bed in a drawer. Louie let on to be very fond of her, but within a year Louie got married and went to live in Regina and has never been back. So much for fond. Sam thought that this was all most probably a lie. Nevertheless it had a terrible effect on him. Why tell them this now? Truth or lies előttük a kutyájuk csaholva. Louie a lépcsőkorlátra támaszkodott, attól félt, hogy elájul. Minden nagyon hirtelen történt. A sofőr francia-kanadai volt, biztos látott már szülést. Foggal elharapta a köldökzsinórt, zsebéből egy koszos madzagot vett elő, azzal kötötte el. Felkapott egy rongyot és a nő lába közé gyűrte. Légyirtó sötétségű vér terítette be a padlót. Hozzanak be havat, kiáltotta, de a férjnek ha az volt a szeme se rebbent. Louie szaladt és hozott egy marékkal, de mikor a sofőr meglátta, csak káromkodott, hogy ez nulla és földhöz vágta. Aztán olyat rúgott a kutyába, mert kezdett túl kíváncsi lenni, hogy az a szoba túloldaláig repült. A fogadósné visított, hogy megölte. Én a kabátomba bugyoláltam a csecsemőt. Ez volt Callie, beteges külsejű. A kutya nem döglött meg. Vér áztatta a szőnyegeket, a sofőr meg káromkodott, mint a vízfolyás. A nő már rég halott volt, de még mindig vérzett. Louie találta ki, hogy a csecsemőt vigyük magunkkal. A férj azt mondta, majd jelentkezik, de soha nem hallottunk felőle. Tejet kellett forralni, meg kukoricaszörpöt. Szereztünk egy üveget és megágyaztunk az egyik fiókban. Louie teljesen odavolt a gyerekért, de egy év múlva megházasodott és Reginába költözött, soha nem jött vissza. Ennyit a szeretetről. Sam szerint az egész valószínűleg hazugság, a történet mégis szörnyű hatással volt rá. De miért meséli ezt most nekik? Igaz vagy sem, nem érdekes. Hogy a sofőr belerúgott-e a kutyába, vagy hogy az anya annyi vért vesztett-e, hogy belehalt. Miss Kernaghan hideg hangsúlya, leplezett, de bizonyára barátságtalan szándéka, kiszámíthatatlan kegyetlensége zavarta Samet. Callie egy pillanatra se hagyta félbe a munkát, csak halkabban énekelt. A konyha csupa fény volt azon a tavaszi estén, durva szappan és mosópor szaga terjengett. Sam máskor, ha pácban volt, mindig tudta, mi a vétke és milyen büntetést érdemel, de most nem érzékelte, milyen súlyos a bűnük és mit vonhat maga után. Még csak nem is Miss Kernaghan rosszindulatától tartott. De mitől? QPR 40 41 didn t matter, or whether someone had kicked dog or bled to death. What mattered was Miss Kernaghan s cold emphasis as she told this, her veiled and surely unfriendly purpose, her random ferocity. Callie hadn t stopped work for one word of the story. She had subdued but not entirely given up her singing. The kitchen was full of light in the spring evening, and smelled of Callie s harsh soaps and powders. Sam had sometimes before had a sense of being in trouble, but he had always known exactly what the trouble was and what the punishment would be, and he could think his way past it. Now he got the feeling that there was a kind of trouble whose extent you couldn t know and punishments you couldn t fathom. It wasn t even Miss Kernaghan s ill will they had to fear. What was it? Did Edgar know? Edgar could feel something being prepared a paralyzing swipe. He thought it had to do with Callie and a baby and what they had done. Sam had a sense of larger implications. But he had to see that Edgar s instincts were right. On Saturday morning, they walked through the back streets to the station. They had left the house when Callie went to do the weekend shopping, pulling a child s wagon behind her for the groceries. They had taken their money out of the bank. They had wedged a note in their door that would drop out when the door was opened: We have gone. Sam. The words We have gone had been typed the day before at the college by Sam, but their names were signed by hand. Sam had thought of adding Board paid till Monday or Will write to parents. But surely Miss Kernaghan would know that their board was paid till Monday and saying they would write to their parents would be a tip-off that they hadn t just gone home. We have gone seemed foolish, but he was afraid that if they didn t leave something there would be an alarm and a search. They left behind the heavy, shabby books they intended to sell at the end of term Accounting Practice, Business Arithmetic and put what clothes they could into two brown-paper bags. The morning was fine and a lot of people were out-of-doors. Vajon Edgar tudja? Edgar érezte, hogy valami készülődik, valami bénító megrázkódtatás. Azt hitte, Callie-val és a gyerekkel kapcsolatos. Sam szigorúbb következményekre számított, de előbb meg akart győződni róla, hogy Edgar megérzései megalapozottak-e. Szombat reggel félreeső utcákon át sétáltak az állomásra. Akkor hagyták el a panziót, amikor Callie hétvégi bevásárlásra indult egy gyerekkocsival, amiben majd az árut hozza haza. A bankban már előzőleg felvették a maradék pénzüket. Az ajtórésbe egy üzenetet tettek úgy, hogy kiessen, mikor kinyitják az ajtót: Elmentünk. Az első szót, elmentünk, Sam pénteken a főiskolán géppel írta, a nevüket kézzel írták alá. Sam még hozzá akarta tenni: a lakbér hétfőig rendezve, vagy a szülőket értesítjük, de Miss Kernaghan biztos tudja, hogy hétfőig kifizették a szobát és a szülőket értesítjük elárulná, hogy nem haza mentek. Az elmentünk bután hangzott, de félt, hogy ha nem hagynak üzenetet, keresnék őket. A nehéz, ócska könyveket, amiket el akartak adni a szemeszter végén, a szobában hagyták a Könyvelési gyakorlatok címűt és a Kereskedelmi számtant, a ruháikat két barna papírzacskóba gyömöszölték. Szép volt a reggel és sok ember sietett az utcákon a dolga után. A járda tele volt gyerekekkel, labdát pattogtattak, ugróköteleztek és ugróiskoláztak. Megjegyzéseket tettek Sam és Edgar tömött papírzacskóira. Mi van azokban a zacskókban? Döglött macskák mondta Edgar és egy lány felé lendítette. De a lány higgadt volt: Hova viszitek? Eladjuk egy kínainak, főzze meg mondta Edgar ijesztő hangon. Maguk mögött hagyták a lányt, de hallották, ahogy kántálja: Kínainak, főzze meg! Döglött macskát egye meg! Az állomáshoz közelebb az ilyen gyerekcsoportok egyre ritkultak. Errefelé QPR 41 42 Children had taken over the sidewalks for ball-bouncing, hopscotch, skipping. They had to have their say about the stuffed paper bags. What ve you got in them bags? Dead cats, said Edgar. He swung his bag at a girl s head. But she was bold. What are you going to do with them? Sell them to the Chinaman for chop-cat-suey, said Edgar in a threatening voice. So they got past and heard the girl chanting behind them, Chop-cat-suey! Chop-cat-suey! Eat-it-pooey! Nearer the station, these groups of children thinned out, vanished. Now it was boys twelve or thirteen some of the same boys who had hung around the skating rink who were loitering near the platform, picking up cigarette butts, trying to light them. They aped manly insolence and would not have been caught dead asking questions. You boys given yourself plenty of time, said the station agent. The train did not go till half past twelve, but they had timed their getaway according to Callie s shopping. You know where you re going in the city? Anybody going to meet you? Sam was not prepared for this, but Edgar said, My sister. He did not have one. She live there? You going to stay at her place? Her and her husband s, said Edgar. She s married. Sam could see what was coming next. What part of Toronto they live in? But Edgar was equal. North part, he said. Doesn t every city have a north part? The station agent seemed about satisfied. Hang on to your money, he told them. They sat on the bench facing the board fence across the tracks, holding their rickets and their brown bags. Sam was counting up in his head how much money they had to hang on to. He had been to Toronto once with his father when he was ten years old. He remembered some confusion about a streetcar. They tried to get on at the wrong door, or get off at the wrong door. People shouted at them. His father muttered that they were all damn fools. Sam felt tizenkét-tizenhárom éves fiúkkal találkoztak. Néhányuk a jégpályáról ismerős volt: az emelvény mellett szoktak ácsorogni, csikkeket keresgélni, hogy rágyújtsanak. Férfias arcátlanságot mímeltek és semmi pénzért nem fordítottak volna figyelmet a külvilágra. Fiúk, maguk jó előre kijöttek mondta az állomásfőnök. A vonat csak fél egykor jön, de ők Callie bevásárlásához igazították a szökést. Eligazodnak a városban? Várja magukat valaki? Sam erre nem volt felkészülve, de Edgar rávágta: A nővérem. Nem is volt nővérük. Nála fognak megszállni? Igen, a férjével él mondta Edgar. Sam érezte, mi következik. Melyik kerületben? De Edgar nem jött zavarba: Az északi városrészben mondta. Minden városnak van északi része. Az állomásfőnök annyiban hagyta: Vigyázzanak a pénzükre! Egy padon ültek, arccal a síneken túli deszkapalánk felé, kezükben a jegyük és a barna papírzacskók. Sam azt számolta fejben, mennyi pénzre kell vigyázzanak. Tízéves korában járt egyszer az apjával Torontóban. Valami félreértésre emlékezett, a villamoson rossz ajtónál akartak felszállni vagy leszállni. A többi utas felháborodott, mire az apja dörmögött valamit, hogy istenverte bolondok. Sam érezte, hogy hasonló sérelmek várhatók. A város bonyolult, jobb, ha nem éri őket meglepetés. Aztán eszébe jutott valami, szinte ajándékként pottyant az ölébe. A Katolikus Segélyező Egylet. Ott tölthetnék az első éjszakát. Késő délután érkeznek a városba. Először esznek majd valamit, aztán megérdeklődik, merre van a Segélyező Egylet. Valószínűleg gyalog elérhető. Elmondta Edgarnak, ami a fejében járt. Aztán holnap sétálunk, megismerjük az utcákat és hogy hol lehet a legolcsóbban QPR 42 43 that he had to hold himself ready for a great assault, try to anticipate the complexities ahead so they wouldn t take him by surprise. Then something came into his head that was like a present. He didn t know where it came from. The Y. M. C. They could go to the Y. and stay there that night. It would be late in the afternoon when they got in. They would first get something to eat, then ask somebody the way to the Y. Probably they could walk. He told Edgar what they would do. Then tomorrow we ll walk around and get to know the streets and find out where is the cheapest place to eat. He knew that Edgar would accept any plan at the moment. Edgar had no notion yet of Toronto, in spite of that unexpected invention of a sister and a brother-in-law. Edgar was sitting here on the bench at the station, full of the idea of the train coming in and of their getting on. The blast of the whistle, the departure the escape. Escape like an explosion, setting them free. He never saw them getting off the train, with their paper bags, in a banging, jarring, crowded, utterly bewildering new place. But Sam felt better now that he had a starting plan. If one good idea could occur to him out of the blue, why not another? After a while, other people began to gather, waiting for the same train. Two ladies dressed up to go shopping in Stratford. Their varnished straw hats showed that it was getting close to summer. An old man in a shiny black suit carrying a cardboard box secured with twine. The boys who hung around and didn t go anywhere were nevertheless getting ready for the train s arrival sitting all together at the end of the platform, dangling their legs. A couple of dogs were patrolling the platform in a semi-official way, sniffing at a trunk and some waiting parcels, sizing up the baggage cart, even looking down the tracks as if they knew as well as anybody else which direction the train was coming from. As soon as they heard the whistle blowing for the crossroads west of town, Sam and Edgar got up and stood at the edge of the platform. When the train arrived, it seemed a very good sign that enni. Biztos volt benne, hogy Edgar pillanatnyilag bármilyen tervet elfogad. Edgar elképzelni se tudta, milyen lehet Toronto, a nővérsógor mese ellenére. Ahogy itt ült az állomáson, csak annyit látott előre, hogy behúz a vonat és ők felszállnak. A fülsüketítő fütty, az indulás: a menekülés. A menekülés majd robbanásszerűen felszabadítja őket. Nem tudta elképzelni magukat, amint leszállnak a vonatról, papírzacskókkal a kezükben, egy zsúfolt, ismeretlen városban lökdösődve, tülekedve. Sam épp ellenkezőleg: most, hogy előre tekintett, kezdte jobban érezni magát. Ha támadt egy jó ötlete, miért ne jöhetne több is? Lassanként gyülekeztek a torontói vonat utasai. Jött két hölgy kiöltözve, vásárolni mentek Stratfordba. Lakkozott szalmakalapjuk jelezte, hogy közeledik a nyár. Egy öregember fényes fekete öltönyben, spárgával összekötözött kartondobozzal a kezében. Srácok múlatták az időt, mintha a vonatra várnának, lábukat lóbálva csoportosan ücsörögtek a peron végén, de ők nem utaztak sehova. Néhány kutya őrizte a peront félhivatalosan, az utazóládákat és a várakozók csomagjait szaglászták, a kézikocsikat méregették, sőt a vágány mentén a messzeségbe sandítottak, mintha tudnák, merről jön majd a vonat. Ahogy meghallották a figyelmeztető vonatfüttyöt a város nyugati végén levő útkereszteződés felől, Sam és Edgar a peron szélére húzódott. Jó előjelnek tűnt, hogy pontosan oda álltak, ahol a kalauz leszállt és ahova a kis mozgatható lépcsőt helyezte a felszállóknak. Először egy asszony szállt fel egy csecsemővel, bőrönddel és két kisgyerekkel. A kalauz segédkezett, mégis úgy tűnt végtelen időbe telik, amíg Samre és Edgarra kerül a sor. Így is megelőzték a szalmakalapos hölgyeket, a kartondobozos embert és a többieket, akik mögöttük sorakoztak. Hátra se néztek. A majdnem üres kocsi végébe sétáltak, egymással szemben ültek le a kerítés felőli oldalon, nem a peron mellett. Ugyanaz a fakerítés, amit majd egy órája bámultak. Két-három perce ültek így, míg kintről az utazás QPR 43 44 they had chosen to stand in the exact spot at which the conductor stepped down, carrying the little step. After he had spent an interminable time assisting a woman with a baby, a suitcase, and two small children, they were able to get on. They went ahead of the ladies in summer hats, the man with the box, and whoever else had lined up. They didn t once look behind. They walked to the end of the almost empty car and chose to sit where they could face each other, on the side of the train that looked out on the board fence, not on the platform. The same board fence they had been staring at for over three-quarters of an hour. They had to sit there for two or three minutes while there was the usual commotion outside, important-sounding shouts, and the conductor s voice crying, Board! in a way that transformed the word from a human sound to a train sound. Then the train began to move. They were moving. They each had one arm still around a brown bag and a ticket held in the other hand. They watched the boards of the fence to prove it. They left the fence behind altogether and were passing through the diminished outskirts of the town the back yards, back sheds, back porches, apple trees in bloom. Lilacs straggling by the tracks, gone wild. While they were looking out the window, and before the town was entirely gone, a boy sat down in the seat across the aisle from them. Sam s impression was that one of those boys loitering on the platform had slipped onto the train, or somehow connived to get a free ride, perhaps out to the junction. Without really looking, he got an idea of the way the boy was dressed too shabbily and carelessly to be going on any real trip. Then he did look, and he saw that the boy was holding a ticket, just as they were. On the winter nights when they walked to the skating rink, they had not often looked at each other. Under the streetlights, they had watched their turning shadows on the snow. Inside the rink, the artificial moon altered colors and left some areas in near darkness. So the clothes this boy was wearing did not send any immediate message across the aisle. Except that they were not the kind of szokásos izgatott hangjai szűrődtek feléjük, fontosnak hangzó kiáltások, a kalauz hangja: Beszállás! olyan tónusban, ami az emberi hangot szinte vonat-hanggá alakítja. Aztán elindultak. Egyik kezükben mindketten a barna zacskót szorongatták még, a másikban a jegyet. Elindultak. Lassan maguk mögött hagyták a kerítést, és falusias külvárosi negyedek mellett haladtak: hátsó porták, udvarvégi fészerek, ház mögötti verandák, virágzó almafák mentén. Vadon, össze-vissza nőtt orgona bokrok. Mialatt az ablakon néztek kifelé és mielőtt teljesen kiértek volna a városból, egy fiú ült le velük átellenben. Samnek az a benyomása támadt, hogy ez egyikük volt a peronon lófráló fiúknak. Valahogy fellóghatott vagy kialkudott egy potyautat, talán a kereszteződésig. Anélkül, hogy ránézett volna, sejtette, hogy a fiú ócska ruházata kizárja, hogy hosszabb útra induljon. Aztán odapillantott és látta, hogy ugyanolyan jegyet tart a kezében, mint ők. Téli estéken, amikor a jégpálya felé ballagtak, általában nem néztek egymásra. Az utcalámpák fényében csak egymás forduló árnyékait figyelték, a mesterséges hold a jégpályán belül pedig átformálta a színeket, néhány helyet meg sem világított kellően. Így az átellenben ülő fiú öltözete még a felismerés halvány jelét sem közvetítette, kivéve, hogy általában nem ilyen ruhában szoktak utazni. Gumicsizma, olajos, festékfoltos vastag bricsesznadrág, egy hónaljban szakadt viharkabát, amely amúgy is túl meleg és egy nagy, ormótlan kalap. Hogy rázta le Callie az állomásfőnököt ilyen külsővel? Ugyanaz az állomásfőnök, aki Samet és Edgart olyan kíváncsian mérte végig és aki azt is tudni akarta, hol szállnak meg és ki várja őket az állomáson, jegyet adott el ennek az abszurd, koszos és szakadt külsejű ál-fiúnak Torontóba: Callie blöffölt, de eltalálta, és hagyta csak úgy ténferegni a peronon minden szó, minden kérdés nélkül. A fiúk ilyesfélét éreztek, mikor felismerték a lányt. Érezték, hogy Callie valami csodával határos képességről tett bizonyságot. Főleg Edgar vélte annak. Honnan tudta, merre eredjen utánuk? Honnan QPR 44 45 clothes usually worn on a trip. Rubber boots, heavy breeches with stains of oil or paint on them, a windbreaker torn under one arm and too warm for the day, a large, unsuitable cap. How had Callie got past the station agent in that outfit? The same station agent who looked Sam and Edgar over so inquisitively, who wanted to know where they were planning to stay and who was meeting them, had let this absurd and dirty and ragged pretend- boy buy a ticket (to Toronto Callie was guessing, and she guessed right) and walk out onto the platform without one word, one question. This contributed to the boys feeling, when they recognized her, that she was exercising powers that didn t fall far short of being miraculous. (Maybe Edgar, in particular, felt this. How had she known? How had she got the money? How was she here? None of it was impossible. She had come back with the groceries and gone up to the attic. (Why? She didn t say. She had found the note and guessed at once they hadn t gone home to the farm and weren t hitchhiking on the highway. She knew when the train left. She knew two places it went to Stratford and Toronto. She stole the money for her ticket from the metal box under the hymn books in the piano bench. (Miss Kernaghan, of course, did not trust banks. By the time she got to the station and was buying her ticket, the train was coming in and the station agent had a lot of things to think about, no time to ask questions. There was a great deal of luck involved lucky timing and lucky guessing every step of the way but that was all. It was not magic, not quite. Sam and Edgar had not recognized the clothes, and there was no particular movement or gesture that alerted them. The boy Callie sat looking out the window, head partly turned away from them. Sam would never know exactly when he first knew it was Callie, or how the knowledge came to him, and whether he looked at Edgar or simply knew that Edgar knew the same thing he did and at the same time. This was knowledge that seemed to have simply leaked out into the air and to be waiting there to be absorbed. They passed vette a pénzt? Hogy került ide? Minden elképzelhető volt. Megérkezett a bevásárlásból és felment a padlásszobába. Miért? Erről Callie soha nem beszélt. Így találta meg az üzenetet és rögtön arra gondolt, hogy nem a farmra mentek haza és valószínűleg nem fognak stoppolni az országúton. Tudta, mikor megy a vonat. Két városról tudott, ahova vonatjárat indult: Stratford és Toronto. A pénzt a jegyre abból a fémdobozból lopta el, amit Miss Kernaghan, aki a bankokban persze nem bízott, a zongoraszékben tartott a templomi énekeskönyvek alatt. Mire az állomásra ért és jegyet váltott, a vonat már lassított és az állomásfőnöknek rengeteg mindenre kellett figyelnie, nem volt ideje Callie-t faggatni. Egy jó adag szerencse is kellett az egészhez: kitalálta a fiúk szándékát és pont időben érkezett az állomásra. Nem volt ebben semmi emberfeletti, nem sok. Sam és Edgar nem ismerték fel rögtön az öltözéket és a fiú, Callie mozgása, gesztusai sem keltették fel a figyelmüket. Csak ült mellettük, kinézett az ablakon, félig hátat fordítva nekik. Volt egy pillanat, mikor Sam végre ráismert az átellenben ülő fiúban Calliera, de hogy honnan jött ez a gondolat és pontosan mikor, azt nem tudja. Ahogy azt sem, hogy Edgarra nézett-e, vagy csak megérezte, hogy ő is ráismert a lányra. Amolyan a levegőben terjengő, beszippantásra váró felismerés volt ez. Egy hosszú, pázsitos völgyön haladtak keresztül. Elhagyták a Cedar Bush hidat, ahova a városi fiúk versengve merészkedtek, a talpfák alatti tartóvasakba kapaszkodtak, úgy csüngtek lefelé, míg fejük fölött elhaladt a vonat. Vajon Callie meg merte volna-e tenni, ha unszolják? Mikor a hídon áthaladtak, már mindketten tudták, hogy Callie ül velük átellenben, és azt is érezték, hogy a másik is tudja. Edgar szólalt meg először: Nem akarsz átköltözni hozzánk? Callie felállt és átült Edgar mellé. Fiúsan nézett maga elé, és nem tűnt olyan kötekedőnek, mint általában. Egy vágyait kordában tartó, jó humorú fiú benyomását keltette. Samtől megkérdezte: Nem rossz menetiránynak háttal utazni? QPR 45 46 through a long cut, with grassy banks fresh on either side, and crossed the Cedar Bush Bridge the same bridge where boys from town dared each other to climb down and cling to the supports under the ties while the train passed over their heads. (Would Callie have done that if they had dared her. By the time they were across this bridge, they both knew that it was Callie sitting across from them. And each of them knew the other knew. Edgar spoke first. Do you want to move over with us? Callie got up and moved across the aisle, sitting down beside Edgar. She had her boy s look on a look not so sly or quarrelsome as her usual look. She was a good-humored boy, more or less, with reasonable expectations. It was Sam she spoke to. Don t you mind riding backwards? Sam said no. Next, she asked them what they had in the bags, and they both spoke at once. Edgar said, Dead cats. Sam said, Lunch. They didn t feel as if they were caught. Right away they had understood that Callie hadn t come to bring them back. She was joining them. In her boy s clothes, she reminded them of the cold nights of luck and cunning, the plan that went without a hitch, the free skating, speed and delight, deception and pleasure. When nothing went wrong, nothing could go wrong, triumph was certain, all their moves timely. Callie, who had got herself on this train with stolen money and in boy s clothes, seemed to lift threats rather than pose them. Even Sam stopped thinking about what they would do in Toronto, whether their money would last. If he had been functioning in his usual way, he would have seen that Callie s presence was bound to bring them all sorts of trouble once they descended into the real world, but he was not functioning that way and he did not see anything like trouble. At the moment, he saw power Callie s power, when she wouldn t be left behind generously distributed to all of them. The moment was flooded Sam mondta, hogy nem. Aztán megkérdezte őket, mi van a papírzacskókban, és ők egyszerre szólaltak meg. Edgar azt mondta: Döglött macskák. Sam azt mondta: Ebéd. Nem érezték magukat csapdában. Rögtön megértették, hogy Callie nem azért jött, hogy visszacsábítsa őket, inkább csatlakozott hozzájuk. Fiús ruhájában fortélyos, hideg téli estékre emlékeztette őket, az ötletükre, ami kitűnően bevált, az ingyen korcsolyázásokra, a sebesség örömére, a megtévesztés mulatságára. Arra az időre, amikor minden jól jött ki, a diadal érzésére. Úgy tűnt, mintha Callie nem teremtene veszélyhelyzetet, mintha inkább feloldaná azt, jóllehet lopott pénzből és fiúruhában került fel a vonatra. Még Sam is elfeledte egy időre korábbi kétségeit, hogy vajon mit csinálnak majd Torontóban és mire elég a pénzük. Ha érzékszervei úgy működtek volna, mint általában, rögtön látta volna, hogy Callie jelenléte mindenféle problémához vezethet, amint visszaereszkednek a való világba, de egyelőre semmitől sem tartott. Pillanatnyilag csak egy mindannyiukban szétáradó erőt érzett, de főleg Callie erejét, aki nem akart alulmaradni semmiben. A perc, úgy tűnt, csupa energia és lehetőség. De csak boldogság volt. Igazából, ez csak a boldogság érzete volt. Sam általában itt fejezte be a történetet, és egyes részleteket gyakran kihagyott. Ha megkérdezték tőle, mi történt azután, többnyire csak ennyit mondott: Kissé komplikáltabb volt a dolog, mint amire számítottunk, de túléltük. Ebben benne volt minden. Például az, hogy a hagymás-tojásos szendvicset falatozó hivatalnok számára a Katolikus Segélyező Egyletnél nem kellett két perc és rájött, hogy Callie-nál valami nem stimmel. Kérdések. Hazugságok, gúnyos mosoly, ijedelmek, telefonok. Elszöktettek egy fiatalkorút. Erkölcstelen céllal egy lányt próbáltak becsempészni a férfiszállóba. Hol vannak a lány szülei? Egyáltalán tudja valaki, hogy itt van? Ki engedte meg neki, hogy QPR 46 47 with power, it seemed, and with possibility. But this was just happiness. It was really just happiness. That was how Sam s story which had left some details and reasons out along the way always ended. If he was asked how things went from there, he might say, Well, it was a little more complicated than we expected, but we all survived. Meaning, specifically, that the Y. clerk, who was eating an egg-andonion sandwich, did not take two minutes to figure out that there was something wrong about Callie. Questions. Lies, sneers, threats, phone calls. Abducting a minor. Trying to sneak a girl into the Y. for immoral purposes. Where are her parents? Who knows she s here? Who gave her permission? Who takes responsibility? A policeman on the scene. Two policemen. A full confession and a phone call, and the station agent remembers everything. He remembers lies. Miss Kernaghan has already missed the money and promises no forgiveness. Never wants to lay eyes on. A foundling born in a hotel lobby, parents probably not married, taken in and sheltered, ingratitude, bad blood. Let that be a lesson. Disgrace in plenty, even if Callie isn t a minor. Meaning, further, that they all went on living, and many things happened. He himself, even in those first confused and humiliating days in Toronto, got the idea that a place like this, a city, with midday shadows in its deep, narrow downtown streets, its seriously ornamented offices, its constant movement and jangling streetcars, could be the place for him. A place to work and make money. So he stayed on, stayed at the Y. A., where his crisis his and Edgar s and Callie s was soon forgotten and something else happened next week. He got a job, and after a few years saw that this wasn t really the place to make money; the West was the place to make money. So he moved on. Edgar and Callie went home to the farm with Edgar s parents. But they did not stay there long. Miss Kernaghan found she could not manage without them. Callie s store is in a building she and Edgar own. The variety eljöjjön hazulról? Ki vállalja a felelősséget? Megjelenik egy rendőr. Aztán még egy. Mindent bevallanak, egy telefon és az állomásfőnök mindenre emlékszik. Emlékszik a hazugságokra. Miss Kernaghan már felfedezte az eltűnt pénzt és nem ígér irgalmat. Látni se akarja Callie-t. Lelenc, egy motel portáján született, a szülők valószínűleg nem is voltak házasok, ő magához vette és felnevelte, hálátlanság, rossz vér. Majd megtanulja a leckét. Csupa szégyen, mégha Callie nem is fiatalkorú. Meg benne volt az is, hogy mindhárman élték a maguk életét és sok minden történt. Sam már azokban az első kusza és szégyenteli napokban érezte, hogy Toronto az ő világa: a város, ahol a komor hivatalokkal díszített keskeny belvárosi utcák napközben is árnyékosak és ahol állandóan zörögnek a villamosok. Ahol dolgozni tud, pénzt keresni. Így ő maradt. A Katolikus Segélyező Egylet férfiszállóján lakott, bűnét Edgarral és Callie-val együtt hamar elfelejtette. A következő héten már talált munkát, de egy-két év kellett ahhoz, hogy belássa, Torontóban nem könnyű pénzt félretenni; az ország nyugati városai biztatóbbak. Továbbállt. Edgar és Callie hazamentek a farmra, Edgar szüleihez. De nem sokáig maradtak otthon. Miss Kernaghan belátta, hogy nélkülük nem boldogul. Callie üzlete abban az épületben van, amit Edgarral közösen vettek. A vegyesbolt és a fodrász az alsó szinten, a lakrész felül. A fodrász helyén üzemelt régen az a bolt, ahol Sam és Edgar lekváros süteményeket szokott venni. De kit érdekel az? jegyzi meg Callie. Kit érdekel, hogy volt régen? Sam ízlését a felesége formálta, ők a szürke, fehér és kék tónusokat szerették, az egyenes vonalakat, néhány virágot. Callie berendezése szemkápráztató. Arany brokát függöny, mintha ablakot takarna ott, ahol nincs is. Arany, plüss-szerű szőnyeg, durva, fehér gipsz mennyezet szikrázó csillagokkal. Az egyik falon tompa-arany tükör, Sam látja magát benne a keresztül-kasul fekete és ezüst erezeten át. Borostyán üveggömbökben kovácsoltvas QPR 47 48 store and a hairdressing place downstairs, their living quarters upstairs. (The hairdressing place is where the grocery used to be the same grocery where Sam and Edgar used to buy jam tarts. But who wants to hear about that? Callie says. Who wants to hear about the way things used to be. Sam s idea of good taste has been formed by his wife s grays and whites and blues and straight lines and single vases. Callie s place upstairs is stunning. Gold brocade draped to suggest a large window where no window is. Gold plushy carpet, rough white plaster ceiling sparkling with stars. One wall is a dull- gold mirror in which Sam sees himself crisscrossed by veins of black and silver. Lights hang from chains, in globes of amber glass. In the midst of this sits Edgar, like a polished ornament, seldom moving, Of the three of them, he has kept his looks the best. He had the most to keep. He is tall, frail, beautifully groomed and dressed. Callie shaves him. She washes his hair every day, and it is white and glistening like the angel hair on Christmas trees. He can dress himself, but she puts everything out for him trousers, socks, and matched tie and pocket handkerchief, soft shirts of deep blue or burgundy, which set off his pink cheeks and his hair. He had a little turn, says Callie. Four years ago in May. He didn t lose his speech or anything, but I took him to the doctor and he said yes, he s had a little turn. But he s healthy. He s good. Callie has given Sam permission to take Edgar for a walk. She spends her days in the store. Edgar is waiting upstairs in front of the television set. He knows Sam, seems glad to see him. He nods readily when Sam says, Just get your overcoat on. Then we re off. Sam brings a new, light-gray overcoat and a gray cap from the closet, then, on second thought, a pair of rubbers to protect Edgar s shining shoes. Okay? says Sam, but Edgar makes a gesture, meaning, Just a moment. He is watching a handsome young woman interviewing an older woman. The older woman makes dolls. The dolls are made lámpák lógnak. Mindezek között ott ül Edgar mint egy kifényesített dísztárgy, alig moccan. Hármuk közül ő néz ki a legfiatalabbnak. Adottság kérdése. Magas, törékeny, ápolt és jól öltözött. Callie borotválja. Minden nap megmossa a fejét, a haja csillogóan fehér, mint karácsonyfákon az árvalányhaj. Fel tud egyedül öltözni, de Callie teszi ki számára a ruhát nadrágot, zoknit, azonos színű nyakkendőt és dísz-zsebkendőt, mélykék és burgundi-vörös puha ingeket, amik elütnek hajától és rózsaszín arcától. Egy kicsit megváltozott mondja Callie. Négy éve, májusban. Nem vesztette el a hangját vagy ilyesmi, de elvittem az orvoshoz és az orvos is azt mondja, igen, kicsit más, mint szokott lenni. De egészséges és jól van. Callie megengedte Samnek, hogy elvigye Edgart sétálni. Ő az üzletben tölti a napjait. Edgar odafent várja a TV előtt. Felismeri Samet, úgy néz ki, örül, hogy látja. Készségesen bólint, mikor Sam azt mondja: Vedd a kabátod és már itt se vagyunk. Sam egy új, világosszürke felöltőt és egy szürke sapkát vesz elő a szekrényből, aztán gondol egyet és elővesz egy kalucsnit is, hogy Edgar csillogó cipőjét óvja. Oké? kérdezi Sam, de Edgar int, mintha azt mondaná: Egy pillanat. Egy tudósítást néz. Egy jóképű fiatal riporternő faggat egy idősebb asszonyt. Az asszony babákat gyárt. Tésztából. Különböző méretűek, de mindnek egyforma arckifejezése van, Sam véleménye szerint idióták. Edgar bele van feledkezve. Vagy talán a bozontos aranyhajú riporternő tetszik neki. Sam állva várja a műsor végét. Aztán az időjárás-jelentés következik és Edgar int, hogy üljön le. Csakugyan, érdemes megnézni, milyen idő lesz, mielőtt sétálni indulnak. Sam úgy tervezi elmehetnének az Orange Street-re, ahol a jégpálya és a cseresznyefák helyén most egy nyugdíjasotthon van, aztán az öreg Kernaghan-ház és a Canadian Tire áruház felé. Az időjárás után QPR 48 49 of dough. Though they are of different sizes, they all have the same expression, which is, in Sam s opinion, idiotic. Edgar seems to be quite taken with them. Or perhaps it is the interviewer, with her shaggy gold hair. Sam stands until that s over. Then the weather comes on, and Edgar motions for him to sit down. That makes sense to see what the weather is going to be before they start walking. Sam means to head up Orange Street where a senior citizens complex has replaced the skating rink and the cherry trees and go around to the old Kernaghan house and the Canadian Tire lot. After the weather, Sam stays for the news, because there is something about a new tax regulation that interests him. Commercials keep interrupting, of course, but finally the news is over. Some figure skaters come on. After an hour or so has passed, Sam realizes there is no hope of budging Edgar. Whenever Sam says anything, Edgar raises his hand, as if to say he ll have time to listen in a minute. He is never annoyed. He gives everything the same pleased attention. He smiles as he watches the skaters in their twinkly outfits. He seems guileless, but Sam detects satisfaction. On the false mantel over the electric fireplace is a photograph of Callie and Edgar in wedding clothes. Callie s veil, in the style of a long-ago time, is attached to a cap trimmed with pearls and pulled down over her forehead. She sits in an armchair with her arms full of roses, and Edgar stands behind, staunch and slender. Sam knows this picture was not taken on their wedding day. Many people in those days put on their wedding clothes and went to the photographer s studio on a later occasion. But these are not even their wedding clothes. Sam remembers that some woman connected with the Y. got Callie a dress, and it was a shapeless dull-pink affair. Edgar had no new clothes at all, and they were hastily married in Toronto by a minister neither of them knew. This photograph is meant to give quite a different impression. Perhaps it was taken years later. Callie looks a good deal older than Sam meg akarja várni a híreket, mert lesz valami egy új adószabályról, ami érdekli. Természetesen reklámok szakítják félbe az adást, de végül a híreknek is vége. Műkorcsolya következik. Úgy egy óra elmúltával Sam rájön, hogy Edgart reménytelen kimozdítani. Ha Sam beszélni kezd, Edgar felemeli a kezét, mintha azt mondaná: Várj egy percet, nem tudok odafigyelni. Semmi sem zavarja, mindenre ugyanolyan hálásan figyel. Mosolyog, ahogy a korcsolyázók csillogó ruháit nézi. Gyámoltalannak tűnik, de Sam elégedettséget is lát a szemében. Az elektromos kandalló párkányán van egy fénykép, Callie és Edgar esküvői ruhában. Callie ódivatú fátyla egy gyöngy szegélyű kalaphoz lett rögzítve, amit a homlokába húz. Egy karosszékben ül, kezében rózsával, Edgar mögötte áll, karcsún, hűségesen. Sam tudja, hogy a kép nem az esküvő napján készült. Szokás volt akkoriban, hogy az ifjú pár egy külön alkalommal ment el a fényképész stúdiójába esküvői ruhában. De ez még csak nem is a saját esküvői viseletük. Sam emlékszik, hogy egy asszony szerezte Callie ruháját a Katolikus Segélyező Egyleten keresztül, de az formátlan volt és tompa rózsaszínű. Edgarnak egyáltalán nem volt új ruhája és egy olyan pap eskette őket, akit egyikük sem ismert. Ez a fénykép egészen más benyomást próbál kelteni, talán évekkel később készült. Callie jócskán idősebbnek látszik, mint a tényleges esküvőn, arca szélesebb, súlyosabb, határozottabb. Sőt, némileg Miss Kernaghanra hasonlít. Ez az, ami érthetetlen: miért fűtötték Edgart indulatok az első este Torontóban, amikor bejelentette, hogy összeházasodnak. Semmi szükség nem volt rá, legalábbis Sam szerint. Callie nem volt terhes, sőt amennyire Sam tudja, soha nem is várt gyereket. Talán tényleg túl kicsinek született és rendellenesen fejlődött. Edgar azt tette, amire semmi sem késztette: belement abba, ami elől megszökött. Bűntudatot érzett, talán azt érezte, hogy vannak dolgok, amik elől nem lehet menekülni? Azt mondta, QPR 49 50 on her real wedding day, her face broader, heavier, more authoritative. In fact, she slightly resembles Miss Kernaghan. That is the thing that can never be understood why Edgar spoke up the first night in Toronto and said that he and Callie were going to be married. There was no necessity none that Sam could see. Callie was not pregnant and, in fact, as far as Sam knows she never became pregnant. Perhaps she really was too small, or not developed in the usual way. Edgar went ahead and did what nobody was making him do, took what he had run away from. Did he feel compunction; did he feel there are things from which there is no escape? He said that he and Callie were going to be married. But that was not what they were going to do that was not what they were planning, surely? When Sam looked across at them on the train, and all three of them laughed with relief, it couldn t have been because they foresaw an outcome like this. They were just laughing. They were happy. They were free. Fifty years too late to ask, Sam thinks. And even at the time he was too amazed. Edgar became a person he didn t know. Callie drew back, into her sorry female state. The moment of happiness he shared with them remained in his mind, but he never knew what to make of it. Do such moments really mean, as they seem to, that we have a life of happiness with which we only occasionally, knowingly, intersect? Do they shed such light before and after that all that has happened to us in our lives or that we ve made happen can be dismissed? When Callie comes upstairs, he doesn t mention the wedding picture. I ve got the electrician downstairs, Callie says. So I ve got to go down again and keep an eye on him. I don t want him sitting smoking a cigarette and charging me. He is learning the things not to mention. Miss Kernaghan, the boarding house, the skating rink. Old times. This harping on old times by one who has been away to one who has stayed put is irritating it is a subtle form of insult. And Callie is learning not to ask him how much his house cost, how much his condominium in összeházasodnak. De ők nem ezt akarták, legalábbis nem ezt tervezték. Az, hogy a vonaton mindhárman megkönnyebbülve összenevettek, nem azt jelentette, hogy valami ilyesmi megoldást előrevetítettek volna. Nevettek, ez minden. Boldogok voltak. Szabadok voltak. Ötven évet késett, hogy rákérdezzen, gondolta Sam. Akkor a hirtelen meglepetés elnémította. Mostanra Edgar kiismerhetetlen lett, Callie pedig visszahúzódott sajnálkozó asszonyi állapotába. Sam emlékezetében megmaradtak a boldogságnak azok a pillanatai, amiket megosztott velük, de nem tudott mit kezdeni velük. Nem azt jelenti ez igazából, hogy boldog pillanataink csak alkalmanként találkoznak? Olyan fényt vetnek, hogy előtte és utána bármi történik életünkben, lényegtelenné válik? Sam nem említi az esküvői képet, amikor Callie feljön a lakásba. Megjött a villanyszerelő mondja Callie, úgyhogy le kell menjek megint, hogy szemmel tartsam. Nem akarom, hogy órabérbe cigarettázzon. Sam már tudja, miről nem szabad szót ejteni. Miss Kernaghan, a panzió, a jégpálya. Régi idők. A sértés árnyalt formája, ha valaki, aki távolba szakadt, elmúlt időkről nosztalgiázik olyan ember előtt, aki el se mozdult. Callie is tudja, hogy neki illik érdeklődni: mennyibe került Sam háza, mennyibe a lakása Hawaii-ban, mennyit költött különböző utazásokra és mennyit a lánya esküvőjére. Tudja, hogy soha nem fog Sam anyagi helyzetébe belelátni. Sam érzi, hogy Callie-ban valami más is motoszkál. Mélykékre festett szemében látja, hogy legszívesebben kérdezne valamit. Azok a szemek most egy élet sikeres küzdelmeiről árulkodnak. Mit akarhat tőlük Sam? Ezen tűnődik Callie. Sam arra gondol, azt kéne mondani, addig marad, míg ő maga rá nem jön mit akar. Talán bérlő lesz. Edgar nem akart sétálni mondja Sam. Végül is úgy látszik, nem akar. Nem mondja Callie. Nem akar. Boldog. QPR 50 51 Hawaii cost, how much he spent on various vacations and on his daughter s wedding in short, she s learning that she will never find out how much money he has. He can see another thing she s wondering about. He sees the question wrinkling further the deep, blue-painted nests around her eyes, eyes that show now a lifetime of fairly successful efforts and calculations. What does Sam want? That s what Callie wonders. He thinks of telling her he might stay until he finds out. He might become a boarder. Edgar didn t seem to want to go out, Sam says. He didn t seem to want to go out after all. No, says Callie. He s happy. A NAGYVILÁG DECEMBERI SZÁMÁBAN: TÁRNOK ATTILA Emlékidézés Alice Munro Nobel-díja kapcsán ALICE MUNRO A boldog lelkek tánca (Tárnok Attila fordítása) Hangok (Szilágyi Mihály fordítása) ANNE PORTER versei (Szilágyi Mihály fordításai) CAROL BIRCH Jamrach menazsériája (Lukács Laura fordítása) VIVIAN LAMARQUE, ANTONIO SARTORI versei (Gágyor Péter fordításai) JULIA NAKOVA Amikor mosolyognak a csillagok (Horváth Iván fordítása) AHMAD ABDULMUTI HEGAZI verse (Tüske László fordítása) FÁZSY ANIKÓ Németországról Kiállítás a Louvre-ban MÓSER ZOLTÁN Kontrasztok A Bartók Béla gyűjtötte szlovák népdalokról Helyet készítsetek Szlovák népdal (Vörös István fordítása) TÜSKE LÁSZLÓ Az egyiptomi Alá al-aszwáni regénye 2002-ből és a 2011-es arab tavasz GÖMÖRI GYÖRGY Edward Thomas és Békássy Ferenc QPR 51.

Értékelés: 1 szavazatból Yvan, Henri, Xavier és Gabriel barátságának alapja a rockzene iránti rajongás és a közösen alapított zenekar. Mivel fiatalok és nincs pénzük, nehezen jutnak hozzá jó minőségű hangszerekhez. Yvan és Henri betörnek egy hangszerüzletbe, de szerencsétlenségükre a bolt tulajdonosába ütköznek, és akaratlanul ugyan, de megölik. A négy fiú barátsága megromlik, amikor Xavier és Gabriel az újsághír alapján kikövetkezteti a történteket, és nem tud megbocsátani Yvanéknak. A zenekar lassan fölbomlik, mindenki megpróbál a maga lábára állni. Xavier szerelmes lesz Corába, és eltávolodik a rockzenétől. Gabriel visszatalál gazdag nagypolgári családjához, és a klasszikus zene felé fordul. Yvan lelki, szakmai válságba kerül, és öngyilkos lesz. Henri élete első lemezét készíti New Yorkban. Stáblista.

Értékelés: 17 szavazatból Eddie befolyásos casting igazgató, aki viharos, mégis meglehetősen tartalmatlan életének értelmét kutatja. Flancos hollywoodi lakóparkban lakik pedáns és elbűvölő üzlettársával, Mickey-vel, aki feleségét és fiát "piheni ki" nála. Gondtalan életükben gyakran osztozik két másik barát: a kifinomult modorú hollywoodi színész, Artie és a kétségbeesett, kissé zavaros színészjelölt, Phil. Ehhez az exkluzív kancsapathoz csatlakozik három - szintén sodródó, egymástól teljesen különböző hátérrel rendelkező - nő. A menő és szép Darlene egyszerre fut Eddie-vel és Mickey-vel. Donnát, a kiskorú, elhagyott gyermeket Artie "megőrzendő csomagként" barátaira bízza. Bonnie pedig, a kedves, de megtaposott táncosnő és luxusprostituált Phillel való összezördülésével váratlan események láncolatát indítja el. Eddie és barátai tovább folytatják a mániákus élvhajhászást, míg a sorssal, dekadenciával, sőt, a halállal való szembesülés következtében Eddie a felszín alatt magába nem néz, és fel nem fedezi, hogy neki is van lelke. Bemutató dátuma: 2000. december 7. Forgalmazó: Budapest Film Stáblista: Linkek: Díjak és jelölések Velencei Nemzetközi Filmfesztivál 1998 1998.

 

4 wins & 8 nominations. See more awards  » Videos Learn more More Like This Biography, Drama Romance 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 6. 4 / 10 X A story of doomed passion between two genius writers of the 19th century - novelist George Sand and poet Alfred de Musset. Director: Diane Kurys Stars: Juliette Binoche, Benoît Magimel, Stefano Dionisi Comedy 6. 9 / 10 In the countryside near Normandy's beaches lives Marie, unhappy. It's 1944, she's married to Jérôme, a somewhat fussy milquetoast, diffident to the war around him and unwilling to move his. See full summary  » Jean-Paul Rappeneau Catherine Deneuve, Pierre Brasseur, Philippe Noiret History 7. 2 / 10 In a small French colony, a drunken man kills someone. While a guillotine is being shipped in, he changes, becoming a good and popular man. Patrice Leconte Daniel Auteuil, Emir Kusturica 7. 5 / 10 Embarrassed by his large nose, a romantic poet/soldier romances his cousin by proxy. Gérard Depardieu, Anne Brochet, Vincent Perez Crime 6. 6 / 10 Al and Elsa have been a couple for some time, but the chances that their relationship will be long-lived are few. For one thing, Al is appallingly dependent on Elsa for his every emotional. See full summary  » Pierre Pradinas François Cluzet, Thierry Gimenez Action Adventure Nicolas Philibert goes to America after killing a French aristocrat. On his return he tries to divorce his wife, Charlotte, but when he sees others trying to woo her his own interest is rekindled. Jean-Paul Belmondo, Marlène Jobert, Laura Antonelli 6. 3 / 10 A young man starts an affair with a woman - his brother's friend. Their relations are being tested because of obscure secrets hidden in the past. André Téchiné Alexis Loret, Mathieu Amalric The Comte de Gonzague schemes against his cousin, the Duc de Nevers, even though he is the Duke's heir and will inherit his estates. The Count has kept secret the existence of the Duke's. See full summary  » Philippe de Broca Fabrice Luchini, Mystery 6. 7 / 10 An actress, a writer, a student, and a government worker band together in an effort to escape Paris as the Nazis move into the city. Isabelle Adjani, Virginie Ledoyen This is an affecting story about a father's attempts to mend the breaches in the relationship between himself and his 10-year-old daughter. Emmanuel (Sami Frey) is the father of Elise (Mara. See full summary  » Jacques Doillon Sami Frey, Mara Goyet, Juliet Berto Caracas, Venezuela. Just after her engagement with Vittorio, Nelly runs away from him. As he pursued her, she looks for help to Martin, a French middle-aged man she met by accident. He. See full summary  » Yves Montand, Luigi Vannucchi Thriller 4. 4 / 10 This parody of the detective-story genre merrily detours into spoofing French foibles as well, making it more of an exercise in verbal gymnastics than a narrative with a mission. Esther is. See full summary  » Jacques Rouffio Michel Serrault, Michel Piccoli, Jean Carmet Edit Storyline In 1832, cholera ravages Provence (South of France. After several misadventures, Angelo, young Italian officer hunted by the Austrian secret police, meets Pauline de Theus, a young lady. After a second accidental meeting, both will start the search of Pauline's husband in a chaotic country. Written by Remy Amouroux <> Plot Summary Plot Synopsis Taglines: Their only chance for survival was each other. Details Release Date: 6 October 1995 (USA) See more  » Also Known As: The Horseman on the Roof Box Office Cumulative Worldwide Gross: 1, 320, 043 See more on IMDbPro  » Company Credits Technical Specs See full technical specs  » Did You Know? Trivia Shot over a period of four and a half months in 50 different locations. See more » Quotes Angelo: Cholera avoids me like the plague. See more » Alternate Versions The version released in the U. S. was significantly shorter than the original French version, because the American distributor removed 15-20 minutes of footage. See more » Connections Referenced in 20 Dates  (1998) See more ».

Légcsavar (Flightplan) 2005-ös német–amerikai film A film magyar moziplakátja Rendező Robert Schwentke Producer Brian Grazer Vezető producer Robert DeNozzi Charles J. D. Schlissel Műfaj thrillerfilm misztikus film filmdráma Forgatókönyvíró Peter A. Dowling Billy Ray Főszerepben Jodie Foster Peter Sarsgaard Sean Bean Zene James Horner Operatőr Florian Ballhaus Vágó Thom Noble Jelmeztervező Susan Lyall Gyártás Gyártó Touchstone Pictures Imagine Entertainment Ország Németország, Egyesült Államok Nyelv angol, német magyar szinkron Forgatási helyszín Berlin Lipcse Játékidő 98 perc Költségvetés 50 millió amerikai dollár Képarány 2, 35: 1 Forgalmazás Forgalmazó Walt Disney Studios Motion Pictures Bemutató 2005. szeptember 22., Amerikai Egyesült Államok Korhatár II. kategória (F/2123/J) Bevétel 223 387 299 dollár További információk weboldal IMDb A Légcsavar ( angolul: Flightplan) 2005 -ben bemutatott amerikai – német thriller. Főszereplője Jodie Foster. Cselekménye [ szerkesztés] Többszöri visszatekintésekből kiderül (amik nem időbeli sorrendben követik egymást) hogy Kyle Pratt ( Jodie Foster) amerikai repülőgéptervező a kihalt berlini Alexanderplatz metróállomáson találkozik a férjével, Daviddel ( John Benjamin Hickey) aki nem sokkal később lezuhan a házuk tetejéről és meghal. Kyle Pratt elhatározza, hogy férje holttestét Long Islanden (USA) fogja eltemetni, ezért hatéves kislányával, Juliával (aki enyhén agorafóbiás) és férje koporsójával felszállnak egy olyan gépre, amelynek a hajtóművét ő tervezte. Mivel vannak üres helyek a gépen, Kyle azt javasolja a kislányának, hogy menjenek hátrébb, ahol kényelmesen lefekhetnek és aludni tudnak. Mindketten elalszanak, majd amikor Kyle kb. 3 óra múlva felébred, azt veszi észre, hogy a kislánya eltűnt. Kyle minden fedélzetet és utasteret bejár, megnézi a vécéket és a büféket is, de a kislány nincs sehol. Ezért arra kéri a repülőgép parancsnokát, Marcus Rich kapitányt ( Sean Bean) hogy az utasok maradjanak a helyükön és a személyzet végezzen egy alapos keresést. A keresés eredménytelen, ezért Kyle azt követeli, hogy a csomagteret és a gépházat is nézzék át, de erre a kapitány nem hajlandó. Eközben gyanús momentum, hogy a kislányra egyik utas sem emlékszik, és sem a berlini repülőtér nyilvántartásában nem szerepel, sem az utaslistán nincs rajta. Kyle a kislány beszállókártyáját sem tudja felmutatni. A kapitány és a személyzet azon a véleményen van, hogy a kislány nem is létezik, csak Kyle találja ki, a férje halála utáni zavart állapotában. Ezért a parancsnok a gép fegyveres kísérőjének (Gene Carson - Peter Sarsgaard) azt az utasítást adja, hogy bilincselje meg a nőt és állandóan tartsa szemmel. Egy pszichológusnő, Lisa. Greta Scacchi) az utasok közül elbeszélget vele, és elmagyarázza neki, hogy ez az állapot a nemrég bekövetkezett tragikus esemény következménye (ti. a férj halála. Kyle azonban ekkor egy pillanatra észreveszi azt a szívecskét, amit a kislánya az ujjával rajzolt a repülőgép ablakára. A kapitány időközben felvette a kapcsolatot a berlini hullaházzal, ahol a férj meghalt és az igazgató azt az információt adja, hogy Kyle férje és kislányuk, Julia akkor haltak meg, amikor leestek a tetőről. A kapitány és a személyzet most már meg van győződve róla, hogy a kislány csak az anyja képzeletében él, ezért szánalommal tekintenek rá. Kyle kéri, hogy kimehessen a mosdóba, ahol az őr leveszi róla a bilincset. Kyle az álmennyezet egy darabját felnyomja, és babrálni kezd az elektronikai vezérlőszekrénnyel, majd zárlatot okoz, amitől a repülőgép sötétbe borul. Mivel az utasok elé az általa okozott zavar miatt leereszkednek az oxigénmaszkok és kisebb pánik tör ki, Kyle a zűrzavarban észrevétlenül meglép az őr tekintete elől. A belső lifttel leereszkedik a csomagtérbe. Kétségbeesetten keresi a kislányát, még a férje koporsóját is felnyitja (a koporsó elektronikusan le van zárva, ezért a nyitásához egy kódot kell beütni, amit elvileg csak Kyle ismer. Ekkor érzelmileg összeomlik, Carson így találja meg. Újból megbilincseli és visszavezeti az üléséhez. Kyle azt kéri Carsontól, hogy ő fennmaradhasson a gépen, miután az leszállt, hogy megkeresse a kislányát. Carson látszólag fontolóra veszi ezt, és megígéri, hogy beszél a kapitánnyal. Carson ezután újra bemegy a csomagtérbe, és a nyitva hagyott koporsóban elrejtett robbanóanyagot (valószínűleg C4 robbanószert) és robbantószerkezetet vesz elő. A robbanószereket elhelyezi két oldalt a gép orrában és élesíti a szerkezetet. Carson lemászik az elektronika szintjére, ahol Julia békésen alszik (valószínűleg az általa beadott bódítószer hatása alatt. Carson, és az egyik légiutas-kísérő, Stephanie beszélgetéséből kiderül, hogy a gyerekrablást ők hajtották végre (Stephanie meghamisította az utaslistát) és a hullaház igazgatója is benne van az összeesküvésben. Carson azt mondja a kapitánynak, hogy Kyle fel akarja robbantani a gépet, és azt követeli, hogy utaljanak át egy számlára 50 millió dollárt, és leszálláskor várja őt egy másik repülőgép. Carson, és Stephanie vitatkoznak, mert Carson azt mondja, hogy mindenképpen fel fogja robbantani a gépet Juliával együtt, miután megkapták a pénzt, így azt fogják hinni, hogy Kyle tervelte ki az egészet, mert a robbantószerkezetet nála fogják megtalálni. Carson cinikusan azt is elmondja Kyle-nak, hogy a férjét lelökték a tetőről, mert szükség volt egy koporsóra a gépen. A kapitány a közvetlen fenyegetés hatására úgy dönt, hogy kényszerleszállást hajt végre, és az eredeti úticél, New York helyett Új-Fundlandon teszi le a gépet (Goose Bay Airport, Kanada. Az utasok és a személyzet elhagyja a gépet. A kapitány megjegyzéséből („átutaltuk a pénzt, amit kért”) Kyle rájön, hogy miről van szó, és azt követeli, hogy Carson maradjon a gépen vele együtt. Ahogy Carson bezárja a kijárati ajtót, Kyle fejbevágja egy tűzoltókészülékkel, egy csőhöz bilincseli a csuklóját, elveszi tőle a robbantószerkezetet, majd elmenekül. Carson hamar magához tér és a pisztolyával ellövi a bilincset. Kyle a felső szerelőszint felé csalja Carson egy iratcsomó feldobásával. Kyle előbújik és találkozik az addig rejtőzködő Stephanie-val. Rövid beszélgetés után Stephanie rájön, hogy rossz dolgot tett, és elmenekül a gépről. Kyle végre eljut abba a térrészbe, ahol addig nem járt senki és megtalálja az alvó Juliát. Carson szorosan a nyomában van. Carson tudja, hogy Kyle ott van a közelben, ezért ismét cinikusan megjegyzi, hogy a kislányt ő csempészte ki egy ételes kocsival, és a nemtörődöm utasokat hibáztatja, mert közülük senki sem foglalkozott vele, hogy mit visz. Kyle a kislányával együtt behúzódik egy védett részbe, majd berobbantja a detonátort. A kapitány és a személyzet megdöbbenve figyeli, ahogy a robbanástól a gép első futóműve összecsuklik és a gép orra lezuhan a betonra. Még nagyobb meglepetést kelt, amint a füstből Kyle alakja bontakozik ki, kezében az alvó gyerekkel. Az FBI -osok megkezdik a kihallgatásokat a várócsarnokban. A kapitány elnézést kér Kyle-tól, amiért kételkedett abban, amit mondott és megjegyzi, hogy a kislány hasonlít rá. Stephanie-t megbilincselve vezeti el az FBI. Kyle a még mindig alvó gyereket egy autóhoz viszi a döbbent utasok között (akik szintén kételkedtek a létezésében. Julia végre felébred, és megkérdezi, hogy ott vannak-e már. Itt a vége a cselekmény részletezésének! Szereposztás [ szerkesztés] Megjelenése [ szerkesztés] A film DVD-n 2006. január 24-én jelent meg. Bevételek [ szerkesztés] A Légcsavar az amerikai mozikban 89 602 378 dollár bevételt szerzett, és még több mint 223 milliót világszerte. [1] A DVD-kölcsönzésekből 79 millió dollár folyt be. Fogadtatás [ szerkesztés] Az amerikai filmkritikusok véleményét összegző Rotten Tomatoes 38% ra értékelte 173 vélemény alapján. [2] Roger Ebert filmkritikus úgy írta le a filmet, mint „félelmet keltő thriller, szorosan illeszkedő történettel”. Díjak, jelölések [ szerkesztés] elnyert díjak [3] 2006, ASCAP Film and Television Music Awards, „Top Box Office Films” - James Horner jelölések 2006, Academy of Science Fiction, Fantasy & Horror Films, USA, Saturn-díj „legjobb akció/kaland/thriller” kategóriában 2006, Academy of Science Fiction, Fantasy & Horror Films, USA, Saturn-díj „legjobb színésznő” - Jodie Foster 2006, Teen Choice Awards, „legjobb dráma” A film készítése [ szerkesztés] Forgatókönyv [ szerkesztés] Peter A. Dowling 1999-ben egy telefonbeszélgetés során kapta az ötletet egy barátjától. Az eredeti történet szerint egy repülőtér biztonsági szolgálatánál dolgozó férfi üzleti útra megy az Egyesült Államok és Hongkong között, és az út során a fia eltűnik. Néhány évvel később Billy Ray forgatókönyvíró vette át a szövegkönyvet, kivette belőle a terroristákat, és sokkal nagyobb hangsúlyt helyezett a női főszereplőre, mivel Grazer, a producer úgy gondolta, hogy a szerep megfelelő lenne Jodie Foster számára. A film a főszereplő lelkivilágában végbemenő változásokat is követi, és felhasználja a 2001. szeptember 11-ei terrortámadások utáni feszültséget és paranoiát. A filmben hangsúlyosan szerepelnek arabnak kinéző utasok, akik egy ponton gyanúba keverednek, de semmi közük nincs az ügyhöz. Dowling és Ray is engedélyt kaptak rá, hogy alaposan megszemléljék egy Boeing 747 belsejét a Los Angeles nemzetközi repülőtéren, hogy tisztában legyenek azzal a helyszínnel, ahol a cselekmény játszódik. [4] A történet alapötlete (eltérő végkifejlettel) hasonló egy 1955-ös epizódhoz az Alfred Hitchcock bemutatja sorozatból. Az epizód címe: Into Thin Air volt. Szereplőválogatás [ szerkesztés] Robert Schwentke rendező reális, naturalista ábrázolást várt a színészektől. Sean Bean részben azért kapta meg a szerepet, mert a nézőkben a róla kialakult „rosszfiú” elvárással félre lehetett vezetni a nézőket, akik a történet során egy jó darabig azt feltételezik, hogy ő is a gyerekrablók kezére játszik. [4] A rendező mind a 300 utas kiválogatásánál jelen volt. [5] Filmezés [ szerkesztés] A belsőépítész csapat elkészítette a nem létező E-474 típus belsejét (beleértve a pilótafülkét is, aminek a történetben szinte semmi szerepe nincs. A gép belső felépítése egy Airbus A380 -hoz hasonló. Érdemes megjegyezni, hogy a valóságban sokkal kevesebb üres, tágas tér van kihasználatlanul egy ilyen kategóriájú gépen akár a csomagtérben, akár a szervizjáratokban. A kameraállvány mozgatása és a különböző szögekből történő felvételek érdekében a falak és a mennyezet könnyedén eltávolítható volt. A BE Aerospace több tárgyat rendelkezésre bocsátott a dekorációhoz. Az egyes helyiségek színe és kialakítása a rendező kívánsága szerint az adott helyzethez illő hangulatot sugall. Például egy fehér borításu szoba „baljós, klinikai, hideg”, az alacsony mennyezet bezártságérzetet kelt, a nagy, széles tér pedig a támpont hiányát hangsúlyozza. [5] A repülőgép legtöbb külső felvételénél a repülőgép 1:10 arányban csökkentett modelljét filmezték és a képet az utómunkák során digitálisan feljavították. A gép orrának robbantása során életnagyságú és kicsinyített modellt is használtak. A repüléselektronikai műszereket felére lekicsinyítették, így a robbanás nagyobbnak látszott. [4] Forgatási helyszínek [ szerkesztés] Berlin, Németország Hollywood, Los Angeles, Kalifornia állam, USA Leipzig/Halle repülőtér, Lipcse, Németország Mojave, Kalifornia, USA - a Goose Bay Airport jelenetei Stage 16, 20th Century Fox Studios - 10201 Pico Blvd., Century City, Los Angeles, Kalifornia, USA Van Nuys Armory - 17330 Victory Boulevard, Van Nuys, Los Angeles, Kalifornia, USA Érdekesség [ szerkesztés] Az amerikai légiutas-kísérők szövetsége (Association of Professional Flight Attendants) a film bojkottálására szólítottak fel azzal az indoklással, hogy a film a légiutas-kísérőket durva, érzéketlen és közömbös alakoknak ábrázolja, egyikük még terrorista is. [6] A történet elején Kyle a férjével Berlinben az „Alexanderplatz” állomáson hajnali háromkor az U5 vonalra száll fel, ami a város keleti része felé közlekedik. A kocsi hátulján az U5 jelzés és a „Hönow” név olvasható, ami a vonal egyik végállomásának neve. Amikor azonban kiszállnak a metróból a „Platz der Luftbrücke” állomáson, ez az U6 vonalon történik, Tempelhof déli kerületében, ami az ellenkező irányban van. Az U5 és U6 vonalak között nincs közvetlen kapcsolat. [7] Jegyzetek [ szerkesztés] További információk [ szerkesztés] A film hivatalos oldala Légcsavar az Internet Movie Database oldalon (angolul) Légcsavar a Box Office Mojo oldalon (angolul) Fordítás [ szerkesztés] Ez a szócikk részben vagy egészben a Flightplan című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Eddie befolyásos casting igazgató, aki viharos, mégis meglehetősen tartalmatlan életének értelmét kutatja. Flancos hollywoodi lakóparkban lakik pedáns és elbűvölő üzlettársával, Mickey-vel, aki feleségét és fiát "piheni ki" nála. Gondtalan életükben gyakran osztozik két másik barát: a kifinomult modorú hollywoodi színész, Artie és a kétségbeesett, kissé zavaros színészjelölt, Phil. Ehhez az exkluzív kancsapathoz csatlakozik három - szintén sodródó, egymástól teljesen különböző hátérrel rendelkez.


Much more than documents. Discover everything Scribd has to offer, including books and audiobooks from major publishers. Cancel anytime. 0 Up votes 0 Down votes 371 views 203 pages Description: About the series of House md. Jump to Page You are on page 1 of 203 You're Reading a Free Preview Pages 5 to 13 are not shown in this preview. Pages 18 to 113 are not shown in this preview. Pages 118 to 138 are not shown in this preview. Pages 143 to 151 are not shown in this preview. Pages 156 to 203 are not shown in this preview.
FULL CAST AND CREW, TRIVIA, USER REVIEWS, IMDbPro, MORE 4. 1 / 10 18 0 user 1 critic 1h Comedy TV Movie 29 December 1988 Add a Plot  » Director: Franz Josef Gottlieb Writers: Wolf Gremm (teleplay) John Graham (play) Stars: Herbert Herrmann, Susanne Uhlen, Joachim Kemmer, See full cast & crew  » Reviews View production, box office. company info Highlights From the 2020 Oscars Watch Parasite make Oscars history and other top moments from the 2020 Oscars telecast. Watch now Déjà View: Noteworthy Reboots and Remakes You can add Little Women to the list! Take a look at even more movies and TV shows that were so nice they made 'em twice (at least. See the full gallery Around The Web, Powered by ZergNet Create a list  » User Lists Related lists from IMDb users 5F0065_Movies 1988 a list of 134 titles created 3 weeks ago See all related lists  » Related Items Search for " Trouble im Penthouse " on Share this Rating Title: Trouble im Penthouse (TV Movie 1988) 4. 1 /10 Want to share IMDb's rating on your own site? Use the HTML below. You must be a registered user to use the IMDb rating plugin. Login Show HTML View more styles Photos Add Image See all 2 photos  » Edit Cast Complete credited cast: Herbert Herrmann... Bodo Walter Susanne Uhlen... Stella Dornfeld Joachim Kemmer... Hubert Hunold Harald Leipnitz... Professor Alexander Lichtwitz Chariklia Baxevanos... Doris Lichtwitz Jürgen Thormann... Dr. Dornfeld Hans Clarin... Bruno Margot Mahler... Frau Ganz Brigitte Mira... Patientin Kluge Gabi Fischer... Frau Dr. Kluge (as Gabriele Fischer) Elisabeth Volkmann... Frau Merdal Ilse Pagé... Stationsschwester Otto Retzer... Stutzensepp See full cast  » Storyline Add Full Plot Add Synopsis Genres: Certificate: See all certifications  » Parents Guide: Add content advisory for parents  » Details Country: West Germany Language: German Release Date: 29 December 1988 (West Germany) See more  » Also Known As: Zűrzavar a tetőn Company Credits Production Co: Regina Ziegler Filmproduktion Show more on IMDbPro  » Technical Specs Color: Color See full technical specs  » Did You Know? Soundtracks Together Forever (uncredited) Written by Mike Stock, Matt Aitken and Pete Waterman Performed by Rick Astley See more » Frequently Asked Questions This FAQ is empty. Add the first question. User Reviews Review this title  » Getting Started Contributor Zone  » Contribute to This Page Free Movies and TV Shows You Can Watch Now On IMDb TV, you can catch Hollywood hits and popular TV series at no cost. Select any poster below to play the movie, totally free! The Ring Lawrence of Arabia Funny Girl The Graduate WarGames Browse free movies and TV series.

Download Trouble im Penthouse Mediafire
. A Zazie a metr�ban forgat�k�nyv�r�j�nak �s a Depardieu -f�le Cyrano de Bergerac rendez�j�nek, Jean-Paul Rappeneau -nak Jean Giono haz�nkban is n�pszer� reg�nye alapj�n forgatott adapt�ci�j�t hat�rozottan �rdemes el�hal�szni 1995-b�l. A Husz�r a tet�n  ugyanis n�mileg megvari�lja a koszt�m�s kalandfilmek klassziciz�l�dott �s megcsontosodott eszk�zhaszn�lat�t. A z�rzavaros t�rt�nelmi helyzetben (1832. nyara: It�lia osztr�k megsz�ll�s alatt, Franciaorsz�gban d�l a kolera, az orsz�gban olasz forradalm�rok bujk�lnak – k�zt�k f�h�s�nk, Angelo, a fiatal husz�rezredes is) j�tsz�d� m� nem olyan sz�npomp�s �s pomp�zatos, mint azt a m�fajt�l megszokhattuk. A sz�p l�tv�nyt be�ldozza a realit�s, s�t gyakran a naturalizmus (hull�k hevernek halomban az utc�n, a koler�sok holttest�b�l, szem�b�l varjak csemeg�znek stb. kedv��rt, �gy kiss� ki�br�ndult, komor cselekm�nye mellett a hangulata is.    Az alkot�s k�pi vil�ga is ennek megfelel�en alakul: hab�r a koszt�m�k sz�pek, de a hangs�ly helyett�k a s�t�tebb, sz�rk�s t�nusokra �s a f�lhom�lyos bels�kre esik, ezenk�v�l akci�jelenetei is meglep�en �t�sek egy korabeli (�rtsd: 1995-�s) koszt�m�s kalandfilmhez k�pest. A komorabb hangulatnak �s s�t�tebb sz�nvil�gnak egyed�l a f�h�s jelleme megy ellene: a fiatal, j�k�p� forradalm�r ( Olivier Martinez  testhez�ll� alak�t�sa) a v�gletekig elsz�nt, sosem keseredik el, minden helyzetben feltal�lja mag�t, �s miut�n tal�lkozik egy nem kev�sb� b�tor fiatalasszonnyal ( Juliette Binoche  j�tssza) m�g ink�bb tettre k�ssz� v�lik.    Az ezt k�vet�en a k�t �sszeill� ember egym�sra tal�l�sr�l �s k�z�s kalandjair�l mes�l� film azonban nemcsak koszt�m�s kalandfilmnek, de love storynak is rendhagy�, ennek r�szleteir�l azonban a fordulatok leleplez�se n�lk�l el�g neh�z lenne �rtekezni. Az igen kellemes meglepet�st okoz� darab azonban meglehet�sen kurt�n-furcs�n �r v�get: f�j�an befejezetlen, ami hatalmas csal�d�s, mert addig a Husz�r a tet�n kimondottan �lvezetes volt. 8/10      Kiad�s:   Magyar �s eredeti nyelv� (francia/olasz) DD 5. 1-es hang, magyar felirat. Extrak�nt k�pgal�ria, a film el�zetese �s DVD-aj�nl� (st�lszer�en a Cyrano de Bergerac �. 4/10    Le hussard sur le toit, 1995 * 127perc * Cinetel. 16) Le hussard sur le toit francia v�gj�t�k, 135 perc, 1995 Angelo, a b�csi hadsereg el�l menek�l� husz�r tal�lkozik Paulinnal, aki f�rjet keres, �gyhogy egy�tt menek�lnek tov�bb. Linkek Kapcsol�d� cikkek.

Protected static string baseText. EOT' ELSŐ FEJEZET 1 - Uram! A késemért jöttem! Hol hagyta? Valami matrózban. - Milyen kés volt? Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta? Várjunk. Csak lassan, kérem. Milyen volt a nyele? Kagyló. - Hány részből? Egy darabból készült. - Akkor nincs baj. Megvan a kés! Hol? A hátamban. - Köszönöm... - Kérem. A csapos mesélte, hogy milyen szép kés van bennem. Egy darab húszcentis kagylóritkaság. - Forduljon meg, kérem, hogy kivegyem... - Kitartás! A kocsmáros azt mondta, hogy amíg nem hoz orvost, hagyjam bent a kést, mert különben elvérzek. A kocsmáros ért ehhez, mert itt már öltek orvost is. Régi étterem. - De én sietek, kérem! És mit tudja az ember, hogy mikor jön az orvos? Kés nélkül mégsem mehetek éjjel haza. - Az orvos itt lakik a közelben, és a kocsmáros triciklin ment érte. Ha szurkált uram, hát viselje a következményeket. - Hohó! Azért, mert magába szúrnak egy kést, még nincs joga hozzá, hogy megtartsa. Ez önbíráskodás! Hála Istennek, van még jog a világon. - Nem is jogra hivatkoztam, hanem orvostudományra. A kocsmáros szerint az a recept, hogy bent maradjon a kés. Orvosi rendelet! Az orvos rendelkezzék a saját holmijával, a kés az én műszerem! Hm. nehéz ügy... - Tudja mit? Nekem is van szívem, segítek a bajon. Kiveszem magából a késemet, és beteszek helyette egy másikat. Az is megteszi, amíg a mentő jön. - Jól van. Csak ne legyen kisebb a kés, hogy jól elzárja a sebet, mert az egészség mindennél fontosabb, és recept az recept, hiába... - Nyugodt lehet. Egy nagy konyhakést nyomok be helyette. - Akkor rendben van. - Forduljon. meg. hopp. Így... - Most nyomja bele a másikat. Gyorsan! Ez itt a polcon épp jó lesz, habár csak fanyelű. - Benne van? Fenét. Hiszen alig vérzik a sebe. Itt, a csont mellett állt meg a penge, a porcok között. A mindenségit, kicsorbult a hegye! Nyomta volna a húsba, maga kezdő! Várjon! Ráteszek egy vizes kendőt. A szvetter egész jól leszorítja... - Higgye el végre, hogy kés kell bele! A vendéglős tudja. Itt naponta ölnek. Tegye be a kést. Mi az magának? Nem értek hozzá. Bicskázásért vállalom a felelősséget, de műtétért nem! Kérje meg erre a szívességre valamelyik matrózt. Majd csak magukhoz térnek. - Jó, hogy említi! Uram! Maga leütötte tizenkét hajósomat. - Az egyikre ráesett a likőrösállvány, arról nem tehetek. - Az volt az első fűtő! Mit tudja ezt egy likőrösállvány? És ott fekszik a hajópincér. Hol lehet most pincért találni? A Honolulu-Star reggel indul, és se fűtő, se pincér, mert maga leütötte őket! Abban igazam volt. Hozzám vágtak egy korsót, és az ilyen magatartás sért. - Egyik sem vágta magához a korsót. Ezek ártatlanok. - Hát ki tette? Én. - Szerencséje, hogy haláltusáját vívja, különben most fejbe ütném. Jó napot. - Várjon! Nincs időm. Sietek! Nézze meg, hogy nem kell-e kés a sebbe. Az ilyen szúrást nem szabad elhanyagolni. Lehet, hogy befelé vérzik. - Onnan nem szúrhatták meg. Csak várjon az orvosra, az majd segít magán, ha lehet. Ha nem, akkor nyugodjék békével. - Ajánlom magamat... - Sajnálom, hogy ilyen gyenge legénységet toborzott... - Halló! Fiatalember! Elkísérem. Volna egy ötletem, amivel pénzt kereshet. - Rendben van. - Várjon! Hej, csapos! Ha jön a kocsmáros, mondd, hogy elmentem járni egyet ide a közelbe. Ne féljen semmit, ha baj van, kést teszek a sebbe! Vigyázok. No, jöjjön! 2 - Sebesülésem miatt óvatosnak kell lennem. Merre akar menni? Nem tudom. Se pénzem, se dolgom. - Maradjunk a közelben, az orvos miatt. Ejnye, nem kérdeztem a vendéglőst, hogy pipázhatok-e ilyen súlyos állapotban. Megkockáztassam? Nyugodtan. Mi lehet belőle? Semmi? A világon semmi. Legfeljebb meghal. Az meg úgyis előfordulhat. - Teljesen igaz. Hát ide hallgasson. Én vagyok a Honolulu-Star szállásmestere. Hogy hívják magát? Fülig Jimmy... - Miért van ilyen hülye neve? Mert szeretek nevetni, és valaki rám fogta, hogy olyankor fülig húzom a számat. - Csakugyan tejfölösképű alak. Jókora, csontos emberben ritkaság. Hány éves? Huszonnégy... - Vakarcs. - A családja. - Ért a hajóhoz? Hülyéket kérdez. Byrd kapitánnyal kétszer voltam expedíción, suhanc koromban. - Milyen írása van? Folyó. Csak a nagybetűt nem mindet ismerem. Egy szállásmestertől tanultam írni! Hülye! Az igaz! De a szállásmesterben ritka az okos. - Miféle okmányai vannak? Ezt kikérem magamnak! Szóval semmilyen írása sincs? Rendőrségtől van! Az jó! Nahát akkor nincs semmi baj! Valparaisóban kaptam egy írást a kapitánytól, hogy mindennap jelentkezni kell a felügyelő úrnál, és két óra után nem mehetek az utcára. - Az nem jó! Nekem mondja? Azért jöttem el Valparaisóból. - Benne van a hajóskönyvben? Ezt visszautasítom. - Törölték? És ha igen! Mi közöm hozzájuk? Ismer engem könyv nélkül minden hajósa a világnak! Én is attól félek. Akar dolgozni? Nem. - Miért? Elvesztettem a meggyőződésemet. - És ez mitől jön? Tavaly Nápolyban loptam egy kockás felöltőt, és azóta úgy érzem, hogy úrnak születtem. Elhatároztam, hogy többé nem dolgozom. - Azelőtt dolgozott? Nem. De hiányzott az elhatározás. - Nézze. nekem hajópincér és fűtő kell, különben kirúgnak, és nincs munkám. - Nem baj. Azt együtt csinálhatjuk! Én értek hozzá. - Fogja be a száját. Itt Port Szuezben sem fűtőt, sem pincért nem találok hajnalig. Akkor indul a Honolulu-Star tovább. Az idényben vagyunk. Hát ide hallgasson: itt van nálam a fűtő és a pincér papírja. Álljon be helyettük. Maga ellátná kettőnek a munkáját. Ritkán láttam ilyen erős bivalyt. - Hízelgéssel nem megy semmire! De talán mással. Két ember fizetése innen Tahitiig valóságos kis vagyon. Maga megkeresheti az egészet egyedül. Fél napot fűtene, felet kiszolgálna. Senki sem tudná, hogy a fűtő és a pincér egy személy. - És mikor aludnék? Hát, amikor megérkeztünk Tahitibe. Ha sokat mondok, öt hét az egész. Odáig két ember fizetését kapná. Na jön. Nézze, már készülődnek. - Rendben van! Elfogadom! Éjjel Wilson Hutchins amerikai fűtő, nappal José Pombio spanyol pincér! Ezt jegyezze meg! Tud spanyolul? Néhány előétel nevét, de azzal úgy-ahogy megértetem magamat. - Hol tanult meg előételnyelven beszélni? Barcelonában működtem egy étterem kirakatában mint transzparens, hosszú ideig. - Az micsoda? A kirakatban ültem, hurkák és lepények között, időnként bólogattam, a hasamra mutattam, és végül következett egy vigyor, amitől kigyulladt néhány villanykörte a gyomromon. - Jó állás. - Csak ész kell hozzá, és úri megjelenés. Mosolyogni meg remekül tudok! Attól van a nevem: Fülig Jimmy! Tehát? Beállunk mind a hárman. José Pombio, Wilson Hutchins és Fülig Jimmy! És máris követte a társát, aki egy haldoklótól igazán meglepő fürgeséggel sietett a dokkok felé. 3 Fülig Jimmy talpig világfi volt. Külsejére, modorára igen sokat adott, szerette a muzsikát, állandóan látogatta a filmszínházakat, és savanyúcukorkákat hordott magánál, mint a jótársaságbeli urak. Feltűnő ismertetőjele volt, hogy szeretett mosakodni, amit senki sem értett. Szikár, vállas alakjához nem illett a kamaszosan sima arc, amely azonban csontos és széles volt, középen egy jókora szájjal és hatalmas fogakkal. Örökös vigyora nemegyszer tévedésbe ejtette azokat, akik kissé könnyelműen a külsejük után ítélik meg embertársaikat, és ezért a vigyorgó Jimmyt felületesen kezelték vagy kicsúfolták. Az ilyen emberek, felépülésük után, sokat gondolkodtak a látszat megtévesztő benyomásairól, és elhatározták, hogy a jövőben senkiről sem vonnak le következtetéseket alapos tájékozódás híján. Különös ismeretsége a szállásmesterrel úgy kezdődött, hogy Fülig Jimmy a port said-i Elintéző nevű vendéglőben a vacsoráját fogyasztotta, és egy kis füzetkét olvasott. Szokása szerint aránylag úri külsővel tette ezt, ami nem vonatkozik gombhíjas, sárga kabátjára, tépett gyapjúingére, valamint harisnyáira sem. Az utóbbiakra már csak azért sem vonatkozhat, mert az egyiket négy év előtt Brüsszelben hagyta. Azonban a felső zsebéből egy selyem zsebkendő csücske kandikált ki, és a nyakából egy kifogástalan, finom mívű kerékpár-áttételen nyeles pápaszem, úgynevezett "lorgnon" függött, amit csak igen előkelő és idős úrhölgyek viselnek. Egyik kezével evett, a másikkal a lorgnont tartotta, és a korsónak támasztott könyvet olvasta, ami figyelemre méltó teljesítmény, ha tekintetbe vesszük, hogy Fülig Jimmynek kitűnő szeme volt, viszont a lorgnon üvege erősen nagyított. De az ember néha kénytelen kisebb-nagyobb áldozatot hozni az úri látszat kedvéért. Közben az Elintézőben tartózkodó húszegynéhány matróz már jó tíz perce verekedett. De Fülig Jimmy csak akkor figyelt fel, amikor egy korsó a feje mellett tört szét a falon. Ekkor felállt, és erősen nagyító üvegein át körülnézve, hűvös figyelemre méltatta a társaságot. - A fejemre igen kényes vagyok, uraim - mondta pedáns szigorral. tehát az ilyen ingerkedést lehetőleg mellőzzük. Még be sem fejezte korholását, amikor a második korsó repült feléje úgy, hogy a vállát súrolta. - A verekedésnek ezennel vége. jelentette ki határozottan. A többit tudjuk. Fülig Jimmy elkezdte kidobálni a verekedőket. Mire befejezte a nagytakarítást, vagy húsz ember feküdt ájultan szerteszét, és csak a Tahitibe készülő Honolulu-Star nevű luxushajó legényei tizenkét főnyi csoporttal képviseltették magukat aznap a port-szuezi közkórházban. (Közöttük José Pombio spanyol pincér és Wilson Hutchins amerikai fűtő. ) Ezek után kifizette a vacsoráját, leemelte az ájult kormányost a könyvéről, és elment. Csak a kése miatt jött ismét vissza, amikor is találkozott a szállásmesterrel. És este már munkába állt egy hajón, két ember helyett, de dupla fizetésért. Boldog volt. Ismét dolgozott! Így jár, aki verekszik. 4 A Honolulu-Star New York kikötőjéből indult Gibraltáron és a Szuezi-csatornán át San Franciscóba, India és a csendes-óceáni szigetek érintésével. A világ leghosszabb járatú luxushajója volt, szeszélyes milliomosok, világhírű filmsztárok és elkényeztetett hamiskártyások igényeinek megfelelő berendezéssel. A szalonban előkelő, finom emberek unatkoztak naphosszat, kisebb csoportokban. A vacsorákat csodás estélyi ruhák és ékszerek felvonulása tette ünnepélyessé. Szertartásos vidámság, udvarias barátkozás, megjegyzések időről, tengerészeti szakkérdésekről, a gépekről, a hajózásról és mindenféléről, amihez nem is konyítottak; ez jelentette a társas életet. A bárban halk, finom dzsessz, pezsgő, hollandi ginevre és angol whisky. Egy-egy durvább egyéniségű milliomos, az indiai ültetvényesek közül, olykor mulat, ami abból áll, hogy dalszövegeket ordít, és egy pezsgősvödörrel a fején vezényli a zenekart. Ezt a többiek megszólják. És kissé irigylik. Aztán elérik a Vörös-tengert, ahol a kisebb flörtök és nagyobb szabású tengeribetegségek poetikus időszaka következik. José, a pincér mindenkihez szolgálatkész, tréfás, és különös kézügyességével szeret tüntetni. Sajnos olykor mérsékelt jó szerencsével. A zsonglőrök rossz szelleme üldözi. Előfordul, hogy valamelyik hölgyre mosolyog, és mintegy oda sem nézve, könnyedén tölti a teát, de közben, hogy, hogy nem, a forró vízsugár egy idős úr kopasz fejére ömlik. Ebből nagy botrány lesz, és néhányan a spanyol pincér azonnali távozását követelik a kapitánytól. De a családapák minden tekintélyüket latba vetve pártfogásukba veszik, mert a gyerekek sokat mulatnak azon, hogy Fülig Jimmy leönti az utasokat. És mi az, amit nem tesz meg egy szülő a gyermekéért? Ezzel szemben lenn a kazánházban Wilson Hutchins (az amerikai fűtő) olykor állva aludt mint a lovak, és amikor felriadt, meleg húsokat húzott elő a belső zsebéből. Mire elérték a Bab el Mandeb-szorost, már képes volt enni is álmában. A főgépész félt tőle, mert azt hitte, hogy megszállott. Egy arab fűtő végét akarta vetni ennek az állapotnak, és beledöfött Hutchinsba a lapáttal, de ezt nem fogja tenni többé, mert azóta olyan az orra, mint egy különleges formájú burgonya. Így álltak a dolgok Adennál. Aden után fenn az étteremben José, a pincér aluszékonysága tűnt fel. A főgépész a kazánház lépcsőfeljárójánál állva hallotta, amikor az első tiszt jelentette a kapitánynak, hogy José pincér folyton álmos. A gépész erre szerényen megjegyezte, hogy Wilson Hutchins, az egyik fűtő is állandóan alszik, és úgy véli, hogy valahol egy cecelégy lehet a hajón, amely ezeket a szórványos álomkór eseteket okozza. A kapitány szerint a gépész hülye volt a pálinkaivástól, ami elég kézenfekvő feltevésnek látszott ahhoz, hogy a tiszt is elfogadja. Mr. Irving, a hajó legkülönösebb utasa őszintén szívébe zárta Josét, a sorsüldözött zsonglőrt és álomkórgyanús pincért. Mr. Irving nem lehetett idősebb húszévesnél, de annyinak sem látszott. Szmokingban úgy hatott, mint valami leány. Szép, gömbölyű szemöldöke, csodálkozó, nagy fekete szeme, szabályos, finom arca meghatóan kisfiús volt. Alig beszélt, olyankor is halkan, udvariasan szólt, és nem érintkezett senkivel, leszámítva az első közös étkezés szokványos bemutatkozását. Csakis Mr. Gould társaságában mutatkozott a hajón. Ezt a Gouldot szívből gyűlölték az utasok. Kövér, óriási, ősz ember volt, és mindenki úgy érezte, hogy zsarnokoskodik a bájos fiatalember felett. Pedig oly csendes, oly szomorúan előkelő volt ez az ifjú, mint aki papnak készül, vagy mély gyászban van. Penang előtt furcsa esete volt vele Josénak. A kikötőből egy maláj óriás jött a fedélzetre. Bilincset tört, szöget evett, és izmait játszatta néhány fillérért. Hatalmas izmai voltak. Később a japán dzsiudzsicu birkózás fogásait mutatta be a matrózoknak. José ott szaladgált fel-le a lépcsőkön, frissítővel, tortával, de valamelyik rosszul kiszámított, nagy ívű, kecses mozdulata révén a sétafedélzetről pontosan az erőművész fejére pottyant egy habostorta. A maláj hörögve kaparta magáról a csokoládés habot, csattogtatta hatalmas fogait, és végül lovagias mosollyal fojtva el dühét, közölte, hogy Josét szétmorzsolná, ha nem lenne tekintettel az előkelő környezetre. A spanyol pincér igen erélyes hangon többféle előétel nevét kiáltotta oda a bennszülöttnek, amitől az érthetően felbőszült. - M'Bisung! Glonga! Bon-Bon. hörögte a maláj. - Omlette. à la Sevilla. üvöltötte José. - Sihungi! Mizonga dzur bsefár! Olla potrida. idézte a pincér transzparens korából, és lerohant. Ott állt lihegve a maláj előtt, és az utasok, boldogan a sok egyhangúság után, mindenfelől összecsődültek. Fenn a korlátnál állt Mr. Irving, szokott szomorúságával, és lenézett unott, közömbös arccal. A maláj megvillogtatta fehér fogait. Ismét mosolygott. - Mit ez akar gyenge fehér. Én megenni őt... - Hát csak fogj hozzá - mondta José. - Én nem ütni! Hindu önvédelem. Te üss oda teljes erődből. Én csak kivédeni. - Az nem lesz jó. szabadkozott José. - Te ütni! Fogás biztos, gyors, úgysem találni. - Hát jó. Mehet? Mehet. Fülig Jimmy kíváncsi volt a fogásra. Biztos dzsiudzsicu. - Na ütni. sürgette a maláj. Lesz meglepetés! Csakugyan nagy meglepetést okozott. Mert hogy valaki egyetlen pofontól valóságos szaltót csináljon, négy utast és több kisasztal málnaszörpöt felborítson, az igazán meglepő. A maláj orrán, száján, fülén dőlt a vér, és a jobb szemétől a szája széléig felrepedt a bőre. Így pihegett kissé elterülve, miközben a négy utas állandóan sürgette, hogy keljen fel róluk. Ezalatt José aludt egy keveset. Állva. Mint egy idős paripa. A maláj ordítva ugrott fel. - Nem számít! Te lenni balkezes! Én várni ütés jobbról. José vállat vont. - Nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani. - Ütni agyon. téged! Nekirohant. José kissé hátrált, mert a maláj ragadt a málnaszörptől, és a pincér féltette a szép, aranygombos ruháját. Gyorsan elhelyezett egy horogütést, hogy az első támadó hevet lefékezze. Aztán kibújt egy balkezes egyenes alatt, és könnyedén felütötte a bennszülött állát. Ekkor egy rúgás érte. Szabálytalan, pimasz, sportszerűtlen rúgás. Fülig Jimmyt elöntötte az indulat, és szörnyűt kiáltott: Insalade fritte. à la Escorreal! Ettől mindenkiben meghűlt a vér. Tisztában voltak vele, hogy az ókori mór hódítóktól származó esküvést hallották, amelyet spanyol ifjak csak olyankor hangoztatnak, ha élet-halál küzdelemre szánják magukat. És ugrott! Könyökhajlásba kapta a maláj nyakát, és a dereka mellé szorította. A bennszülött bivalyszerű, fekete nyakizmai kidagadtak az erőfeszítéstől, és... És ekkor Fülig Jimmy véletlenül felpillantott a sétafedélzetre. Amit látott, attól kishíján elengedte a malájt meglepetésében. Mr. Irving, a korlátra könyökölve, odavágott feléje a szeme sarkából biztatóan, pajtásosan, mintha azt mondaná, hogy: Rajta! Tanítsd meg! José egyet csavart a nyakon, egyet emelt térdével a gyomron, amitől a bennszülött messze repült és akkorát zuhant, roppant testének teljes hosszában, hogy a hajó beleremegett. Valamennyi szemlélő önkéntelen tapsba tört ki. A malájt, mint ledöfött bikát az arénából, a lábainál fogva kihurcolták a porondról. José, mint egy fáradt hegedűművész, könnyed mosollyal hajlongott, szorongatta a saját kezét, csókokat hintett, de véletlenül nekihátrált a büfének, amely állványostól felborult, és a társaság felét lefröcskölte jeges italokkal. Csengő, vidám, kellemes kacagás hangzott a magasból. Mindenki felnézett. Irving nevetett a korlátnál. De ekkor megjelent a nevelő roppant alakja, és a tiszta gyerekhang nyomban elhalt. A fiatalember komoran, előkelően távozott. - Őrült alak ez a pincér, de férfi - jegyezte meg a kapitány. És a körszakállas, vörös képű szállásmester felé fordult. Tudja maga, hogy milyen kemény kezű fiú ez? Én tudom - felelte szomorúan a szállásmester, de erről nem mondott bővebbet. 5 - Uram. három hete nem aludtam... - Csak két hétig bírja még - suttogta a szállásmester. Az ilyesmit meg lehet szokni idővel. ép, langyos este volt, de kissé fülledt. A Maláj-félsziget és Szingapur között csillogó, fekete hullámokon rohant a gőzös, és Fülig Jimmy a kazánházból vezető vaslépcső tetején ült, a szállásmester mellett. - Csak vigyázzon - súgta a szakállas. Feltűnő, hogy mindig alszik. Senki más nem ácsorog alvajáró módján. - Mit csináljak, ha olyan élénk utasok vannak itt? Ha felfedezik, hogy José pincér és Hutchins fűtő egyazon ember, akkor engem is kidobnak a csalásért. - Ne féljen, már csak két hét, addig elvirrasztok valahogy. - Aludjon most egy félórát itt a lépcsőlejárón. Majd felkeltem idejében. Felelet helyett a pincér már aludt is. Később felrezzent, mert valaki megérintette a vállát. - Hagyjon még. motyogta - maga hóhér. Csak öt perc... - Ébredjen, idegen! Felrezzent. Nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta, hogy ki ül mellette a vaslépcsőn. Irving! Pszt. súgta. Mr. Gould azt hiszi, hogy alszom. Fogadja legmagasabb elismerésemet, pincér. Maga pompás fiú! Ezt akartam mondani. A gumiba ágyazott gépek tompán zakatoltak alattuk. Különben csend volt. Irving ott ült mellette, a vaslépcsőn, de olyan ünnepélyesen, mint aki komoly szertartást végez. - Jól elbánt azzal a bennszülöttel - mondta elismerően. Ugye, maga nagyon erős? Megengedi. hogy megtapintsam a karizmát. kérdezte szinte kenetteljesen. - Na ne hülyéskedjen! Az ifjú szeme felragyogott. - Ugyebár ez sértés. kérdezte örömmel. - Hm. Úgy tesz, Mr. Irving, mintha részeg lenne. - Engem még sohasem sértettek meg. - Ne mondja. Olyan erős? Nem tudom. Senkit sem ütlegeltem még. Mondja, idegen, hogy történik ez a művelet? Na ne ugrasson! Nem tudja, milyen az, amikor odasóznak? Láthatta eleget, ha az utcán járt. - Én soha életemben nem sétáltam még nyílt utcán. - Nem sétált. Hát. kicsoda ön. Irving? Nem Mr. Irving? Én inkognitóban vagyok. - Az miféle viselet? Inkognitó az, ha valaki álnéven él... - Nagyszerű! Akkor én is inkognitóban vagyok! Szintén szélhámos? Haha! Igazán kedves alattvaló maga, José pincér, de megyek, mert Mr. Gould még észreveszi a távolmaradásomat. - Mit fél attól a pasastól? Ha akarja, holnap leöntöm ebédnél egy adag marinírozott hallal, à la tournedot. - Ne, ne. Nagyon kérem, kedves goromba úr! Szegény jó atyám teljhatalmú nevelőmmé tette Fernandez bácsit, ő a régens herceg, és ebben meg kell nyugodnunk. - Kissé homályos előttem, amit mond. Annyi bizonyos, hogy a pofa nem tetszik nekem, és szívesen odaütögetném a fejét bármihez, ami szilárd és dudoros. - Ó. Ember! Ne merészelje! Ön derék dolgozó, és kegyeinket élvezi, de ez súlyos büntetést vonna maga után. És most, kedves idegen, mennem kell. Egyszer majd ismét beszélgetünk. Nagyon jól szórakoztam önnel. Ezért megjutalmazom! Akar pénzt? Mi. - Nem ismerem jól a pénz értékét. Ha ötszáz dollárt adok, az sok? Nem, nem! Az túl kevés, és megbántom vele... - Hogy. hogy mit. Mi az, kérem? Megvan! Egyszer Isten kegyelméből parancsoló nagybátyám megjutalmazta valamelyik hűséges hívét, és kétezer dollárt adott neki. Ez tehát nem olyan csekélység, hogy szégyenkeznem kelljen miatta. Tessék, jóember. Előhúzta a tárcáját, és átadott kétezer dollárt, azután vállon veregette a pincért, és otthagyta. Nem hitte, hogy ébren van, vagy ha igen, akkor a fiú őrült, és a hatalmas, ronda ember az ápolója. Két. ezer. dollár! Ezen az eseten érdemes gondolkozni! De hiába tartotta ilyesmire érdemesnek az esetet, mert rajtaütésszerűen elaludt. MÁSODIK FEJEZET José pincér aludt. Aludt, miközben egy pillanatra megállt a levessel, aludt, amíg a szakács tálcára tette a húst, és aludt, amikor egy svéd magántanár ölébe kitálalta. Az ordításra felriadt. Hutchins, a fűtő is aludt. Aludt, amíg a szén begurult a kazánba, aludt, miközben felemelte a lapátot, és aludt, midőn leejtette a főgépész lábára. Az első tiszt közölte a kapitánnyal, hogy José, a pincér állandó aluszékonysága súlyosbodott. A gépész közölte a kapitánnyal, hogy Hutchins, az amerikai fűtő már csak percekre ébred fel, ha éppen ver valakit. Néhány matróz összesúgott. Furcsa tünet harapódzik el a hajón. Már ketten megkapták. A szállásmester közölte Fülig Jimmyvel, hogy baj lesz, mert ha a gyengélkedőket megfigyelik, kiderül, hogy egyik sincs itt, csak Fülig Jimmy szolgál a hajón mint átváltozóművész. Fülig Jimmy megint csak azt mondta, hogy nem ő a hibás, hanem az utasok. Túlságosan eleven mindenki a hajón. Azonnal megnyugodnának a kedélyek, ha más is álmos lenne. Azt ígérte a szállásmesternek, hogy majd megkísérli egyensúlyba hozni a dolgot. Másnapra azután gondoskodott róla hogy az utasok élénk hangulata csökkenjen. És ezt nem kellett volna tennie! Pontban fél négykor délután (ázsiai időszámítás szerint) a hosszúsági és szélességi fokok bizonyos számadatainak megfelelő helyen, teljes szélcsendben folytatta útját a Honolulu-Star, tizennyolc tengeri csomó sebességgel, a Malakka-szoros felé. A sétafedélzeten egy szalonzenekar muzsikált, és az egyik utas azt mesélte két hölgyismerősének, hogy a hajón valami nincs rendben. Állítólag egy álomkór-gyanús eset fordult elő, de titkolják az utasok előtt. Négy óra 10 perckor (ázsiai időszámítás szerint. a hajóorvos a kapitány intézkedésére magához rendelte a szállásmester útján José Pombiót, a pincért, és Wilson Hutchinst, a fűtőt. Egyszerre! Négy óra 12 perckor (időszámítás fenti világrész szerint) a szállásmester a kabinjába ment, és gyermekkorából visszaidézett imádságokat mormolt. Bizonyos volt benne, hogy törlik a nyilvántartott tengerészek névsorából. Négy óra húsz perckor José, a pincér megjelent az orvos előtt, aki éppen egy könyvben lapozgatott izgatottan. Az álomkór különleges megjelenési formái, amikor szórványos megbetegedések alapján lép fel, és kísérő tünetei elmosódnak. A leírás egy hajó esetét vette példának, ahol egyetlen cecelégy került a rakománnyal együtt a fenékbe, és még mérsékelt égöv alatt is képes volt a ragályt terjeszteni. Az orvos felnézett a könyvből. Ott állt előtte José, a pincér, könnyed testtartással, és szerényen hortyogott. - Halló! Ki beszél. riadt fel José. Az orvos nézte. Hm. Gyanús! Szenvedő arc, ernyedt vonások, mélyen ülő szem, bárgyún nyitott száj, szabálytalan légzés. - A feje fáj? Igen. - Dohányzik? Inkább innék valamit. - Nem kínáltam! Elég baj, mert dohányzom. - Járt Afrikában? Két éve. - Szülei élnek? Az anyám. - Az apja mibe halt meg? Búcsúba. Heveny lövöldözés meg minden ilyesmi... - Iszik? Most, hogy meghalt, nem hiszem. - Ember! Ne tréfáljon! Itt komoly dologról van szó! Fáj valamije? Itt a bordánál nyilall... Az orvos betett valamit a fülébe, amiről lelógott egy gömbölyű hangerősítő. Ezt Fülig Jimmy bordáira helyezte. - Sóhajtson. Fülig Jimmy megragadta a bordáin nyugvó fémet, és belekiáltott: Csiklandós vagyok! Az orvos üvöltve ugrott hátra, mert úgy érezte, hogy egy nehézüteget sütöttek el a füle mellett. - Ostoba alak. Megsiketít. Mióta érzi ezt a fájdalmat a bordáin? Amióta a kormányos a sötétben véletlenül rálépett. - De most már menjen! Kérem szépen. nem kaphatnék valamit fejfájás ellen. Nagyon fáj a fejem. Ez hazugság volt. De az orvos elhitte, és azonnal odament a szekrényhez. Fülig Jimmy követte. Messziről látta azt a kis tartályt, amin ez állt felírva egy címkén: ÓPIUM! Ez sűrűn alkalmazott gyógyszer errefelé, a megváltozott éghajlat és a szokatlan táplálék miatt gyakorta fellépő emésztési zavarok ellen. Az orvos már kivett egy fejfájás elleni port, amikor csörömpölést hallott. Az ostoba pincér lelökött az asztalról egy poharat. - Hordja el magát! José elsietett. De amíg az orvos hátranézett a csörömpölésre, addig gyorsan a zsebébe csúsztatott az ópiumostartály belsejéből vagy hat kisebb doboz gyógyszert, több mint felét az ópiumkészletnek. Ez 4 óra 44 perckor történt. (Greenwichi időszámítás szerint: 4 óra, 12 perc, 8 másodperc. Közvetlenül az uzsonnaidő előtt. Öt óra 15-kor a kapitány felszólította az utasokat, hogy mindenki őrizze meg a nyugalmát, a hajó rendelkezik a járvány lokalizálásához szükséges eszközökkel. A pánik akkor tört ki, midőn a három úr, akik uzsonna után elaludtak, csak hosszas élesztgetésre tértek magukhoz. Az egyik Mr. Gould volt, a hatalmas nevelő. Ez aludt a legmélyebben. Pedig uzsonnatájt még igen élénk volt. Most mélyen aludt. Másnap, reggeli után (9 óra 27 másodperc az északi és déli szélesség megfelelő fokai között) két újabb utas merült mély álomba, és délben a kapitány utasította a rádióst, hogy tudakolja a közelben tartózkodó hajók neveit. Esetleg segítségre szorulnak. Dráma az óceánjárón! Az utasok nagy része ekkor már sejtette, hogy azon hátborzongató tengerésztörténetek egyikét élik át, amelyeket oly sokszor kigúnyoltak, mint például a Kísértethajó, vagy nem is szólva a Bounty lázadóiról, akik emberhúst is ettek. Azzal valamennyien tisztában voltak, hogy még ötven év múlva is megoldatlan lesz a rejtély a hajóról, amely csendesen siklott Szingapur kikötője felé, a gát mellett megállt, de nem szállt ki utas, egy hang sem hallatszott a fedélzetről: mindenki meghalt! A Honolulu-Star tragédiájáról filmet gyártanak, és az emberek beülnek csinos nőismerőseikkel a moziba, hogy megnézzék. Azután azt mondják majd: marhaság! Egy koppenhágai zeneszerző erélyesen követelte, hogy a kapitány bocsássa le a mentőcsónakokat, és ki-ki meneküljön, amerre tud. Miután a kapitány ezt megtagadta, jegyzőkönyvet akart felvenni az esetről, de közben elaludt. Az emberek bezárkóztak kabinjaikba. A rettegés, a rossz előérzet lett úrrá mindenkin. És egy utas végre igazán jól érezte magát. Este lenn a bárban még zongorázott is. Az állítólagos Mr. Irving volt ez az utas. Ugyanis nevelője minden étkezés után nyomban elaludt. Mélyen és sokáig. Először csak az ebédlőben üldögélt egy órácskával tovább a fiatalember. De másnap (a járvány tetőfokán dühöngött úgy az ázsiai, mint a greenwichi időszámítás szerint) Mr. Irving bekukkantott a bárba, ahol a zenekar tüzes fox-trottokat játszott félálomban. Éjfél felé a fiatalember dúdolni kezdett. Az arca kipirult, a szeme csillogott, és titokban bizonyára hőn óhajtotta, hogy bárcsak tartós lenne ez az epidémia. Már harmadik napja dühöngött az álomkór. Az admiralitás rövid üzenetváltás után azt ajánlotta, hogy a Honolulu-Star közölje állandóan a helyzetét és útirányát, továbbá ajánlatos lenne a hajón található legyeket gyűjteni az előrelátható egészségügyi szemle részére, hogy akad-e cecelégy közöttük. Egy örmény levélboríték gyáros drámai egyszerűséggel közölte a kapitánnyal, hogy leprája van. Ilyen eddig csak rémdrámákban volt! Ember. suttogta a szállásmester, aki élősúlyának felére fogyott rövid idő alatt. Ezt maga tette! Igen - felelte őszintén Fülig Jimmy. Maga mondta, hogy feltűnő a hajón, ha két ember állandóan alszik. Most már csak az különös, ha ébren van valaki. - Hogy csinálta? Ópiummal. Nem lehet semmi baj. Mindenki csak annyit kap, amennyi az ópiumhoz mellékelt adagolási táblázaton úgy van feltüntetve, hogy "súlyos betegek számára. Az pedig nem lehet veszélyes adag. - Ha. kiderül. Én bűntársa vagyok. Tíz évet kapunk... - Istenem. Érdemrendet nem kínálhatnak ezért. El sem fogadnám. - Hej! Szállásmester. kiáltotta feléjük az egyik tiszt. Menjenek a legénnyel a raktárba! Fogjanak legyet, és vigyék az orvoshoz! A legyeket is gyógykezelik. csodálkozott Fülig Jimmy. A legénység teljes számban légyvadászaton volt. Ők is elindultak a szállásmesterrel. Pokoli hőség volt az Indiai-óceánon. Különösen itt, a gépház mellett. Fülig Jimmy mint fűtő derékig levetkőzve járt, a hőségen kívül elsősorban azért, mert egyetlen ingét José, a pincér használta. - Ember! Vessen véget a járványnak. könyörgött a szállásmester. - Nem jön rá senki, nyugodt lehet. Ide-oda jártak a poggyászraktárban. Fülig Jimmy megállt egy hatalmas utazóláda mellett. - Mi a csoda! Ezt jól megcsinálták! Nézze csak! A ládán hatalmas tábla függött: A mindenségit a sok hülyének - szitkozódott a szállásmester. jöjjön, fordítsuk meg ezt a poggyászt. Már éppen hozzáfogtak volna, amikor valaki erélyesen kopogott a láda oldalán, és érdes, borízű hang szólalt meg belülről: Most már csak hagyják így, ha Adenig a fejemen álltam benne. - Mi az, hej? Ki maga? Menjenek a fenébe. Hát ilyen még nem volt! A világ legpimaszabb potyautasát fedezték fel. - Hé. kiabálta a szállásmester. Tudja, hogy mi vár egy potyautasra, ha karanténba kerülünk? Miért kerülne a hajó karanténba? Ragály van! Valakit megfertőztek hülyeséggel? A mindenségit... Kinyitotta a ládát, és... Üres volt! A láda, amelyből egy másodperc előtt beszélt valaki! Bután állt. A szállásmester keresztet vetett. Varázslat... - Ilyen alakok fenyegetnek engem - jegyezte meg az iménti hang a hátuk mögött. Megfordultak. Egy toprongyos öregember állt előttük. Fülig Jimmy ijedten kiáltotta: Piszkos Fred. Különös jelenség volt az öreg. Mellig érő, kissé hegyes formájú ősz szakállát babrálgatta hosszú, keselyűkarmokban végződő kezével. Apró ravaszságait, nagy töprengéseit szakállának néma hangszerén mintegy lezongorázta, ahogy lassan játszadozott a hosszú, szerteálló, piszkosszürke, gyér szőrzettel. Az arcán néhány gömbölyű, nagy szemölcs, jellegzetes, karvalyszerű orr, legörbülő, széles száj és csillogó, okos, nyugtalan, apró szemek, némi vörös nedűvel keretezve. Kócos, szürkésfehér hajszálai a homlokára csüngtek szét, és egy beidegződött mozdulattal időnként tarkójára tolta, vagy a nyakát vakargatva lassan előretolta az orra hegyéig szakadt, szennyes, ellenzős sapkáját, egy igen elnyűtt, piszkos, de mégis kapitányi sapkát. Mert Piszkos Fred kapitány volt. Így járt szájról szájra a neve, így ismerték a tengeröblök nagy kikötővárosaiban és kis halászfalukban egyaránt, így említették, ha bűnügyek kapcsán szóba került a neve: Piszkos Fred, a kapitány! Hogy hol és milyen hajón, mikor és milyen minősítés alapján lett kapitány, ezt még a fegyintézetek és bűnügyi nyilvántartók sem tisztázták, annyi más körülménnyel együtt, amelyek Piszkos Fred személyével összefüggésben időnként felmerültek, de afelől senkinek sem lehetett kétsége, hogy Piszkos Fred valóban kapitány. Ki is lenne kapitány, ha nem ő, aki név szerint ismeri a világ összes révkalauzát, pertuban van az ausztráliai csarungi törzs varázslójával, és olyan ciklonban csak egyszer hajózott eddig, hogy közben kialudt a pipája. (De utóbb kiderült, hogy ez a pipa nem volt Watson gyártmányú manillagyökér. ) Fekete szvetterén a legforróbb időben is felgombolta a magas nyakat. Vastag nadrágját keménnyé és szabályosan gömbölyűvé formálta az idő. Valaha csíkos zsakett lehetett, de ez már csak nyomokban látszott e ruhadarabon. Különös módon, bokában a cipő mellé gyűrte be a szárat, amiből nyilvánvaló, hogy nem őrá szabták eredetileg. Ez különben kitűnik abból is, hogy hosszát a begyűrés művelete sem csökkentette megfelelően, mert még mindig a mellkasáig ért. Állítólag a hosszától még feljebb is húzhatná, de nem teszi, mert a nadrág hónaljban kissé bő. Időnként zsebre dugta a kezét, megrántotta a nadrágját, és imbolygó felsőtesttel elindult. Volt a lényében valami csodálatos közöny és kihívó megvetés mindenkivel szemben. De a legszembeötlőbb egyéni jellemvonásként mégiscsak az élt róla a köztudatban, hogy ő a világ legpiszkosabb embere. Ez olyan közvetlen, bizonyításra nem is szoruló benyomás volt, mint a filozófia rendszerének bármelyik, úgynevezett ősténye. Napbarnított arca mint nagy misztériumot őrizte az utolsó mosdás időpontját. Csak annyi látszott futólag is kétségtelennek, hogy ez az időpont találgatás tárgyát sem képezheti mint közelmúlt dátum. Egyáltalán kétségesnek látszott, hogy ez az ember valaha tisztálkodott-e? A szállásmester önkéntelenül hátralépett, mint a műértő, ha végre szembekerül egy nagyhírű alkotással. Fülig Jimmy percekig nem bírt szólni. - Mit csodálkozol? Talán azt vártad, hogy egy bérmaruhás hajadon bújik elő a ládából? Hogy jött ki onnan egyáltalán? Hátul. Van a ládán egy "művészbejáró. Adenig a fejemen álltam. Teljes huszonnégy órát töltöttem el így, mint valami kővé vált erőművész. Az egyik ostoba rakodó fordítva tette le a poggyászt. - Miért nem nyitotta ki elöl? Beletört a kulcs a zárba. Ha az ember a fején áll, megesik az ilyesmi. Huszonnégy óráig tartott, amíg tótágast állva a hátsó deszkát meglazíthattam, hogy kijárjon. Most mindent tudtok, hát menjetek a fenébe. - Hohó. mondta a szállásmester. A hajón járvány van. Ilyenkor főbenjáró bűn eltitkolni a potyautast. - Hm. talán megvesztegessem? Sok pénzt kellene kapni ahhoz! Egy járványra vonatkozó adat eltitkolásáért tíz év jár a gyarmaton! Igaz - bólintott mélabúsan Piszkos Fred. - Nézze - szólt közbe Fülig Jimmy. ha mi azt mondjuk, hogy maga önként jött elő, akkor a kapitány enyhébben fogja fel az ügyet. - Csak te ne védj - felelte mélységes megvetéssel Piszkos Fred, azután hátratolta a sapkáját, zsebre csapta a kezét, és ormótlan inga módján elindult a feljáró irányában. Gyerünk. Igazatok van! A járványra vonatkozó felvilágosításaimat nem titkolhatom tovább, mert bajom lehet belőle. Azonnal szólok a kapitánynak, hogy tartóztassa le azt a disznót, aki ópiummal mérgezi az utasokat. A szállásmester meghökkent. - Mi. mi van. Freddy bátyám - hebegte Fülig Jimmy. - Na csak gyerünk! Legfőbb ideje! Tíz évet ülni az én koromban nem kellemes. Ráérek öreg napjaimra lustálkodni. Legalább ötvennyolc éves volt. - No de. honnan veszi ezt az. ópium izét? Ne akarj becsapni, Fülig José. A sötét raktárfolyosón hevert az arab fűtő. Gyanúsan hortyogott. Felhúztam a szemhéját, és láttam mindent. Ópiummal akarsz megtéveszteni? Engem? Most előretolta a sapkáját, és úgy indult a lépcső felé. - Várjon. ugrottak feléje egyszerre ketten. - Nem lehet! Igaza volt a szállásmesternek. Járvány az járvány, és adatok titkolása meg ilyesmi, az kész életveszély. - De hát beszéljünk... - Nincs értelme Fülig Hutchins. Mivel vesztegethet engem meg, ilyen főbenjáró ügyben két szegény ördög. Eressz, sietek... - Ide hallgasson, kapitány - szólt rövid gondolkozás után Fülig Jimmy. minek cifráznánk a dolgot? A markában vagyunk. Mondja meg, hogy mit akar, és kész! Tudom, hogy irgalmatlanul kiszipolyoz most bennünket, mert kapzsi és kegyetlen. Tessék. Piszkos Fred gondolkozott, egyik keselyűkarmával a fogát piszkálta, másik kezével egész keskenyre sodorta a szakálla végét. - No jó! Ne húzzuk az időt. Te adsz kétezer dollárt, és kész. Fülig Jimmy halottfehér lett. - Honnan vegyek. ezer dollárt? A hátsó zsebedben találsz egy bőrtokot tükörrel, fésűvel és egy Limából való autóversenyző aranyplakettjével. Ott van a kétezer dollár. Fülig Jimmy elszántan a zsebébe nyúlt, hogy leszúrja ezt az embert. - A gyöngyházkés nem kell - mondta fáradtan a kapitány, és előhúzott valahonnan egy muzeális jellegű, félméteres forgópisztolyt. ha mindenáron ráadást akarsz adni, elfogadom az aranyplakettet, de csak amíg háromig számolok. Egy... Fülig Jimmy fogcsikorgatva átadta a bőrtokot, amely nyomban eltűnt a rengeteg nadrág hátsó zsebében. Ezután Piszkos Fred utálkozó, fáradt, megvető arckifejezése tűnődve irányult a szállásmester felé. Az rettegett. - Maga fizesse ki nekem előre Hutchins fűtő teljes fizetését Port Saidtól Tahitiig, összesen százhetvenöt dollár nyolcvankét centet - mondta végül. - Csak. százharminc dollárt kap a fűtő. - Egy közönséges lapátoló. De Hutchins első osztályúnak minősített, különilletményes, mert a haditengerészet négy év előtt szakképzett kazánkovácsnak igazolta, tehát a biztosítás levonásával százhetvenöt dollár és nyolcvankét cent jár. Nem hagyom kizsákmányolni magamat. A szállásmester fogai hangosan megcsikordultak. De fizetett. Piszkos Fred gondosan átszámolta a pénzt. Százhetvenhat dollárból visszafizetett tizennyolc centet. - Nekem nem kell több, mint amennyi a tisztességes munkáért jár. De azt megkövetelem. A szállásmestert ez a túlzott módja az üzleti tisztességnek nem hatotta meg. - Szegény Fülig Jimmy munkabérét vágta zsebre! Ne féltsd te Fülig Jimmyt - nyugtatta meg a stewardot. Ez addig ver Tahitiben, amíg kifizeted neki Hutchins munkabérét is, az utolsó centig. Alapos ember. A szállásmester döbbenten nézett Jimmyre. - Ez igaz. - Sajnos - ismerte be szemérmesen a fiatalember. Ez a Piszkos Fred a vesékbe lát. - Most menjetek a fenébe, és minden étkezéskor hozzatok le egy elsőosztályú menüt. Halat csak rántva eszem. Ezután bement a ládájába, és hozzálátott, hogy megtömje a pipáját. - Ketten voltunk, és nem tudtunk elbánni vele. dühöngött a szállásmester, amikor a vaslépcsőn felmentek. - Ezzel nem lehet. Két év előtt Delhiben kilopta a háromezer éves Buddha rubin szemét, és egy sorompó piros üvegjelzőjével helyettesítette. Nagy botrány lett, mert amikor a Buddha belsejében fellobogott az örömtűz, az Isten szeme azt hunyorogta a hívők felé, hogy: Stop. Stop. Stop! Amikor a fedélzetre értek, a kapitány revolverrel a kezében vitatkozott egy csoport utassal, és néhány matróz éppen kipróbálta a mentőcsónakokat. Másnap Fülig Jimmy beszüntette a ragályt, abban a reményben, hogy ezzel megszűnik az álmosság, tehát helyreáll a rend. Az ópium hatásának megszüntetésétől gyors eredményt várt. Ebben nem is csalódott. A méregkeverés beszüntetése néhány órán belül csakugyan meglepő eredménnyel járt. Déli tizenkét óra húszkor a Honolulu-Star vészjeleket adott le, orvosokat, gyógyszert és egészségügyi katonaságot kért a hajón pusztító járvány ellen Szingapurból. Egy óra tízkor a matrózokat felfegyverezték, és életbe léptették a vesztegzár esetére szóló rendkívüli intézkedéseket. Ugyanis az utasokon jelentkezett az átmenet nélküli kábítószer-elvonás valamennyi ártalmatlan, de heveny tünete. A madzag-nagyiparos hűlni és zsibbadni kezdett, ellepte a hideg verejték, és csak azt kérte, hogy leányának üzenjék meg: utolsó pillanatában is ellenezte házasságát. Valamennyi utas tűrhetetlen főfájásról panaszkodott. Ez az álomkór legpregnánsabb kísérő tünete. Az orvos úgy érezte, hogy hős, akiről könyvet fognak írni, mert a szörnyű kór ott lüktetett a koponyájában, de azért vitézül járt kabinról kabinra betegeihez, és csak akkor ült le kimerülten egy kötélcsomóra, amikor az utolsó injekciós tűt is beletörte a különc svéd hölgy alsókarjába. Az ilyen orvosokról nemegyszer megemlékezik a szépirodalom. Az utasok már jóval kevesebb heroizmussal viselték el sorsukat. Sikoltozás, sírás, kiabálás töltötte be a hajót. A bostoni ügyvédnél látási zavarok léptek fel, az argentinai művirággyáros követelte, hogy forduljanak vissza. De a legtöbben valami érthetetlen oknál fogva csökönyösen ragaszkodtak ahhoz, hogy azonnal bocsássák le a mentőcsónakokat. Közben Mr. Irving egy tizennégy éves fiúcskával kétcentes alapon garambolozott. Ebéd után halkan fütyörészett a társalgó rádiókészüléke mellett, és általában pokolian jól érezte magát. Fülig Jimmy most már látta, hogy nagy baj lesz, ha leleplezik véletlenül. Elsősorban a nyomokat eltüntetni! Délután beosont az orvos kabinjába. Az üres ópiumdobozaiba beletöltött szódabikarbónát, és visszatette őket a helyükre. Azután megkönnyebbülten távozott. Most már nem derülhet ki a bűne, akkor sem, ha esetleg keresik az ópiumot. A szállásmester egész nap útban volt a poggyászraktár felé, Piszkos Fred igényei ügyében. Vacsorához langusztát követelt, és Chateau Irát. Az Isten tudja, hogy hol szoktatták rá. Délben Szingapur utasította a Honolulu-Start, hogy nyomban álljon meg, közölje a helyzetét, és igyekezzék fenntartani a rendet az utasok között. Segélyhajó útban van, megfelelő orvosi segítséggel, addig is hirdessék ki a vesztegzárat, és az előírásokat minden tekintet nélkül, a legradikálisabban alkalmazzák... Estére néhányan jól érezték magukat. Az étteremben egy-két utas kissé nyugodtabb hangulatban vacsorázott, de a pánik ott terpeszkedett felettük, az Indiai-óceán vihar előtti mozdulatlanságában. Az arcok továbbra is sápadtak voltak, most már a félelemtől. Kivétel: Mr. Irving, aki a rémnapok alatt több mint egy fontot hízott. Mert Mr. Gould továbbra is kitartóan aludt. Délelőtt ugyan felébredt, de ebéd után nyomban elszenderedett. Délutáni szenzáció: José, a pincér eltűnt. Valószínű, hogy öngyilkosságot követett el. A bostoni ügyvéd szerint nem lehetetlen, hogy ámokfutó lett, ami velük is előfordulhat, mert sűrű kísérő tünete az álomkórnak. A kapitányt megkérte, hogy ebben az esetben őt nyomban lője le, és amikor megnyugtató ígéretet kapott, sírva tördelte a kezét. Voltak, akik fertőtlenítőszerrel füstölték a kabinjukat, ezek állandóan köhögtek. Mr. Irving délután krikettezni tanult. Az étkezés szenzációja José volt. A pincér, aki váratlanul megkerült. Tehát mégsem lett ámokfutó, vagy ha igen, úgy elfáradt, és abbahagyta. Úgy látszik, pihent is kissé, mert asztalkendővel a karján, frissen jött az étterembe. Az utasok köréje sereglettek, nézték, tapogatták, kérdésekkel halmozták el. - Hol volt? Mikor gyógyult meg? Beszéljen... Fülig Jimmy fölényesen mosolygott. - Hölgyeim és uraim, ha szabad szólanom, valamennyien a hisztéria áldozatai voltunk. A hisztéria éppolyan ragályos, mint a nátha, de nincs semmi értelme, és az ember mindenféle rosszat érez. Ilyenkor a hölgyek hisztérikák lesznek. Hol hallottak már olyan betegséget, amelynek nincs halálos áldozata? Miféle járvány az, amelyikbe nem hal bele senki? Az utasok összenéztek. Csakugyan lehet ebben valami. Fülig Jimmy még fölényesebb vigyorral folytatta: Ha csak egy ember meghalna, akkor én is elismerném, hogy jaj nekünk! Az Egyenlítőn túl lehetséges, hogy néhány óra vagy nap múlva nincs egy élőlény a hajón. De ki halt meg eddig? Kérdem önöket, tisztelt turisták: ki halt meg? Mr. Irving jött be kissé zavartan: Kérem, segítsenek az orvost keresni. Szegény nevelőm, Mr. Gould meghalt... Tíz perccel később egyetlen utas sem tartózkodott a kabinján kívül. Itt a halál! A hajó fedélzete, társalgója, lépcsői elhagyatottak és félelmetesen csendesek voltak. A kapitány az orvos társaságában nyomban Mr. Gould fülkéjéhez sietett, kinyitotta az ajtót és megállt a küszöbön. A kabinban világos volt. Kívülről is láthatta a hatalmas tetemet, nyitott szájjal, hátrasüppedt fejjel, szalmaszínű bajusszal. Az orvos tétován csavargatta a fejét jobbra-balra. Határozottan őszült valamit az utóbbi napokban. - Halott. Ez nyilvánvaló. - Meg sem nézi? Kérem. a halott közelében. egy szúnyogcsípés elegendő. és a hajó ezekben a súlyos napokban. orvos nélkül marad... A kapitány szája megvetően lebiggyedt. Odalépett a halotthoz. Elöl, ahol nyitva volt a pizsama, a mellére helyezte a tenyerét, az arca fölé hajolt, és felhúzogatta a szemhéjakat, de ez formaság volt, nem bírt fontossággal. A jéghideg, merev kéz csak halott emberé lehetett. - Meghalt - mondta, és kijött. A gyönyörű Honolulu-Star csendes és kihalt volt, mint egy igazi kísértethajó. Csak a személyzet ődöngött ide-oda nyomott hangulatban, hogy a dolgát végezze. A nappali égbolt szürkésfehér lett, a tenger nyugtalan, sárgászöld színűre vált, és a levegő forrón, párásan nehezedett az óceánra. Az eset után Fülig Jimmy úgy állt ott, magára maradva az étteremben, mint akit főbe ütöttek. Hogyan halt meg a nevelő? Hiszen. nincs járvány. Az ópiumadag még súlyos betegnek sem lehetett halálos. Vagy. mégis járvány? Most már nem tíz év, hanem kötél. súgta valaki a fülébe. A szállásmester volt. Roppant orrcimpái fehéren rezegtek rémületében. - Mit fél úgy? Nem halt meg még senki hajóút közben? De. ez az. attól halt meg, amit maga beadott... - Mitől? Évekig lehet valaki ópiumozó, még többet is szedhet, mint amennyit az ételébe tettem, attól sem hal meg! A szállásmester hosszan a szemébe nézett, azután zavartan kérdezte: Maga. nem adott mást. Csak ópiumot? Bolond. Közel állt ahhoz, hogy beverje a steward fejét. - Csak nem hiszi, hogy megmérgeztem? Azt nem. de talán mégiscsak járvány ez. Én is furcsán érzem magamat... - Mert az északkeleti monszun előtt állunk, maga ostoba! Ne kiabáljon! Én is tudom, hogy "rossz szélcsend" van, de attól még nincsenek látomásai az embernek! Csak magas láztól jön az ilyen. - Mit látott? Kísértetet, ha éppen tudni akarja! Már maga is megbolondult? Lehet! De aszondom, hogy ha egy ember meghal és egy másik megbolondul a hajón, az nem lehet ópiumtól. - Miféle hülyeség ez a kísértettel? Majd megmondom. Kicsit fájt a fejem, és a rum sem ízlett már reggel óta. Piszkos Fred, ez a pióca, azt követelte éppen, hogy vigyek neki teasüteményt a grog mellé. Úgy él ott lenn, mint egy unatkozó elsőosztályú utas. - Tán ő volt a kísértet? Nem lehetett, mert beszéltem vele, mielőtt feljöttem a raktárból. És amikor felértem, éppen előttem állt a kísértet. - Nem ette meg a fene? Csak hallgassa meg. Háttal állt felém, az elsőosztályú kabinsor utcája előtt, a kapitány. Szakasztott olyan ember. Akkor még azt hittem, hogy ő. Azután elindulok a kabinok felé, egy-két lépéssel odább kiérek a sétafedélzetre, és jobbra fenn a hídon megint csak ott áll a kapitány. Az a kapitány, akit az imént láttam, még futva sem lehetett a parancsnoki hídon. Azt mondom a kormányosnak: Mióta áll ott a kapitány. Azt feleli: Már egy jó órája. És meg sem mozdul. Mit szól ehhez? Hogy részeges hülye, aki ilyent mesél. Hallgattak. Nagy, nyújtott szárnyú, fehér madarak siklottak keringve, alacsonyan, és ferde ívben zuhantak a tengerre, ha zsákmány tűnt fel a szinthez közel. A szállásmester komor arccal bámult ki a zavaros, háborgó vízre. Alacsony hullámok gurultak, és nyugtalan habtaréj rezgett a tetejükön. - Hej, pincér! Jöjjön a húszas kabinhoz. kiáltotta egy hang. - A húszas fülke Mr. Gouldé. mondta a steward falfehéren. - Na és. Az ördög vigye. Még ilyen rossz előérzete sohasem volt. Minek is szállt erre az átkozott gőzösre? Végigment a barátságtalan, néma, elnéptelenedett fedélzeten. Kissé alkonyodott. A kabinok és a szellőztető kürtők összefolyó árnya hosszan dőlt végig a pallón. Mr. Gould kabinja előtt a kapitány várta. Az orvos már eloldalgott közben. - Pincér. parancsolta a hatalmas, hűvös hangú kapitány, aki, úgy látszik, még egy valóságos kísértethajón is idegek nélkül és pontosan teljesítette volna a kötelességét. - Igenis! Hajlandó a halottat lepedőbe varrni és tengerész módra eltemetni? Én pincér vagyok... - A legénység: csupa gyáva, kereskedelmi tengerész, megtagadták ezt a szolgálatot. - Ötven dollárt kap - folytatta a kapitány. - Vállalom. - Egy perc! Mr. Irving kiáltotta ezt. Épp ekkor ért oda. - Mr. Irving - mondta a kapitány. már közöltem önnel, hogy a vesztegzár rendelkezések szigorú büntetés terhe mellett előírják a halottak azonnali eltemetését, tekintet nélkül az áldozat rangjára, társadalmi helyzetére és hozzátartozóira. - Ezt már említette, kapitány úr. - Igazán sajnálom. Az érkező orvosi bizottság számára fontos lenne a halott boncolása, és még erre sem lehetünk tekintettel. - Elismerem. De most sürgönyöztem Szingapurba, az amerikai követségre. Ezt felelték. Átadott egy sürgönyt. A Honolulu-Star kapitányának: Robin segélyhajó órákon belül érkezik. Temetéssel várni. Ha az egészségügyi biztos nem ellenzi, állítólagos Mr. Gouldot, aki Fernandez di St. Antonio régens herceggel azonos, ólmozott koporsóban a hajón tarthatják. Millon kapitány, U. S. A. tengerészeti attasé - Akkor rendben van - mondta a kapitány, és zsebre gyűrte a táviratot. José pincér! Öltöztesse fel a halottat. Puskát küldök magának, és további utasításig őrt áll a kabin előtt. Futólag köszönt Mr. Irvingnek, és elment. Csendben álltak egy ideig. - Maga. hiszi, erős kezű idegen, hogy Fernandez régensherceg, a nevelőatyám, járvány áldozata lett? Hát. nem vagyok orvos... - Maga most már sok mindent tud. Bizalmunkba fogadjuk. Megengedem, hogy őszintén közölje gondolatait, jóember... - Akkor megmondom: szerintem nincs járvány. Hisztérikus mindenki a hajón. - Szerintem is hisztéria az egész! Gyáva polgárok vaklármája. De íme, a régens, ki Isten kegyelméből nevelőatyám, most meghalt. Hallgattak. Nagy loccsanással egy madár épp a hajó mellett csapott le a vízre, és egy ezüstös, vergődő halat ragadott fel a magasba. Néhány sirály rikoltozva követte. - Ön. uralkodó, Mr. Irving? Nem helyes, ha kérdést intéz hozzám. Ezt már a múltkor akartam mondani. - Ha szabad kérdeznem, miért? Menjen békével, jóember, és teljesítse a kötelességét. Nem szerettem a nevelőmet, aki Isten kegyelméből régens volt, de megtettem mindent, ami megóvhatja attól, hogy méltóságához nem illő módon temessék. Közben, trópusi módon, hirtelen este lett. - Halló! Itt a fegyver - kiáltotta messziről egy matróz, azután letette a puskát és elsietett. - Maga most öltöztesse fel a halottat. Később még beszélgetünk. Abban a kabinban lakom, a sor vége előtt. Néhai nevelőatyám, Fernandez régens herceg körül teljesített jó szolgálataiért jutalmazni kívánom... - Kicsoda ön. hebegte Jimmy. - Személyemhez kérdést intézni csúf vétség a szokások és a jó modor ellen. Ezt hát mellőzzük... És ment. Angyali gyerekarcán semmi gőg, és mégis felette állt mindig azoknak, akikhez szólt. Benyitott távolabb a kabinjába. Jimmy a kabin mellé támasztotta a fegyverét. A néptelen fedélzeten zizegve futott át az éledő monszun, megrázta a köteleket, és egy nagy újságlapot vonszolt magával lomhán, meg-megpihenve. A tintaszínű éjszakai mennybolt látszólag szokatlanul alacsonyan borult ma a tenger fölé. Mint gőzfal állt a súlyos, párás levegő. Koromsötét, forró éjszaka volt, és olykor átbúgott a hajón izzó áramlásával a fokonként érkező monszun első ciklusa... A halott pizsamában feküdt. Csakugyan ott volt mellette a szép, antik művű, dupla fedelű zsebóra. Különös ötvösmunka díszítette, és a hátlapján időálló, égetett zománcból valamilyen címer. Ugyanez a címer látszott a pecsétgyűrűn és a cigarettaszelencén. A tetem természetes helyzetben feküdt. Az arca nyugodt volt, csak kissé sárga, úgyhogy szinte egybeolvadt a szalmaszínű angol bajusszal. Az ópiumtól halt meg? Kivett a szekrényből egy kabátot, a kazettából a kitüntetéseket. erősödött a szél. A szomszédos fürdőszobából tompa zaj hallatszott. Fülig Jimmy felnéz. Mi. Az ördögbe! Tán gyengék az idegei. A kabinlámpa csikorogva lengett. Kissé nehéz öltöztetni Mr. Gouldot, mert lassan beállt a hullamerevség állapota. A pillanatnyi szélcsendben jól hallatszik az óra ketyegése... Zuhanás, robaj! Fülig Jimmy kiugrik az ajtón. Senki. A kabinfolyosó üres. A világítást fojtottá teszi a kezdődő köd. A sötét fedélzeten nesztelen árnyak mozognak. Jól tudja, hogy a szél lenget mindenfélét. A nyugtalan tenger harsog, és a megújuló monszun néhány hatalmas cseppet vág az arcába. Ott, a forduló mély homályában. mintha valaki járna. De nem. Bizonyára az egyik mentőcsónak elszabadult ponyvája. Az iménti robaj okát is meglátta. A puska a földön feküdt. Eldöntötte a szélroham... Visszament, és tovább öltöztette a halottat. A nadrág dolgában sokáig habozott, végül úgy emlékezett, hogy nagyurak fekete kabáthoz kockás lovaglónadrágot szoktak hordani. Szerencse, ha az ember látott már egyet s mást életében. Súlyos, gépfegyverszerű koppanással lezuhant a zápor. Csörömpölés! A szél bevágja a kerek szellőztetőablakot, és amíg Jimmy riadtan felnéz, az ágyon fekvő tetem feje lebillen, majd maga után rántja a testet, és egy puffanással a padlóra hullik, különös pózban, mint egy arcon fekvő, élő ember, aki kúszás közben meglapul kissé. Hogy az a. Fülig Jimmy nem ismeri a félelmet, de ez mégis kissé idegesítő. Fel akarja emelni néhai Mr. Gouldot. Közben a halottnak tarkójáig csúszik a pizsama, és... És hátrahőköl... A mindenségit! Hát ez... A halott feltakart hátán, bal oldalon, a lapocka alatt nagy, fekete gomb. Igen... Egy gomb! Nézi. megmozdítja. Azután mindent tud. Mr. Gouldot megölték! Ő ölte meg, tudtán és akaratán kívül. Az ópiummal! Mert csak igen mélyen alvó emberrel lehet megtenni, hogy hátulról a szívébe szúrnak egy tűt. Olyasfélét, amilyennel idősebb hölgyek a kalapjukat tűzik a kontyukhoz. A kalaptű gombját rászorították a sebre, és hátára fektették az áldozatot, nehogy kifolyjon a pici sebből a vér. A tű nem döfte át elöl a mellkast, de a szívbe hatolva azonnal megölte az alvó Mr. Gouldot. Egy szélroham dobpergésével végigfut a zápor a kajütsoron. Gyilkosság! Jelenteni kellene a kapitánynak. De akkor. Vizsgálat. Ki a gyanús elsősorban? Ő, aki hamis írásokkal tartózkodik itt. És ha a szállásmester vall. Ha csak annyi derül ki, hogy ópiumot adott az utasoknak. Az is tíz év! Nem. Ússza meg a gyilkos gazember büntetlenül. Neki vaj van a fején, nem sétálhat a napon. Gyerünk, gyerünk. Csak ez az átkozott szél ne vonítana be azzal a furcsa, mély búgással. És elhordja a papírokat az asztalról. Kihúzza a halottból a tűt. Most már nem vérzik. Apró, vörös folt maradt utána. Gyorsan felöltöztette. Egy váratlan hullámtól megdőlt a hajó, a tetem lezuhant, elsodorta Jimmy lábát, együtt gurultak a kabin sarkáig. A súlyos, merev testet alig bírta lerázni magáról. Most csakugyan jár valaki a kabin előtt. Csörömpölés. Az illető belerúgott a földön fekvő puskába! Jimmy lihegve felállt, megnézte magát a tükörben. Kissé sápadt volt. Az ördögbe is, sohasem tudta, hogy hisztéria is létezik a világon. Az eső nem enyhítette a forróságot, sőt alacsonyabbra verte a párákat, és a kabinban megszorult levegő még fülledtebb volt. A folyosóról ismét halk reccsenések hallatszottak. Az ajtóhoz ugrott, és kinézett a folyosóra. Valóságos zuhannyal fröcskölte szembe a zápor. A szél szinte visszanyomta, és a kilincset vadul kitépte a kezéből, úgyhogy az ajtó csattanva kitárult. A rögtönzött orkán tölcsérben sodorta a papírholmikat a kajütablak felé, lerántotta az asztalterítőt, és néhány tárgy csörömpölve a földre zuhant. Behúzta maga mögött az ajtót, és kilépett. Sötét, és a szél zúg. A fordulónál, Mr. Irving kabinajtaján kiszűrődő fényben árnyat látott elsuhanni. Ez ott állt a kajüt előtt! Egy másodperc alatt bőrig ázott, amíg a súlyos ködben végigsietett a folyosón. A szél futtában a falhoz vagdosta. Kopogott Irving ajtaján. - Ki az? José. - Tessék! Benyitott. A fiú az asztalnál ült, teát főzött, és olvasott. - Felség, okom van rá, hogy megkérjem: zárja be az ajtót ma éjszaka. - Ugyan! Ez olyasfajta tréfa, mint a ragály. - Nagyon helyes. De miután ennek a tréfának már halálos áldozata is van, illik komolyan venni. - Nem beszélne világosabban? Sajnos nem tehetem, de amennyiben csakugyan megkedvelt, és elhiszi, hogy én is szeretem önt, akkor zárja be az ajtaját, és ha bárki kopogtat, tartsa kézben a pisztolyát, mielőtt bebocsátja. - Nincs pisztolyom. - Tessék. Egy jókora önműködő revolvert tett ki az asztalra. - Ezt a sróffejet tolja el a hüvelykujjával, egész könnyedén, és akkor nyomban lőhet. Az ajtót tartsa zárva. Mr. Irving csillogó szemmel fogta meg a pisztolyt, mint gyermek, ha régen áhított holmihoz jut, amit csak felnőttek használnak. Kilépett a fülkéből. Hallotta, amint Mr. Irving ráfordítja a kulcsot. Visszafelé sietett. Gould kabinajtaja, ezt messziről látta, nyitva volt, és a világosság széles sávban hullott ki a fedélzetre. kilép a halott ember fülkéjéből a kapitány, és becsukja az ajtót. A másodpercnyi világosságban tisztán látni, ahogy gumiköpenyének magas gallérját elöl összefogja, hogy a szél ne csapkodja az arcába a vizet. Sapkájának ellenzője utolsót csillan a kajüt fényében, és kemény lépteivel elindul. Bizonyára azért járt a kabinban, hogy őt ellenőrizze. Utánasiet. A fordulónál eltűnik a kapitány a sötétben. Jimmy nem követi, egyenesen továbbmegy a fedélzet irányába. De egy másodperc múlva dermedten megáll. A kapitány ott pipázik a hídon, mozdulatlanul, köpenye gallérját összefogva. Most látta az ellenkező irányban eltávolodni! A kísértet volt! Akit a szállásmester említett... A gyilkos! Futva igyekszik vissza. A sötét fedélzet síkos pallóján kétszer is felbukik. Egy kötélcsomón átzuhanva megüti a térdét, de nem törődik vele. A fel-feltámadó szél üvöltve rohan szembe. Recsegés, nyikorgás. Most újra megpillantja a kísértetet. Egy lámpa gőzudvaros világa megcsillan a kapitányi sapka ellenzőjén. Az arcát nem látja az összefogott, magas gallér miatt. Csak itt lenne a revolvere. Minden erejét összeszedve rohan Fülig Jimmy, szél ellen, a kísértet után. Ő is a fordulóhoz ér. Ugrik! Hatalmas csapással egy léc zuhan az arcára. Kábultan hátrabukik a fedélzeten meggyülemlett tócsák közé. Percekig tart, amíg tántorogva feláll. A szél szinte feldönti, annyira elgyengült az ütéstől. Langyosan folyik az orra vére. Kénytelen visszatérni Mr. Gould kabinjába, hogy befejezze az öltöztetést. A kísértetet elszalasztotta. Mindegy. Siessünk... Hohó! Most megvagy! Ismét meglátta a kísértetet az elsőosztályú folyosón! Éppen kilép a halott Mr. Gould ajtaján, és elindul, arca előtt összefogva a köpeny gallérját, sapkaellenzőjén megcsillan a fény. Egyenesen, nyugodtan halad. Fülig Jimmy utánaveti magát. Beéri. kezében meglendül a rövid vasbot... A kísértet most visszafordul. Csak annyi ideje marad, hogy lefékezze a csapást. A kapitány áll előtte. De az igazi! Már nem fogja a köpenygallért. Nedves, markáns arca fedetlenül látszik. Nézi a lihegve megtorpanó, vértől mocskos embert. - Ön elhagyta a szolgálati helyét! Jimmy nem bírt szólni. Kifulladt. - Hol volt? Mi? Ki verte össze magát? Feleljen! Kapi. kapitány úr. egy kísért. egy ember az ön ruhájában. járkál... - Mit mesél? Mialatt. ön a hídon állt. valaki. ugyanolyan ember, mint ön. kapitányi sapkában. itt járkált. futottam. utána, felbuktam. leütött. A szállásmesternek nem hittem. ő. már látta. a kísértetet. A kapitány elgondolkozva nézett valahová a sötétbe, a hajó korlátja felett, mintha látna valamit ott a záportól harsogó, koromszínű, büdös, nehéz indiai éjszakában. Azután kihúzta a kezét a köpenye zsebéből. Pisztoly volt benne. Újabban így hordta, a külső zsebben. - Nézze, barátom - mondta szelíden. Előírás szerint, aki magatartásával pánikot kelt a hajón, azt kötelességem nyomban lelőni. Figyelmeztetem, hogy én igen alapos ember vagyok, ha arról van szó, hogy eljárásom szabályszerű legyen. Ezt mondja meg a szállásmesternek is. Indulni akart, de visszafordult. A tetemet mégiscsak varrja lepedőbe. Tegyen a lábához egy kockaszenet, kösse valami deszkára, azután hívjon. Fél? A Szingapuri sürgöny ellenére vízbe dobjuk, mert ebben a feszült hangulatban nem vállalhatom a felelősséget azért, hogy az utasok tudtával egy halott legyen a hajón. A kapitány elment. Léptei nagyokat loccsantak a fedélzet tócsáiban, egyre távolodva. Fülig Jimmy visszatért a halotthoz, és nem sokat teketóriázott. Bevarrta a lepedőbe, ahogy ez már a hajón szokás. A szél kinyitotta, majd újra becsapta a törött szellőztetőablak keretét. A felső kajütágyból leesett egy párna. Kétágyas kabint bérelt Mr. Gould. Egyedül utazott, de a kétszemélyes fülke tágasabb, kényelmesebb. A nagy, lusta hullámoktól lassan megdőlő hajó nyikorgott, recsegett. Gyerünk gyorsan! Kissé ideges volt, pedig ilyesmi eddig ritkán történt vele. Tán ez a halott? Ugyan! Gyerünk azzal a lepedővel! Varrt. Úgy feküdt ott a halott, mint bizonyos színjátékokban a sírból megjelenő szellem. A fehér lepedőn keresztül kirajzolódott felpúposodó mellkasa, hátrabukott koponyája, és látszott a lábfej merőleges körvonala. Csak gyorsan vízbe vele! Itt most egy gyilkossági ügy sok ártatlan ember nyakát törheti. A szállásmester, Piszkos Fred és ő is hosszú időre börtönbe kerülnek; kivételesen ártatlanul. A vízbe veled, roppant ember, és legyen a fenék titka egy gaztett. Nem az első és nem a százezredik eset az óceánon. Vajon kinek álltál útjában? És fütyörészett magában, mert alapjában véve kemény fiú volt ez a Fülig Jimmy. A fürdőszobába ment, és felszedte azt a rácsos, hosszú lécet, ami a kád előtt van. A kabinból hangos robaj és csörömpölés veri fel a csendet. Egy pillanatra megdöbben, azután visszarohan... Semmi! A halott odábbgurult a padlón egy hullámzás következtében, és elsodorta az asztalt. - Nyughass, öregem, most már, amíg elintézlek - intette néhai Mr. Gouldot, és közben az ággyal szemben a tükörben megnézte magát. Na! Lehetne jobb színben is. Rákötötte a halottat a keskeny favázra. Csúf látvány, az bizonyos. - Most maradj szép nyugodtan, a bácsi elmegy, és egy kis szenet hoz a lábadhoz. Legalább nem gurigázol ide-oda addig sem, amíg a vízbe dobunk. De a halott szépen odagurult lécestől együtt a fürdőszobához, azután egy újabb dőléstől nekiszánkózott az ajtónak, mint valami faltörő kos. - Hé! Nyughass már! Azonnal kapsz nehezéket! És gyorsan elugrott, mielőtt a visszazúduló halott leüthette volna a lábáról. Gould teteme a hullámzás szerint változtatta helyzetét. A hajó olyan merőleges síkban dőlt az oldalára, hogy a nyirkos palló csúszdának is beillett. - Na várj! Még most sem nyughatsz? Kinyitotta az ajtót, és kezében fogva a kilincset, körülnézett a küszöbről. Két órára járt. A légáramlás enyhébben fújt, és alig esett. Talán csak a hajó vas alkatrészein meggyülemlett vizet hordta a csökkenő erejű szél. Irving kabinjából még világosság szüremlett ki, és. Ott állt előtte a kapitány! Vagy a kísértet! Elengedte a kilincset, és rohant. De a szél a szabadjára maradt ajtót kivágta, s a zajra a kapitány (vagy a kísértet. anélkül hogy megfordult volna, elsietett. Szokása szerint orra alatt összefogta a köpeny gallérját. Jimmy utána... Egy sötét fordulónál elérte, és már nyúlt is a belső zsebe felé, hogy főbe kólintsa a szellemet, amikor az megfordult. - Na mi az? Ismét az igazi kapitány volt. - Szé. szénért megyek, hogy nehezék legyen a matróztemetéshez, és láttam, hogy Mr. Irving kabinja előtt... - Igen. Benéztem. Okom van rá, hogy vigyázzak erre a fiúra. Nem mindennapi utas. Na, hozza a szenet, hogy hajnal előtt végezzünk... Jimmy sietett. Elérte a szénraktárhoz vezető lépcsőlejárót. Itt véletlenül jobbra nézett. a hajótat felé, a tenger gőzölgő, nyirkos fátylán át látta elsuhanni a kapitányt. A másikat! A kísértetet. Az igazi kapitány közben az ellenkező irányban haladt tovább a fordulónál, ahol az imént beszélgettek. Egy másodpercig egyszerre látta a két kapitányt. A szél sivítva rohant el a hajó mentén. És a tenger morajlott, elvesző, megújuló sustorgással. Sietett a szénért. Csak gyorsan, gyorsan! Nem törődni semmivel. El a halottal, el erről a hajóról. A fordulónál kétfelé ágazott a lépcső. Hirtelen ötlettől indíttatva bal felé ment le. A poggyászraktárba. Piszkos Fred, a kapitány! Ha valaki, akkor ő segíthet a rengeteg eszével. Annak nincsen idege. Vagy ha igen, hát drótból van. Odament a nagy ládához és kopogott. - Kapitány, ébredjen! Mit akarsz. dörmögte egy bosszús hang. Tedd le a reggelit, és eredj! Jöjjön ki. Baj történt. - Nem hoztál rumot? Akkor visszamégy. Ilyen szállásmestert még nem láttam! Itt Fülig Jimmy beszél. Jöjjön ki Freddy bátyám. - Te vagy az. Mit kódorogsz erre éjszaka? Nem szeretném, ha azalatt eltűnne valami a raktárból, amíg itt vagyok. Azért kimászott a "művészbejáróján. - Na mi van? Halott, kísértet, gyilkosság! Ezért keltettél fel? Hallgasson meg. Azt hiszem, szükségem van magára. Tudja jól, hogy nem sok embernek mondtam még ezt. Most se félek, csak magának ott az a rengeteg esze... - Sokat locsogsz. Mi van? Megölték Mr. Gouldot. - És ha valakit megölnek, azért mindjárt ilyen hűhót kell csinálni! A hajón senki sem tudja, hogy gyilkosság történt. Alig látszik a szúrás. Tűvel történt. - És persze vízbe dobták a vesztegzár intézkedések szerint. - Nem. Egy kölyökkel volt, aki úgy beszél, mint valami király. És sürgönyzött Szingapurba, hogy ne temessék azonnal a nevelőjét. Nagy úr lehet, mert haladékot adtak a temetésre, amit még nem értem meg vesztegzárban. - Mi a neve? Mr. Irving. De ez nem az igazi. Híres uralkodó lehet, szerintem. Ő sem élne, azt hiszem, ha nem vagyok ott. Elmondta, amit látott. A kalaptűszúrást és a két kapitány ügyét is, apróra. - A szállásmester is látta, de amikor elmondta, azt feleltem neki, hogy részeges hülye, aki ilyent mesél. De mégis. Rejtélyes... - Igazad van. - Ugye? Feltétlenül! Szerintem is részeges hülye, aki ilyent mesél. - Nem hiszi... - Mit akarsz? Rendőr lettél, aki gyilkost üldöz? Ne üsd más dolgába az orrodat, ha nincs semmi közöd hozzá... Jimmy gondolkozott. - Mondja, Kapitány, ezt most komolyan kérdezem: vannak kísértetek? Piszkos Fred két hosszú, gyökérszerű valamit sodort a szakállából. - Előfordultak olykor - mondta óvatosan. - Ide hallgasson. Freddy bátyám. Sötét, viharos éjjel van. A monszun hozza a keleti partok felől a ködöt. A kutya sem törődik magával. Jöjjön fel... - Azt nem. Utas vagyok, minek ártsam magamat a matrózok dolgába... - De hát. ha ez a kísértet gyilkos. - Nem zavarok senkit a gyilkolásban, mert én is megkívánom, hogy ilyenkor békén hagyjanak. - Van még ötven dollárom. Magának adom. - Az más. Na eredj. És elindultak. A keresztfolyosónál Jimmynek eszébe jutott, hogy szénért kell mennie a raktárba. - Várjon addig itt, kapitány - súgta Frednek, és lement a másik lépcsőn. Vaksötét volt a fenékben, csak tapogatózva jutott előre. Zajt hallott. - Van itt valaki. kiáltotta. - Ki az. kérdezte egy gyerekhang. Peters fűtőmester kisfia lehetett csak. - Hol az apád. kérdezte Jimmy. - A kazánházban. - Nem ott dolgozik! Most igen. - Hutchins, a fűtő megölte magát. Tessék? Hogy ő megölte magát? Erről neki is tudni kellene! Mit beszélsz? A fűtő eltűnt. Mindenfelé keresték. Azt mondják, ámokfutása volt. Ilyenkor szokásos vízbe ugrani. Az apám dolgozik most helyette a kazánnál. Így már érthető. A fűtő nem jelentkezett, a hajón sem találták, világos, hogy a tengerbe vetette magát. - Te mit csinálsz itt? Várom apámat, és félek a kísértettől, mert az is van nekünk a hajón... Na, ezt a kapitánynak kéne hallani. Néhány hatalmas szénkoloncot zsákba rakott, és sietett. Fredet már nem találta a lépcsőfolyosón. Előrement? Vagy csak kicsalta tőle az ötven dollárt, és visszatért a ládájához? Azt csak nem tette, ha van lelke? De van neki ilyesmi? Vaksötét volt. Az eső elállt, de fehér, fátyolszerű párák nyújtóztak a levegőben, és a tenger sós moslékszaga vastagon nehezedett a hajóra. Amikor elhaladt a fiú kajütje előtt, látta, hogy még mindig világos van benn. Az ablak vékony függönyén keresztül benézett. Irving elaludt a könyv felett kezében a revolvere. Továbbsietett. Néhai Mr. Gould kabinjában is égett a villany. A nyitott ajtón át szép, sárga sáv vegyült az esőtől síkos, fényes fedélzetpallóra. Fülig Jimmy úgy állt meg a küszöbön, mint akit főbe csaptak! A halott eltűnt! Üres a kajüt! Mi ez. Elvitték Mr. Gould tetemét. Nem jutott eszébe semmi, nem tudta, hogy mit tegyen. Csak állt. Kísértethajó. Ostobaság... Kissé hideg nyomás feküdt a szívén, megnyalta a szája szélét, de nem futott el, nem rémült meg... Észnél légy, Jimmy. Itt valami különös, titokzatos ügy bonyolódik az éjszakában. Jelenteni fogja a kapitánynak. Rövid szélroham búgott át a fedélzet vasszerelvényein, és megzörgette a csigákat. Ijesztő, hatalmas csattanással bevágta a misztikus kabin ajtaját. Jimmy elindult. A lassú hullámverésben állandó ingásokkal mélyült, dőlt a hajó minden irányban. Másodpercenként csúszdává ferdült a jobbra-balra emelkedő, síkos fedélzet. A kapitány a hídon állt és pipázott. Úgy látszott, hogy ez az ember sohasem alszik. - Kapitány úr! Nos? A halott... - Elkészült vele? Eltűnt! Hogy az a. Lesietett a hajóhídról. - Amíg szénért mentem, hogy nehezéket hozzak, addig nyoma veszett a tetemnek. - Vigyázz. sziszegte a kapitány - itt nem lesz kísértethajó-legenda. Érted? Igazán nem tehetek róla... - Gyere! A Honolulu-Star egyre erősebben dőlt a szapora hullámzásban. Ahogy kiértek a fedélközbe, rémülten álltak meg. Vérfagyasztó, rekedt férfisikoly hasított bele az éjszakába. Egy másodpercre megdermedtek. Azután a kapitány revolvert rántott, és elindult a sétafedélzet sötét háttere felé. Egy tántorgó alak bontakozott ki. És lassan közeledett a homályosan pislogó lámpák felé... - Állj! Ki vagy? Aha. szá. há. lá. hás. mester... Nem bírta folytatni. Vacogott a foga. Olyan volt, mint aki megtébolyodott. A szeme kimeredt, arca krétafehér és egész testében reszketett. - Beszéljen! Maga kiáltott? Az. a. halott. ott. motyogta, és a sötét felé mutatott. A kapitány elszántan indult a jelzett irányba. A hajó lesüllyedt egy újabb hullámtól. Tompa dübörgés hallatszott egyre hangosabban. Valami sebesen gurult, és leütötte a kapitányt a lábáról, hogy hanyatt zuhant. A pisztoly elsült. A kihalt fedélzeten ágyúlövésnek hatott. Senki sem mozdult. Pedig a szállásmester sikolyát, majd a revolverlövést hallani kellett mindenütt. De az emberek magukra zárták az ajtót, és imádkoztak. A szállásmester még évek múlva is rángatta az egyik vállát, ha ezt az éjszakát említették. - Barmok. üvöltötte magánkívül a kapitány, és lerázta a lécre kötött tetemet magáról. Gould holtteste gurult ide-oda, aszerint, hogy merre lejtősödött a hullámverésben imbolygó óceánjáró tükörsima, csúszós fedélzete. Éppen csúszni kezdett. - Fogja meg. Fogja meg, a mindenségit. De már késő volt. A lepedőbe varrt tetem elgurult, és hatalmas puffanással nekicsapódott a lépcsőkorlátnak. A szállásmester mint az őrült meredt utána. De Jimmy már értett mindent. Űzőbe vette néhai Mr. Gouldot, és mielőtt még a fedélköz lejáratába zuhanhatott volna, lefülelte. - Maga az oka. sziszegte a kapitány. - Elismerem - bólintott Fülig Jimmy. Nyitva hagytam az ajtót, és ahogy a hajó dőlt, Mr. Gould kigurult a kabinból a fedélzetre. Azután összevissza csúszkált. - És maga miért ordított. förmedt a szállásmesterre. A szállásmester kissé feleszmélt. - Én mentem. valaki után. ugyanis a hajón kísér... - Nem értem - mondta a kapitány, és elővette a revolverét. Fülig Jimmy gyorsan befejezte a szállásmester megkezdett szavait: A hajón kísérni kell minden utast a sötétben... - Mi. Igen. Szóval kísértem egy utast akit nem láthattam. Erre dübörgés, valami ledönt a lábamról. zuhanok. És azután egy halott fekszik mellettem... - Jó, jó. Elég! A többit tudjuk! José! Hozott szenet? Hát gyerünk! Be vele! Gyorsan. ég fehéredő alján sebesen gomolygó, áttetsző, gőzszerű felhőket világított meg a derengés első, halovány árnyalata. A kapitány levette a sapkáját, és Jimmy a korlátra emelte a deszkára kötött Mr. A szállásmester nem nyúlt volna egy világért sem a halotthoz. Ő is imádkozott. Közben észrevette, hogy felfeslett a varrás, és majdnem könyökig kilóg a halott keze a lepedő alól. Sárgáskékes, hajlott ujjú kéz volt. Jimmy visszatolta a lepel mögé, kezében volt egy másodpercig a halott néhány ujja. Az ima véget ért, a kapitány keresztet vetett. - Az Úr legyen irgalmas hozzá. Eressze el! A léc lesiklott a korlátról. A kéz, mintha a halott intene, ismét kilendült zuhanás közben a lepedő alól, könyékig. Egy csobbanás! Jegyezzék meg - fordult feléjük a kapitány. aki az éjszakai eseményekről beszél, azt lelövöm, mint a kutyát! A szállásmester még mindig csak makogni tudott. Nagyon megviselte a história. - Maga jöjjön velem - mondta a kemény, de emberséges kapitány. kap ópiumot, attól elalszik reggelig. A szállásmester ijedten nézett Fülig Jimmyre. Ez lesütötte a szemét. A szállásmester válla nyugtalanul megrándult. - Kéhé. rem. nem kell. ópi. um... - Csend! Ha kialussza magát, talán elmúlik ez a vénasszonyos idegessége. Előre - kiáltotta a szigorú parancsnok. És az ópiumosdobozból nagy adag szódabikarbónát diktált bele. A szállásmester reggelig ébren feküdt, és sűrűn csuklott. De Fülig Jimmyt keményebb fából faragták, mint a stewardot. Egyéb hely híján visszatért Mr. Gould kabinjába, hogy aludjon. Piszkos Fred ott ült az asztalnál, és vajas kenyeret evett. Előtte mindenféle írás, amit a szekrényfiókból kotort elő. Amikor Fülig Jimmy belépett, hirtelen zsebre gyűrte az írásokat, egy címeres, sárga szarvasbőr tárcában. - Feljöttem, és körülnéztem a hajón. - Látott valamit? Nem bírt felelni, mert akkora darab vajas kenyeret dugott a szájába, hogy a fél arca kidagadt. - Ühüm. mondta végül. - Beszéljen. - Láttam a kapitányt. - Hol? A hídon állt, és pipázott. - Az az igazi kapitány volt! A kísértetet nem látta? Azt is láttam. Veled beszélgetett a fedélzetközben. - Az is az igazi volt! Akkor az ördög ismeri itt ki magát. Ez a Mr. Gould egyáltalán nem ivott. kérdezte, és körülnézett. - Figyelmeztetem, kapitány, nagy baja lehet abból, ha itt találják, és észreveszi valaki, hogy Mr. Gould írásai hiányoznak. - Már megint aggódsz értem. Meghat ez az állandó gondoskodás. Nagyon érdekes írásokat találtam itt. - Adja ide azt a táskát! Revolvert ne vegyen elő, mert a késem gyorsabb lesz! Nyitott kés feszült Fred hasának: Gyerünk az írásokkal. Ha "üzlet" van bennük, akkor ketten leszünk hozzá. Piszkos Fred közömbösen nézett a késre és onnan Fülig Jimmyre. - Nem szoktam társulni. Különben sem neked való ügy. Ész kell hozzá. - Azt hiszi, nincs? Most például visszaad mindent. A kétezer dollárt, az ötven dollárt, a táskát írásokkal, a tükröt és a plakettet. - Komolyan akarod ezt? Igen. Különben hasba szúrom! Az ópiumos ügyre nincs bizonyíték. Elbánhatok egy gyanús potyautassal. Mindenki jobban van, a megölt Mr. Gouldot vízbe dobtam. Nem árthat nekem a feljelentése. Ez egyszer vesztett, Freddy. - Ez igaz, most fölényben vagy. - Fordult a kocka. - Belátom. Csakugyan fordult a kocka. - Az írásokat a táskával tegye ki... - Itt van. Jimmy zsebre tette az írásokat és a címeres szarvasbőr táskát. - Itt van a kétezer dollár. Tessék. Itt a bőrtok, a fésű és a plakett. - És Hutchins fűtő fizetése! Az is. Tessék, százhetvenöt dollár. - És nyolcvankét cent. - Itt van. Elbántál velem. Fordult a kocka. Belátom. Mindent odaadott, azután indult. - Halló! És a szállásmesternek hagyjon békét. Élelmezze magát, ahogy tudja. Van elég sózott hal a hajón. - Nem szeretem a halat. - Majd lefogy legfeljebb. Az öreg hátratolta a sapkáját, és ment. Jimmy kimerülten ült az ágy szélén. Ezen öltöztette nemrég a vízbe dobott halottat. A felső ágyban aludjon? Mert aludni kell... A szél felsírt, és rázta a köteleket. Fred léptei eltocsogtak az éjszakában. Ismét csend, csak néha csikorgás, recsegés, ha a hajó megdől. A szemközti tükörből látta, hogy mennyire elnyűtt az arca, ahogy ott ül Mr. Gould fekhelyének szélén, az alsó ágyon. A kísértethajó némán, elhagyottan állt az óceánon, mintha csakugyan nem lenne utasa. Gould legalább ötszáz méter mélységben pihen az iszapban. A tenger itt nagyon mély... A szemközti tükörben ismét meglátta magát. kissé sápadt és megviselt az arca. Aludni! Aludni! Fülig Jimmy bágyadtan hajtotta le a fejét. Álmos volt. Az írásokat majd nappal olvassa. Most pihenni, pihenni. Hogy itt feküdt a halott. Marhaság. Azért nem mászik fel a másik ágyba. Fáradt, és ettől van ez a bizonytalan érzése... Már le is feküdt volna, de a hajó annyira megdőlt, hogy a fiatalember előrehajolt ültében. Most zajt hallott a feje felett, és mielőtt bármit is tehetett volna, a felső ágyból valaki a nyakába zuhant. Lovaglóülésben esett Jimmy tarkójára. A támadás olyan váratlan volt, hogy nem mozdult. Ha a másik végezni akar vele, akkor úgyis hiába... Néhány másodpercig ült előrehajolva. A lovagló ellenség iszonyú súllyal nehezedett a tarkójára. De furcsa. Miért nem tesz semmit a támadó? Mit akar ez itt rajta. Csak ül a nyakán. Kissé felnézett, anélkül hogy mozdulna. És elzsibbadt a rémülettől. A szemközti tükörben meglátta magát, amint előrehajolva ül az ágy szélén, és a nyakán lovaglóhelyzetben a halott Mr. Gould! A rendjelek. a nyitott, fénytelen szem, sárga arc, szalmaszín bajusz! Egy másodpercig úgy érezte, hogy megőrül! Azután nem törődött semmivel, nagyot kiáltva lerázta a tetemet, kiugrott a kajütből, és rohant. Már szürke volt az ég, és a néma hajó körül hatalmas fregattmadarak keringtek. A halott! A kezét fogta, sőt látta is, miközben a tengerbe repült. A hulla sárgás, kékült kezét. És most a nyakába ugrott! Úgy érezte, hogy jó lenne a tengerbe vetni magát. De hiszen ott is a halott Mr. Gould várja... Pánik volt a belsejében. Összefüggéstelen szavakat szeretett volna üvölteni, ugrálni, nevetni és hörögni. Minden erejére szükség volt, hogy a megtébolyodás határán visszatartsa magát az innenső parton, mert kiszaladt a lába alól a dolgok közötti okszerű összefüggés bizonyossága, és egy feneketlen mélységű szakadék szélén állt meg tántorogva. Nincs tér és idő! Rémülettől rázkódva rohant. felbukott. összeverte magát, de nem pihent. Nincs ahhoz fogható rettegés, mint amikor egy emberben megrendül az érzékeibe vetett hite... Néhány percig állt. Lihegve, szívére szorított kézzel. Egyforma, tejszínű megvilágítással kifehéredett az ég. Vigyázat, Fülig Jimmy. Mutasd meg, hogy a megőrülésig nem adod fel a harcot. Talán elaludt csak, és álmodta. Reszkető kézzel egy cigarettára gyújtott. Lement egyenesen a poggyászraktárba. Kopogtatott a láda "művészbejáróján. - Kapitány. Csend. - Hej! Kapitány! Bújjon ki! Belerúgott a ládába, hogy csak úgy zengett. - Ki az. kérdezte egy hűvös hang. - Fülig Jimmy. Jöjjön ki. Nyílt a "művészbejáró" ajtaja, és megjelent a kapitány. - Mit akarsz itt? Segítsen rajtam. Ha maga nem segít, akkor végem. - Megint fordult a kocka? Ide hallgasson. Ha nem segít, akkor magának is baja lehet! Megható ez, hogy lépten-nyomon aggódsz értem. Hát miről van szó? Mr. Gould, akit holtan a tengerbe dobtam, ismét itt van a hajón. - Hm. Szívós ember. - Nem. érti. Megőrülök! Ezzel inkább orvoshoz menj. Milyen éhes vagyok. Persze ma már nincs reggeli. A kocka. hm... - Freddy bátyám. lehet az, hogy. halottak visszajárnak? Ha kirabolják őket. Fülig Jimmy elsápadt. - Csak egy. címeres. óra. és gyűrű. volt. az asztalon... - Azért jött vissza. Add ide az órát és a gyűrűt. - Magához nem jön? Jön, de én nem félek tőle. Hát tedd csak ki szépen az órát, a gyűrűt meg a cigarettatárcát. Mert azt is ellopták. Jimmy szomorúan átadta a halott holmiját. Nem bánta. Szüksége van a kapitányra. - És most mit csinálunk, mert. a halott ott van a kajütben... - Az a jó benne, hogy ott van. Most szépen tedd ide a kétezer dollárt, a százhetvenöt dollár nyolcvankét centet, a tükröt, a fésűt, a plakettet, mert ha itt a halott, akkor van bizonyíték ellened a boncolásnál. Ópium az látszik olyankor, és feljelenthetlek a kapitánynál. Fordult a kocka. Jimmy engedelmesen lerakott mindent. - És most. Most. mégiscsak tenni kell valamit. - Úgy van. Most enni fogok. Első osztályú lunchöt olasz vörösborral... még nincs. nyitva... - Szép rend. Egy luxusgőzösön. Az óriási nadrág különböző zsebeiben eltűnt minden: pénz, plakett, valamint a gyűrű és az óra. - Szóval mit akarsz? Menjen fel. és. dobja Mr. Gouldot a vízbe. - Megteszem, fiam, de úgy látszik, hogy az ilyesmi nem árt neki. Edzett halott. - Mondja, hogy történhetett. Meg kell őrülni. A. tenger fenekéről visszajött... - Szép teljesítmény. - Könyörgöm, magyarázza meg. Maga nagyon okos. Mit gondol. Lehetséges az, hogy egy megölt ember visszatérjen? Ha nem én öltem meg, akkor lehetséges. Mert azok közül még egy sem tért vissza... A sapka a vakarástól előresiklott, hogy ellenzője az orrhegyéig ért. - Na most gyerünk. Megnézem azt a mászkáló halottat. A fedélzeten még minden csendes volt. Négy óra lehetett. Az időjárás enyhült. A vörösödő, világoszöld ég alatt mint egy keskeny tuscsík húzódott a távoli part sötét vonala. 6 Jimmy a kabin közelébe sem mert menni. Félt! Igen! Ő most fél! Gyáva! Elismeri. De nem embertől. Messziről figyelte, amint Fred kizárja azt az ajtót. Egy perc múltán megjelent. Mintha valami óriási csecsemőt hozna a két karján, lepedőbe csavarva. A fehér vászon végig befedte Piszkos Fred terhét. Lábtól és fejtől kissé lecsüngött a halotti lepel. Nem varrta rá, csak letakarta vele. Azután átemeli a korláton. elereszti. csend... Tompa, távoli loccsanás... Ugyanezt a loccsanást ma már hallotta egyszer. Vajon megérti-e valaha a szörnyű rejtélyt? Fred lépett hozzá. Szőrös állkapcsai ütemesen mozogtak, amint a bagót rágta, és ujjaival fésű módján végigszántott szennyes, ősz szakállán. - Bedobta? Be. Ilyenkor illendő utánahinteni a halottnak valami kegyeleti tárgyat. - És dobott valamit? Egy bőrtokos fésűt és tükröt. De hát ez nem sokat ér. Jimmy szeme vadul megvillant. - A tükröm! Nézze, Fred! Most elég volt! Megint csak nincs bizonyíték, fordult a kocka. A halott a tengerben van... Fred legyintett. - Ez visszajön. Kisportolt ember! Roppant nadrágján rántott egyet, és elkacsázott csámpás, tempós lépteivel. Fülig Jimmy nem szólt semmit. Igaz. Hátha visszajön ez a Mr. Gould. Reggel megérkezett a segélyhajó. Ezek mindenre elkészültek. Egy osztag fegyveres egészségügyi katona, edzett idegzetű emberek, készen arra, hogy félőrültek és betegek között jajveszékelő embereket találnak a hajón. Az orvosok, még mielőtt csónakba szálltak volna, búvárszerű izolálóruhát vettek fel, hasonlóan öltöztek az ápolók. Egy százados is velük jött, de ez nem vett magára semmit. Régi katonaorvos volt. Az egészségügyi katonák villámgyorsan felsorakoztak a korlát mellett. A néma fedélzet láttán tisztában voltak a helyzet szörnyűségével: itt már alig akad élő ember a hajón. A búvárok vezetője hátratolta fehér gyolcsból készült csuklyáját, és a százados társaságában a kapitányhoz ment. - Palmerston tanár! Mellwill százados, egészségügyi kormánybiztos. - Wirth kapitány. mutatkozott be a Honolulu-Star parancsnoka. - Az orvos meghalt. kérdezte Palmerston tanár. - Alszik... - Menjünk a kajütjébe. Az orvos egy nyitott könyvre dőlve hortyogott. Pótlólag írta meg a "kórtörténeteket" és a jelentést. Közben elnyomta az álom. Réveteg pillantással ugrott fel. A százados szaglászva nézett körül. Palmerston felemelt néhány gondosan osztályozott legyet a papírból, majd egy üvegcsét tartott a világosság felé, azután az orvosra pillantottak mind a ketten, végül összenéztek. - Konstatálta már kolléga a megbetegedések okát? Azt hiszem. egy különös. fajtája. az álomkórnak. Sajnos magam is beteg vagyok. A fejem... - Most nem. De még tegnap... - Legokosabb lesz, ha leül kissé, amíg teljesen felébred. Igyon feketét vagy konyakot. Ezalatt a százados megnézte a "kórtörténeteket. A tanár is olvasott a válla felett. Minden beteg mellett ott állt a panasz, a tünet, kezelés és végül az orvos véleménye. Az orvos szerint a járvány terjedését nem akadályozhatja meg, a betegek állapota (az orvosét is beleértve) reménytelen, a baj - tekintve az idegrendszer gyors összeomlásának szimptómáját - feltétlenül halálos. Gondosan áttanulmányozták a jegyzetet, azután ismét összenéztek, és bólintottak. Az orvos hűlő szívvel érezte: ez a vég. A százados kiment, és lekiáltott a katonáknak: Mindenki menjen vissza a cirkálóra. Az ápolók vessék le az izolálóruhát, és valaki hozzon fel nekem öt világos szivart a köpenyemből. Közben a tanár már le is vette a búvárruháját, és a kerek ablakon át, apró darabokban, egy teljes zsömlét dobált ki a hajó tatján tipegő fregottmadaraknak. - A jelentésem. hebegte az orvos. - Nagyon világos - mondta a százados. Igazán hálásak vagyunk a nagyszerű munkáért. - És. próbálta kizökkenteni az orvostanárt a flegmájából - egy. haláleset is volt. - Igen. mondta inkább udvariasságból, mint érdeklődve a százados. No nézd. csakugyan. Hol az az izé, az a tetem? Mivel pániktól tartottam, követségem utasítása ellenére úgy intézkedtem, hogy Mr. Gouldot nyomban eltemessék a tengerészhagyományoknak megfelelően - jelentette a kapitány. A tanár hátrafordult az ablakból, és elismerően mondta: Nagy kár, hogy ön nem lett hajóorvos. Kínos szünet. - Miféle ragályt gyanított a hajón, kedves kolléga. kérdezte Palmerston szelíden. - Gondolom. az álomkór egy speciális fajtája. vagy más ragály. - Igen, igen. Érdekes. Na jó. Hát, kérem, reggeli után majd megvizsgáljuk az utasokat. - És a hajó. kérdezte a kapitány. - Az ördögbe is! Azonnal folytassa az útját Szingapur felé! 7 Derült napfényben üldögéltek az utasok reggelinél. A szállásmester helyettesítette a pincért. Amikor ugyanis José széles vigyorával belépett az étterembe, hogy felvegye a rendeléseket, az utasok egy küldöttsége megjelent a kapitánynál, és erélyesen követelte, hogy a pincért azonnal távolítsák el a környezetükből. - De miért? A pincér dobálta vízbe az összes halottakat. - De kérem! Hiszen csak egy halott volt. - Mindegy! A pincér nem szolgálhat fel, ha éjszaka halottakat öltöztet. Mit tehetett a kapitány? José fejét követelték az urak, teljesíteni kellett a kívánságot. Később egy újabb küldöttség jelent meg, a személyzet delegátusai: Joséval nem hálunk együtt - közölték elszántan. - Bitangok! Ez lázadás! Akkor sem hálunk együtt a spanyollal! José fejét követelte a nép, teljesítette az óhajt. Végül felkereste Wirth parancsnokot a kétszeresen lefejezett pincér személyesen. - Kapitány úr. mondta Fülig Jimmy megrendülten. Az ön parancsát teljesítettem, és úgy járok most a hajón, mint egy Káin, megbélyegzett homlokkal. - Ne dolgozzon. Megkapja a teljes fizetését. A kérdés nyugvópontra jutott, ez a fő! De nekem is kell egy nyugvópont, ahová a fejemet lehajthatom. Ennyit Káin is elvárt volna a helyemben! Van egy üres elsőosztályú kabin... - Melyik. kérdezte felcsillanó szemmel. Eddig leghőbb vágya volt, hogy valaha elsőosztályú utas lehessen. - Természetesen a szerencsétlen véget ért Mr. Gould kabinja. Mi baja? Semmi, csak meglepett kissé. - Fél? Szó sincs róla - felelte hirtelen, mert elszégyellte magát. Nagyon köszönöm. Ezzel, úgy-ahogy, a kérdés és Fülig Jimmy pillanatnyilag nyugvóponthoz jutottak. Eleinte úgy látszott, hogy a szállásmester nem pótolja megfelelően Josét, de később a többgyermekes családfők megnyugodva látták, hogy ő is leönti az utasok egy részét különféle mártásokkal. És a gyerekek újra édesen nevettek. Talán a vékony, boldog hangok vidám csengésétől, vagy lehet, hogy minden ösztönzés nélkül, magánszorgalomból, a jó öreg napfény felszárította a fedélzetet. Az ópiumelvonás utolsó visszatérő tüneteit is kiheverték az emberek. A derűs, szép délelőttön a leggyávább utasok sem tudtak pánikszerűen félni. A hajó teljes gőzzel haladt a part felé. Mindenki jó étvággyal evett ezen a napon, hosszú idők óta először. A mosolyogva köszöngető százados és a nyájas Palmerston beszélgettek a vendégekkel, de csak úgy, mintha ők is utasok lennének. - Mi a baja, uram. kérdezték egy borogatásturbánt viselő úrtól. - Tegnap fejfájásom volt, és gyomorégés kínozott. - És ma? Enyhül. alig. Nem is fáj! Dr. Hillár vagyok Bostonból. De a gyomorégésem most is erős. - Igazán örvendek. Palmerston tanár. Bostonban lakik egy unokahúgom. Bizonyos Ewering szenátorné. - Mrs. Ewering? Jól ismerem. A gyomorégés még ma is elővett reggeli után... - Hát ez nagyszerű. A boldogult Eweringgel milyen viszonyban volt? Százados úr - siránkozott a stockholmi nő. nekem tegnap hasogatott a karom és a lábam. - Nekem is. Egy bizonyos koron túl nincs másképp. Azután nem tettek mást, csak mindegyik utasnak megfogták a füle tövét, és végigsimították tarkóig a nyakukat. A gyerekek jókedvűen visítoztak. A százados és a tanár végigjárták a hajót, és ha valaki fájdalomról panaszkodott, szomorúan felelték, hogy ők is hasonló tünetekkel szenvednek. Másnap délben már vidámság volt ismét a Honolulu-Staron. Az utasok maguk is nevettek az ügyön. - Az ön naplójából - mondta a százados az orvosnak - világosan kitűnt, hogy gyomorrontás vagy vihar előtti indiszpozíció volt a hajón. - És. a halott? Nem az első gyengélkedő, aki meghal tengeri úton. - Mi a. teendő? Estére jó adag ópium, az megnyugtatja a hurutra hajlamos emésztőszerveket, és elalusznak majd tőle az ijedősek. utasok engedelmesen bevették az ópiumdobozból adagolt gyógyszert, és másnap valamennyien sűrű csuklásról panaszkodtak. Viszont az ügyvédnek elmúlt a gyomorégése. 8 - Ön mikor lépett a csavargói pályára? Családi betegség. Az apám is az volt. - Megengedem a kivételes hullámverésben, hogy helyet foglaljon a jelenlétemben. Nagy kegy, de nem állandó kiváltságképpen adományozom, hanem mert az egyensúlyhelyzete pillanatnyilag ezt megkívánja. - Köszönöm, Mr. Irving. - Ön rendkívüli kegyben áll nálam, nagy öklű idegen, és most meséljen a kikötőkről, az önhöz hasonló erős és szeszélyes egyénekről. - Nem magyarázná előbb meg, Mr. Irving, hogy kicsoda ön? Ezt talán mellőzzük. - Milyen szép szó, hogy mellőzni. Ezt én még sohasem mondtam. Pedig ismerem az értelmét. - Az ön környezetében mit mondanak például, ha valaki olyasmit tesz, ami nem tetszik. - Szó nélkül fejbe ütik az illetőt. Ez határozott rosszallást jelent. A kikötőben minden más. Ott bizonyos külön szabályok vannak, mint a kártyázásnál. De ezeket a szabályokat nem ismerik hátulról a csavargók. - Szóval ezek olyan izé. vándor egyének? Akik a mezőkön és országúton hálnak? Nagy különbség! A kikötői csavargó lenézi az országútit. - Mi a különbség a kettő között? Óriási! A kikötői csavargó hajón jár Batávia, Hamburg és az egész világ között. Az Istennek sem gyalogol. - És az országúti? Nem géperejű csavargó. Az a különbség köztük, mint az úrvezető meg a gyalogjáró között. - És. Szingapurban hová megy, ha megérkezik? Barátaimhoz. Például a Négy Vidám Halottmosó étterembe. Holland konyha, svéd puncs! Angol hidegvér! Mr. Irving az asztalon ült, a szamovár mellett. A vendége szemben vele egy széken. Fülig Jimmy érezte, hogy ez a fiú megkívánja tőle az ünnepélyes és úri magatartást, tehát nyakába akasztotta a kerékpár-áttételt, és emelt fejjel nézett a lornyonján keresztül. - Milyen a kikötő? Erről meséljen. - A kikötő olyan, mint a dzsungel, csak nem terem annyi fa benne. De sokkal veszélyesebb. Tele van hajóval meg verekedéssel. - Miért ütik ott egymást az emberek? Hogy fájjon. Ha valakinek annyira fáj, hogy nem bírja ki, arra azt mondják, hogy agyonverték. - Szabatos! Tessék? Azt mondtam, hogy szabatos. - Hm. az ilyen szavakat talán mellőzzük! Haha! Úgy látom, ön kinevet, Mr. Irving. - Nem, nem. Csak mulatságos, amit mond. - A kikötő alvilágában is megoszlik a társadalmi élet különféle alacsonyrangú és magasrangú egyénekre, mint az úgynevezett "civilizált társadalomban. Ezt a kifejezést egy ügyvéd kollégám mesélte. - Maga ügyvéd volt? Nem. Az ügyvéd volt vizsgálati fogoly. Ő mondta, hogy a társadalom olyan izé. különféle iskolaszerű dologból áll. - Osztályokat mondott, nem? Igen. Osztályok vannak a világon az ügyvéd szerint. Egész jó hasonlat, mert néha valamelyik sétatéren az ember csakugyan úgy érzi magát, mintha osztályban lenne: ül egy padon, és nem tanul semmit. kész a tea. - Töltsön, jóember. Fülig Jimmy kitöltötte a teát és rosszkedvűen nézegette a citromot. Rumosüveg nincs sehol... - Felfüggesztem az udvari szokásokat - mondta a fiú kedves gőggel. Kivételesen ihat velem a magánlakosztályomban egy csésze teát. Ez nagy kitüntetés. - Uram - felelte Fülig Jimmy szomorúan. Mit ér a legnagyobb kitüntetés rum nélkül? Az én társaságomban nem lehet berúgni. - Azért én megpróbálnám. Hátha sikerül? Az ellentmondást nem tűröm. Fülig Jimmy nem ismerte a szolgalelkűséget, és bárki más megjárhatta volna, ha ezzel a hanggal próbálkozik nála, de Mr. Irvinget szerette. Nem talált sértőt abban, ahogy a fiú parancsolgatott vele. Az ördög tudja miért, de úgy látszik, ez nagyon rendben van, hogy Mr. Irving parancsoljon az ilyen embereknek, mint amilyen ő. Teáztak. - Beszéljen még a kikötőről. Szóval ott külön társadalmi osztályok vannak? De mennyire. Van olyan semmitmondó népség, és akad köztük előkelő osztálybeli is. Ezeket tisztelik, mert mindig van pénzük, meg nagyon erősek. Például a "nehéz" csempészek. - Az mi? Olyan csempészés, hogy halál jár érte. Mondjuk, fegyvert szállítanak lázadó bennszülötteknek. - Ez a legelőkelőbb osztály? Szó sincs róla. Van sok egyesület a Szingapuri klubvárosban, ahol szóba sem állnak "nehéz csempésszel. Mr. Irving kipirultan, csillogó szemmel hallgatta. - És. ezeknek "igazi" klubjuk van? Azt elhiszem. Szingapurban az a leghíresebb, hogy "klubok" vannak. Kint a Szingapur folyó táján, a kínai negyeden túl következik a klubváros. Ott sok ilyen gomba izé van, a föld alatt... - Katakomba? Igen. Az van ott. A sok föld alatti kijárás előnyös az egyleteknek. - Melyik a legelőkelőbb "klub" Hát. azt jogerőre emelt években mérik. Ha elosztjuk az összbüntetést a tagok számával, akkor megkapjuk az előkelőség végeredményét. A Játékos Halak, ahogy a hamiskártyásokat hidegvérük és gyerekes foglalkozásuk miatt hívják, összesen negyven évet ha ültek börtönben. Tizen. Darabja négy év. Az alvilág erkölcsi proletárjai. A Kivégző-asztaltársaság tagjai tizenheten százötven évvel már jobb embereknek számítanak arrafelé. Most ha még felsőbb köröket akar megismerni, ott a Kés vagy bevételi társaság. Ezek a középen vannak. Tizenkét tag. összesen hétszáz év börtönnel. Ez úgy jön ki, hogy több mint négyszáz évvel szökésben vannak a hatóságokkal szemben. - Szóval negyven év börtön a mob, az alacsony társadalmi réteg, hétszáz már a középosztály. Maga, kedves idegen, melyik társadalmi réteg tagja? A felső ezerhez tartozom - felelte büszkén Jimmy. - Mi. micsoda. kérdezte ijedten a fiú. - Az ezerhez. Mert ilyen is létezik! És. Hányan. vannak tagtársak az ezer évhez? Öten. Több mint kétszáz év jut egyre. Ha az enyhítő körülményeket beszámítjuk, és levonunk a büntetés idejéből egyharmadot, amennyit jó magaviseletű raboknál elengednek, nettó ezer év marad. - Öt emberre semmiképpen sem juthat ezer év börtön! A felsőbb ezrek klubjában tagnak lenni olyan, mint a lordság. A legidősebb fiúgyermekre száll az atya kitöltött összbüntetése. Ezért szövetségünk a Hűséges Almák néven is közismert. - Miért nevezik a tagokat hűséges almáknak? Mert nem estek messze a fájuktól. Az atya büntetése a fiú bűnlajstromát díszíti. Van itt olyan ősi család, hogy kínaiban is ritka. - És ez a legelőkelőbb klub? Nem. Igazán megközelíthetetlen, közrettegésnek örvendő társaskör a Serény Múmiák. Ezek előtt azután kalapot le. - Ez micsoda? Mind a két múmia igen serény. Ha nyomukban van a rendőrség, idejében eltűnnek. - De miért múmiák? Ha valamennyi bűncselekményüket letárgyalnák, és az előre látható halálos ítéleteket átszámítjuk egyenként 15 évi börtönre (a kitöltött vizsgálati fogsággal együtt) akkor a British Museum legrégibb múmiájának életkorát kapjuk végeredménynek. - És hány tagja van a Serény Múmiák klubjának? Kettő. Szép. Nem? Az egyik a Nagy Bivaly. Nem szabad hozzá beszélni, csak akkor, ha ő megszólít valakit. Épp úgy viselkedik, mint ön, Mr. Irving. - Igen. No mindegy... - És ha valaki mégis szól hozzá, akkor esetleg hasba szúrja. - Ezt nem tapasztalhatta nálam, kedves José. - Igaz. De ön még olyan fiatal. - És ki a másik? Fülig Jimmy arca elborult. - Piszkos Fred, a kapitány. - Az milyen ember? Rémes. - Mégis. - Neki van a világon a legtöbb esze. Fukar, kegyetlen, mogorva, és semmitől sem riad vissza, ha pénzről van szó. Mindenkit becsap, mindenből hasznot húz, senkivel sem barátkozik, egyedül járja a világot, és mint a neve is mutatja, teljesen piszkos. - És a Nagy Bivaly a barátja? Gyűlölik egymást. Tíz év előtt egy osztozkodáson összevesztek, a Nagy Bivaly revolvert rántott, de Piszkos Fred kése gyorsabb volt. A Bivaly két teljes hónapig élet-halál között lebegett. Akkor megfogadta, hogy addig tartózkodik a rum élvezetétől, amíg Piszkos Fredet nem öli meg. - És. maga szeret így élni. - Hát nem lehet másképp... - Képzelje el, hogy én szerződtetem udvari mesélőnek! Ugyanis St. Antonio de Vicenzo Y. Galapagos főherceg vagyok, a Boldogság Szigetek uralkodója. - Felség, nem meglepetés számomra, hogy ön uralkodó. Már első találkozásunkkor ösztönösen éreztem, hogy egy jó házból való fiatalemberrel állok szemben. - Én a Boldogság Szigetek uralkodója vagyok. Székhelyem Almira, a szigetország fővárosa. És irigylem magát. Egyszerűen leszáll majd a hajóról, és elindul zsebre dugott kézzel, fütyörészve az utcán, a kikötőben. Nyugodtan sétál. Nem vagyok nagy birodalom uralkodója. és mégis úgy érzem, hogy helytelen, ha a sors kegyelméből elfoglaljuk a trónt, mielőtt megismernénk közelebbről az embert. Ez oly kézenfekvő... "Kézenfekvő - gondolta Jimmy. Húszéves elmúltam, és sohasem mondtam még ki ezt a szót, hogy kézenfekvő. - És. kérdezte lázasan csillogó szemmel Mr. Mi történik, ha új csavargó érkezik a kikötőbe? Hogy juthat el a "klubországba" Hát nem könnyű az érvényesülés. Összeköttetéseket kell keresni. Ajánlásokra hivatkozni... - Maga tud megfelelő összeköttetést. az alvilág "jobb köreihez" Én? Olyan tekintélyem van Szingapurban, mint egy magántitkárnak. A magántitkári munkakört Fülig Jimmy mindig rendkívül nagyra értékelte. Nem tudta, hogy miben áll egy ilyen ember ténykedése, de úgy képzelte, hogy jól öltözködő, érdekes arcú úrnak kell lennie, igen nagy fizetéssel. - És ha én. megkérném. hogy könnyítse meg. a helyzetemet. amennyiben az lenne a tervem, hogy... - Úgy képzeli, Mr. Irving, hogy elvegyül Szingapurban? Figyeljen, jóember, és ne kérdezzen, mert az nem ildomos... - Ildomos. Ezt sem mondtam még soha. Pedig milyen kézenfekvő szó. - Beszéljünk bizalmasan, ön megérdemli, mert hűséges és tekintélytisztelő alattvaló. Én egyetlen lépést sem tehettem eddig nevelőm és Isten kegyelméből rokonom, néhai Mr. Gould, illetve Fernandez régens herceg nélkül. Saint-Cyrből csak a katonaiskola komor épületét ismerem. Londonban a királyi palotát és a Buckingham-kastélyt. Itt laktam. - Kézenfekvő - mondta, és belefújt a lornyon üres csöveibe. - Az utcára csak hintón vagy autón jártam, mindig kísérettel és kizárólag főútvonalakon. Most először hozta úgy Mr. Gould balsorsa, hogy egyedül vagyok. És Szingapurban is egyedül szállok partra. De a kikötőben már vár a Szingapuri udvartartásom. Palotánk van ott. A mindenkori uralkodó a Boldogság Szigetek két legnedvesebb hónapja idején megpihen Szingapurban. A cselédség nem ismer. Kétéves korom óta nem láttak. - Azóta Felség sokat változhatott. - Csak hallgasson végig. Itt van most életem egyetlen, talán utolsó alkalma, hogy azt tehessem rövid ideig, amihez kedvem van. Látni akarom az utca népét, a polgárokat és az alvilágot. Elkerülöm a kiszállásnál az udvartartást - vágta ki diadalmasan. A csavargó elképedt. - De ha nem érkezik meg, akkor felforgatják önért egész Szingapurt. - Ez az. Egy teljes hónapig kell Szingapurban maradnom, amíg elfoglalhatom a trónt. Két napot magamnak óhajtok. Az embernek. Érti? És addig, hogy békén hagyjanak, hogy ne kutassanak utánam, és úgy élhessek, ahogy kedvem tartja, maga, idegen, helyettesít engem. Na mi az? Csak köhögtem. a tea. és a meglepetés... - Ön kiszáll a hajóból, és ahol díszes sorfalat lát, zsakettes, egyenruhás urakból, oda megy. Gomperez Hidalgó, akit szintén nem láttam még soha, az udvarmester várja. Elviszik a kastélyba. Ott azután csak mondja, hogy gyengélkedik. Sétálgasson, olvasson... - Ezt talán mellőzném... - Szóval ha bármit kérdeznek vagy kívánnak, mondja azt: most nem aktuális. majd egy-két nap múlva. Nem csinálhat hibát. Ha hibát csinál, az sem baj. Majd én rendbe hozok mindent. - De Felség. hogy én. ilyent... - Nem felelős semmiért. Mint uralkodó úgy látom jónak, hogy fennforgó különleges okok miatt képviseltessem magamat néhány napig. - Fennforgó. fennforgó. ez. mindenesetre jó szó. De hát ezért becsuknak... - Én parancsolom, tehát semmi baja sem eshet! Ön segít abban, hogy két napig az alvilág egyszerű egyénei között éljek, és én megkóstoltatom magával, hogy milyen az, ha valaki uralkodó... - De hát az én külsőm igazán nem fejedelmi. Leszámítva a lornyettet. Ez fennforgó. És ildomos. de hát egyébként esetleg... - Mr. Gould ruhái közül a hajó szabóműhelyében gyorsan rendbe hoznak vagy két öltözéket. Tehet vagy beszélhet, amit akar. Nem baj, ha azt gondolják majd egy-két napig, hogy az uralkodó ostoba. - Amíg én helyettesítem, felség, addig ez a hír nem terjedhet el. - Azt hiszem, ön jobban beválik az udvartartásban, mint én a csapszékben. - Ott nem is könnyű érvényesülni. 9 Másnap a hajó Parangan-szigetnél kikötött. Már látszott messze Szingapur. Az egyszerű szénrakodónál még egy bizottság jött a hajó elé, hogy felülvizsgálják a segélyhajó jelentését, és engedélyt adjanak a kikötésre. A hajón mindenki pompásan érezte magát. Csak éjszakai csuklásról panaszkodtak az utasok, pedig esténként, Palmerston tanácsára, ópiumot kapnak. Érthetetlen. A hajónaplóban benne van a Honolulu-Star helyzete, úgy az északi, mint a déli szélességnek és hosszúságnak megfelelően. Az egyik fűtőnek nyoma veszett, sebesség átlag tizennyolc tengeri csomó. A húszas kabinból eltűnt egy fiókos szekrény. - Ebben lakott az a bizonyos Mr. Gould, akit tengerész módon temettek? Mi lett a szekrénnyel. firtatta az egészségügyi főtanácsos. - Nem tudom. Eltűnt. Miért fontos ez? Ért ön a könyvvitelhez, Wirth kapitány? Keveset. - Az Angol Bank évi mérlege egyszer két pennyvel hibázott. Teljes három hetet dolgoztak éjjel-nappal, amíg a sok millió font között végre megtalálták a két penny hiányt. - Na és? Kiderült, hogy kétmillió fonttal tévedtek. De csak a két pennyn keresztül jöttek rá. - Értem. De sajnos a szekrény után hiába kutattam. Megfoghatatlan. Egy új utas is beszállt a szigeten. Senki sem tudta, hogy mi dolga volt Paranganban. Ő sem. Bonifácnak hívták, és felszállt a Honolulu-Starra. Hallotta, hogy hajópincér kell, és nyomban jelentkezett. Majd gondoskodik róla, hogy Szingapurban kitegyék. Nem akart Tahitiba menni, de ha ezt megmondja, akkor Paranganban marad. Zsebre dugott kézzel sétált a fedélzeten. Egyszerre. Mit tesz Isten! Hiszen ez Fülig Jimmy! Hahó! Az illető megfordult. "Bonifác. mondta magában rémülten. Ez az aljas patkány, aki állítólag rendőrspicli is volt. Ez leleplezi a parton! Vége a királyságnak! És leleplezve José Pombio! Halló! Fülig Jimmy! Felemelte a lornyont, és végignézett Bonifácon. - Itt ordítozás esete forog fenn, úgy látom! De Jimmy! Mi ütött beléd? Ez a hang nem ildomos. Maga marha! Nem nyújtod a kezedet? Ezt mellőzöm. Ön összetéveszt valakivel. Nevem a sors kegyelméből José Pombio. Mit kíván, hülye idegen? Csak nem akarod letagadni, hogy te Fülig Jimmy vagy? Nem értem, jóember. Nem vagyok Fülig Jimmy, hanem José Pombio. - Azt hiszed, hülye vagyok? Ez kézenfekvő. Megfordult, hogy továbbmenjen, de Bonifác eléje Lépett. - Mire való ez a komédia? Eresszen utamra... Egy pillanatra Bonifácot bizonytalanság fogta el. Lehet, hogy téved? Lehet, hogy ez nem Fülig Jimmy? Megragadta. - Várjon... - Nem várok, jóember. felelte a rejtélyes utas, és pofon ütötte. Bonifác agya meglódult, a szeme előtt sötét lett, belerezdültek a fogai és elszédült. Az idegen továbbment. A másik sűrűn pislogott, azután megtapogatta az arcát, és diadalmasan nézett a távolodó felé... - Most már beszélhetsz! Ilyen pofon csak egy van a világon! Istenemre, ez Fülig Jimmy! konyatkor már tisztán látszott Szingapur, és sorra gyúló lámpái mint sárgás csillagok ragyogtak fel az ég alján. HARMADIK FEJEZET Lassan haladt a Honolulu-Star. Szingapur hatalmas kikötője közelinek látszott a mesebeli roppant burának tűnő porfátyol alatt, amely befedte. - Most a legsürgősebbeket, mosolygó idegen - mondta Mr. Irving. - Parancsoljon, felség. A hajó korlátjának dőlve beszélgettek. - Ön semmivel sem törődik. Királyok ezt így szokták. - Akkor én már eddig is király voltam. - Szilencium! Az mi? Szeretném én is mondani. - Szilencium annyit jelent, hogy csend. - Megjegyzem. Szaliceum. Ez is jó szó. - Figyeljen rám, barátom. Százötven éve atyáról fiúra száll a Boldogság Szigetek trónja. Egyik hősünk kiverte onnan az első angol hódítókat, és a spanyol király akaratából azóta családunk a Boldogság Szigeteken uralkodik. Gouldról már említettem, hogy Istenben boldogult nagybátyám, Fernandez régensherceg volt. Nem szerettem őt, de fáj, hogy így kellett elmúlnia. Fülig Jimmy hátán végigfutott a hideg. Eszébe jutott a rejtély, amelyet talán sohasem fog megoldani. Ki volt a halott, akinek kezét visszatolta a lepedő alá? Ki ölte meg Mr. Gouldot? Hová lett a szekrény? És mi volt ez az egész téboly? Azt akarom, hogy megjegyezze a legszükségesebbeket - folytatta az uralkodó. Semmit sem tud a világról abban a pillanatban, amikor engem helyettesít. Ezt jól jegyezze meg. Semmit! Érti ezt, jóember? Nyolcéves koromig Almirában éltem. Almira a Boldogság Szigetek fővárosa. Azután Isten kegyelméből nagybátyám és nevelőm, aki atyám halála után régensherceg lett, Franciaországba vitt. Itt katonaiskolába jártam. Az utolsó két évben mint az angol király vendége főiskolai tanulmányaimat végeztem. Most váratlanul értem jött a régensherceg. Szingapurban bevárom anyám fivérét, Almira grófját, Sir Egmontot. Derék úr. Minden évben meglátogatott, akár Saint-Cyrben voltam, akár őfelségénél, Balmoralban. Szerencsére nincs Szingapurban, különben nem lehetne elvegyülni az emberek között, mert ő jól ismer. Jelenleg azonban Almirában van. - Ha megengedi felséged, úgy én is felvilágosítom néhány lényeges tudnivaló dolgában. - Nagyon kíváncsi vagyok. - Családomról nem akarok beszélni. Felmenőkről vagy jót, vagy semmit. Bár az én őseim is kiverték annak idején ellenfeleiket, de nálunk csapszék esete forgott fenn, és az ilyen helyeken nem ildomos uralkodni. - Ön impertinens, de mulatságos alattvaló. - No lám. Viszont a Szingapuri alvilágban igen jó csengésű a nevünk. Keresse fel a barátaimat. - Például. - Például ott van a Tüskés Vanek. Az zseni. Tavaly úgy megrúgott egy postást, hogy még ma is tanulmányozzák a klinikán. Ennek mondja meg, hogy a Nehéz Fridolin üdvözli. Jelenleg Martinique-on van. Kérem, írjon fel mindent, ezek igen hasznos tudnivalók. - Rendben van. Még be is tanulom szó szerint. - Az lesz a legjobb. A Kopasztók klubjában az alelnökkel szívélyes viszonyban vagyok. Együtt időztünk a szumbavai fegyenctelepen. Pléhszeműnek hívják. Nyers, goromba ember, de engem szeret. Most jól jegyezze meg és írja fel: Batáviában a fogházfolyosón jobbra van egy lépcső, balra a foglár irodája, és a fal végig zöld olaj, sárga szegéllyel. - Ez miért kell? Csak tessék írni, felség. Nagyon fontos. Ezt igazán tanulja be, mint valami versikét. Mr. Irving mindent feljegyzett egy piros noteszbe, és elhatározta, hogy meg is tanulja. - A Velőnek mondja, hogy menjen sürgősen hosszú útra, mert Adenben kiszabadult a Hobbó Fischer. - Ezt sem értem. - Majd ott helyben meglátja felséged, hogy ez mind okos dolog, csak jegyezze fel. Úgy. - Köszönöm. Most menjen, és öltözzön néhai nagybátyám átalakított ruhájába. Jön a révkalauz hajója. - Hoplá! Felség, ezt valaki ellopta Mr. Gould Fernandez kajütjéből. Okmányok. És átadta a címeres szarvasbőr táskát. Őfelsége a belső zsebébe tette. Ezek Fernandez régensherceg diplomáciai levelezését tartalmazzák. És most nem érdekelte a diplomácia. - Köszönöm! Felség! Használja jól ki az összeköttetéseimet! Szerencse fel! Önnek is, barátom. Őfelsége kezet nyújtott. Fülig Jimmy szeretettel megrázta, és adott még egy utolsó bölcs tanácsot: De a legjobb összeköttetés az alvilágban mégis csak egy jól irányzott ökölcsapás. Ez aztán igazán kézenfekvő, felség... Őfelsége, mielőtt a hajó kikötött, Fülig Jimmy tanácsára vásárolt egy elég tiszta, de kopott ruhát, egy pár kitiport cipőt, trikót és sapkát. Jimmy, igen hosszas rábeszélésre, nekiadta az altiszti revolvert és az ólmosbotot. Az utóbbi felől rövid szakoktatást tartott. - A bal belső zsebbe tegye, felség, úgy, hogy a szíj felül legyen. - És ez mire való? Hogyha baj van, kissé mozgatja a vállát, és akkor a hóna aljával megérzi, hogy helyén-e az ólmos. Ez egy nyugodt érzés. Az ember közvetlenebbül tárgyal a felekkel. - Azután? Hát amikor komolyabb érvekre kerül a sor, az ember úgy tesz, mintha hanyagul vakarózna, a melle közepén kezdi, lassan a válla felé irányul ez a vakaródzás... - De ez nem szép. Vakarózni! A külvárosban még nem zárja ki az általános műveltséget. Szóval ha a kapirgáló ujjak megérzik a szíjat, akkor suhi. - Mi az, hogy suhi? Nyolc napon túl gyógyuló, mintegy tizenkét centiméteres zúzott seb, véraláfutásos elszíneződéssel, helyenként a koponyacsonton kisebb repedések. - Köszönöm. - Szóval ugyanazzal a mozdulattal, amivel rántja, máris lecsapni a bottal! Éspedig úgy, mintha kalapot csapna a zsebéből a másik ember fejére. - Szörnyű lehet ez az ütés. Esetleg halált is okozhat. - Ilyen jó eredményre eleinte ne számítson, felség. A fő, hogy csak egy mozdulat legyen az egész. Így van a pisztollyal is. Rántás közben, még combmagasságból lőni. - Tudja, jóember, hogy a verekedés, úgy látszik, éppolyan rendszeres és célszerű tudomány, mint a harcászat? Mindig arra kell vigyázni, hogy maga üsse az elsőt, felség. Ez nagyon fontos. - A katonaiskola szerint is az a harcoló fél van előnyben, aki magához ragadja a kezdeményezést. - És egy söröskancsót vagy széklábat. Aztán durr bele! Olyasmi, mint a suhi, csak később gyógyul, és a sértett munkabírását erősen csökkenti. Mindig gyorsnak lenni! Napóleon szerint is a gyorsaság fél siker... - Tüskés Vaneknek is ez a véleménye. Úgy mondja, hogy az nevet utoljára, aki először üt... - Azt hiszem. ilyesmire nem kerülhet sor. Egy uralkodó mégsem mehet ilyen messzire a tapasztalásban. - Azért nem árt az ilyent tudni. A karmatlai Radzsa is igen nagy úr, és szintén széttekintett egyszer álruhában Hongkong kikötőjében. Senki sem merte megérinteni, amikor megmondta a rangját. Na de amíg megmondta. Ott mi volt! Egy ideges ismeretlen valamilyen okból odament az álruhás Radzsához, és hirtelen negyvenháromszor pofon ütötte, úgyhogy nem is volt idő bemutatkozáshoz. Azóta a Radzsa csak úgy megy végig a kikötőnegyedben, hogy hírnökök járnak előtte, akik szétkürtölik nevét és hatalmát. Mr. Irving, miután partra lépett, elsősorban zsebre vágta a kezét. Ezt mindig is nagyon szerette volna. De hogy tehetne ilyesmit egy uralkodó? Különösen utcán. Amikor zsebre dugott kézzel elvegyült a Raffles Street áradatában, és nekivágott vaktában Szingapurnak, nyomban megértette, hogy az emberiség zöme miért nem készül az uralkodói pályára. Micsoda öröm! Két lábon járni az utcán, lökdösésben, egyedül! Zsebre dugott kézzel! Valaki nekiment, hogy a falnak tántorodott. - Bocsánat - mondta az illető, és elsietett. Először életében kutyába sem vették. Valaki rászólt, hogy ne bámészkodjon, a mindenségit, egy rendőr nem durván, de erőteljesen félretolta a kapitányság kapuja elől, mert éppen autó gördült ki az útra. Szemtelen utcai árusok az arca előtt rázogatták holmijaikat, egy bolt előtt valaki megragadta a karját, és százféle áru nevét karattyolta... Csupa főbenjáró bűn... De milyen gyönyörűség! Kiült egy kávéház elé. Egyszerű, kispolgári hely volt, ahol néhány savanyú arcú ügynök, egy-két kiskereskedő és három japán díszműárus képviselte az üzlet esti forgalmát. Vizes kávét ivott, olcsó süteményt evett hozzá, és úgy érezte, hogy ez volt életének legjobb ízű étkezése. A pincér is ott álldogált mellette, de az utcára bámult. Később megkérdezte a királytól, hogy hajlandó-e betársulni egy fogadásához a vasárnapi lóversenyre? Kombinált fogadás, és ha öt futamból csak kettőt nyernek, már van min osztozni. Inkább leereszkedő és pártfogó volt a hang, amelyen a pincér megszólította az ágrólszakadt fiút. Őfelsége betársult a halmozáshoz, és amikor a pincér megkérdezte, hogy hová juttassa az esetleges nyereséget, azt mondta, hogy majd megírja Tahitiből a címét, de az sem baj, ha elosztja a szegények között. Jó közérzete szinte mámorossá fokozódott, amikor a pincér tömören marhának nevezte őt. Először életében nevezték marhának! Ez is lehet öröm. Fütyörészve haladt tovább a főútvonal áradatában. Eddig nem is sejtette, hogy fütyülni is tud. Mikor fütyörészhet egy uralkodó? És hol? Az utcai automatáknál sorban megállt, és bedobálta minden aprópénzét, húzta a fogantyút, nyomta a gombot, míg végül százötven főnyi csődület kísérte egyik automatától a másikhoz. Az emberek nem értették, hogy a buzgó fiúnak mi szüksége van negyven cipőfűzőre, húsz csomag gyufára, tizenegy doboz púderre, de ami a legkevésbé világos: miért dobat ki egy mérlegből tizenhét jegyzéket hiteles testsúlyáról? Hé! Fusson! Jön a rendőr - kiáltották többen is jóakaratúlag, mert a hibbantakat tisztelik Keleten. - Hej! Mit csinál itt? Mi. kérdezte a rendőr. - Mérem magamat. - Na és? Talán elromlott a mérleg? Akkor mi a fenét rángatja folyton? Hogy kiessen egy cédula. - Gyűjti a súlyát? Szétküldöm az újévi üdvözleteimhez mellékelve ismerőseimnek. - Hallja! Maga részeg? Hordja el magát! Jóember, ön nem olyan hangon beszél... A tömeg hullámzásba jött, elsodorták a fiút, és a rendőr sehogy sem férkőzhetett közelebb. Jóindulatú ismeretlenek, akik éppen mellette álltak, szinte sorfallal vették körül, és vitték. - Menjen, fiatalember - mondta jóakarói közül az egyik. - Ne kezdjen a rendőrökkel - korholta szelíden a másik. Ez jólesett neki. Szereti a nép. Újdonsült barátai egy mellékutcába tuszkolták. Négyen voltak. Köztük egy vörös hajú, térdnadrágos, sápadt, vézna külsejű fiatalember. - Csak menjen, barátom. - Köszönöm, barátaim. Igazán jólesik, hogy féltetek. Derék emberek vagytok. - Szóra sem érdemes - mondta egy kis kövér nyájas mosollyal, és otthagyták, miután udvariasan megemelték a kalapjukat. A legközelebbi sarkon egy rúzs- és egy púderautomatát fedezett fel. Benyúlt a zsebébe... És elhűlt. A pénztárcája hiányzott! Kétrészes bőrerszény volt. Egyik felén nyílt a bankjegyek rekesze, másikon az aprópénznek való. Ötezer dollár volt benne! Most már eszébe jutott, hogy a négy jótevő nem ok nélkül préselte. Az a sovány sörtehajú egy pillanatra mintha hozzáért volna a zsebéhez. És biztosan kilopta a pénztárcáját. A címeres táska a belső zsebében megvolt. Érezték, úgy látszik, hogy hol a pénz. Utánuk futott! Először életében futott, de most nem érzett gyönyörűséget. "Ez hát a nép szeretete. gondolta futás közben keserűen. - Megállni. kiáltott utánuk, amikor meglátta őket a sarkon. A négy ember visszafordult, nyugodtan, tempósan. - Mi van. kérdezte a sörtehajú. - A pénztárcám. eltűnt... - Na és? Azt hiszi, hogy tolvajok vagyunk? Maguk lökdöstek jobbra-balra! Vigyázzon a szájára. - Kérem. ha nem tudnák, hogy ki vagyok. Pontosan az történt vele, ami a Radzsával. A cingár, sápadt fiatalember pofon ütötte. De hogy! Fejedelmi pofon volt! Az első pofon, amit életében kapott. De ennek nem örült. A vékony kar boszorkányos lendületét nem is látta, csak valami tompa puffanással egyszersmind sok csillogó pont szökellt fel a szeme előtt, hogy fejjel a falnak repült, és fél térdre esett. Fel akart emelkedni. - Én egy... A kis kövér botja végigvágott rajta, hogy őrjítő fájdalmat érzett a hátán, és egy rúgástól lerepült a gyalogjáróról. - Nesze! Majd adunk neked! Meggyanúsítani a rendes embereket! Hálátlan fráter. A négy ember befordult a sarkon, és... És röhögve futottak, ahogy csak a lábuk bírta. feltápászkodott. Mindene sajgott. De talán a legjobban az fájt, hogy létezik ilyen mélységes romlottság, amilyenről eddig fogalma sem volt. Egy rendőr állt mellette. - Ejha! De ellátták a baját! Az orrából vér folyt, és a szája sarka is felrepedt. - Ellopták. a pénztárcámat... - Mennyi pénz volt benne? Ötezer dollár. - Elmenjen innen! Ha bolondot űz belőlem, hát megjárja. Ötezer dollár nem ilyen ficsúrok pénztárcájában van. - Nézze, jó ember, most már úgysem csinálom tovább, én St. Antonio uralkodó főherceg vagyok. - És kicsoda, ha józan? Mi? Kérem, vezessen a St. Antonio-palotába. Valahol egy dombon van a városon kívül. - Ott ni! Láthatja innen, ha az utca végén a kis ház teteje fölé néz. De ezt a hülyeséget hagyja abba. Elég a viccből. - Nem hiszi, hogy ezt komolyan állítom? Lehetséges. Már volt rá eset, hogy hülyére vertek valakit... - Hagyja abba ezt a modortalan hangot, mert megjárja! Másképpen, hé! Mert aztán maga járja meg! Nézd csak! Igazolja magát! Ott fenn a palotában majd igazolnak. - Hát ide hallgasson! Énnekem kötelességem minden bejelentett adatot ellenőrizni. De ha... - Figyelmeztetem rá, hogy minden tiszteletlen szóért felelni fog! A rendőr az ajkába harapott. Mit lehet tudni? Az ördög nem alszik. - Menjünk - mondta csendesen. de ha becsapott, hát megjárja! A herceg ment elöl. Az orra vérét szárítgatta egy kendővel. A szívós bot ütésétől felrepedt hátán a kabát. "No, ha ez herceg. gondolta a rendőr - akkor én indián főnök vagyok. " A St. Antonio-kastély dombon épült, és dús, őserdőszerű park fogta körül a krémsárga, csúcsíves épületet. A rendőr csengetésére egy lakáj nyitott kaput. - A London square-i poszt vagyok. Ez az ember azt állítja, hogy a St. Antonio-kastélyban igazolják - mondta a rendőr, s a sáros szakadt ruhájú hercegre mutatott. - Ide hallgasson, lakáj - szólt közbe nyugodtan, friss csengésű hangon a fiatalember. Én St. Antonio uralkodó herceg vagyok. Aki ma megérkezett ide az én nevemben, azt megbíztam, hogy helyettesítsen... A lakáj vállat vont. - Nem érkezett ide ma senki. A herceg idegesen toppantott. - Eh! Hát akkor bizonyára még mindig a városban időzik az az ember a kíséretemmel! Ismétlem: nem értem, amit ön mond, fiatalember. - Mára várták ide a herceget, és... - Nem vártak ide mára senkit... - Tudhattam volna, hogy mesebeszéd - dünnyögte lihegve a rendőr. - Jól gondolja meg, lakáj, hogy mit mond, mert ezért felelni fog! Kérem, én nem ijedek meg az ön fenyegetéseitől, de biztosíthatom, hogy nem vártunk ide senkit. A kastélyban csak a kiszolgáló személyzet tartózkodik, és Mr. Greenwood tanár. - Ember! Miért nem mondta azonnal! Greenwood! Ő jól ismert. Két hónap előtt az angol királyi udvarban fogadtam. - Ma érkezett, és alszik éppen. - Hozza ide! Keltse fel! Rohanni fog! A lakáj elment. A rendőr habozva nézett St. Antonio hercegre. - Ez az ember igazolni fogja, hogy ön. izé. uralkodó? Minden kétséget kizáróan. - Hm. Hogy kerülhet egy uralkodó ilyen helyzetbe? Ilyen ruhában? Nem hallotta ön a napkeleti uralkodó, Harun al Rasid történetét, aki álruhában járt az alattvalói között? Nem szeretem a rajzfilmeket. Káprázik a szemem - felelte a rendőr kissé bizonytalanul. - Ne féljen - mondta kacagva a herceg. Önnek nem eshet bántódása. Kötelességtudó, ha kissé ingerlékeny is. Gyanakvása nem sért, ez a tulajdonság fontos egy rendőrnél. Megjutalmazom, és valami kisebb kitüntetést kap, mert mégiscsak utánajárt az ügynek... "Kedves fickó - gondolta a rendőr. akár hülye, akár uralkodó. " Mindenesetre jó lenne, ha igazolnák. - Ne féljen, jóember. Greenwood igazol, és akkor kap az udvaromban egy pohár igazi angol sört. "Bárcsak uralkodó lenne. gondolta a rendőr, mert szomjas volt. De a Gondviselés ezen a napon úgy akarta, hogy a tikkadt rendőr ne igyék a St. Antonio hercegek angol söréből. A lakáj visszatért, és egy ősz hajú, nyájas arcú urat előrebocsátott a kapuszárnyak között. - Itt van az a bizonyos fiatalember, Mr. Greenwood. - Halló! My teacher. kiáltotta boldogan a herceg, és tárt karokkal közeledett a tisztes külsejű tanárhoz. I am happy, Mr. Greenwood! De a tanár nem viszonozta az örömkitörést, hátrahökkenten nyújtotta ki a karját. - Mit óhajt, kérem. - De. Greenwood. Mit jelentsen ez... - A. azt állítja, hogy nem ismeri. - Honnan ismerném, kérem. hebegte a biológus ijedt jóakarattal. A herceg egy pillanatig úgy érezte, mintha a koponyáját egy roppant, láthatatlan kéz feszítené a közepénél kétfelé, hogy szinte érezte a homlokát recsegni. - Mr. hebegte. Greenwood... - Igazán sajnálom fiam, mert kétségbeesettnek látszik, de csakugyan nem ismerem - mondta szomorúan. Honnan kellene ismernem? Balmoral. ön Balmoralban volt két hónapja... - Ez igaz! Várjunk csak. És ott találkozott volna velem? St. Antonio főherceg környezetében? De hiszen én vagyok St. Antonio főherceg! Mr. Greenwood! Miféle tréfa ez? A tudós eléje lépett, és hosszan, kutatóan nézte a szemét. - Szegény fiú. Nem fáj a feje olykor? Mr. Greenwood. kiáltotta sápadtan. Ez a félreértés eloszlik egyszer, és akkor én önt felköttetem. Mert ön egy gazember! Egy hitvány gazember! A lakáj és a rendőr egyszerre ragadták meg, de Greenwood rájuk kiáltott. - Ne merjék bántani. Szegény. elmebeteg. Most valami egészen váratlan dolog történt. A herceg zsebre dugta a kezét, és nevetett. Szívből, jókedvűen. Erre már a rendőr és a lakáj is részvéttel nézték, pedig olyan egészséges, derűs kacagás volt ez, olyan pajzán, tiszta, csengő hangsorozat, mintha felséges tréfát hallott volna. - Mit nevet. szólt rá idegesen a rendőr. - Arra gondoltam, hogy nagyapám örök időkre megszüntette a bennszülöttek testi fenyítését. És én önt, Mr. Greenwood, Almira főterén akasztás előtt rinocéroszbőr korbáccsal addig veretem, amíg nem mondja el százszor, hogy: Szegény elmebeteg! NEGYEDIK FEJEZET Fülig Jimmy naplója I Akkoriban lejöttem a hajóról, akkor elhatároztam, hogy naplót írok. Ez akkor úgy volt, hogy előzőleg leereszkedőn csevegtem egy utassal, mert akkor már felvettem a sors akaratából nevelő lett halottnak néhai ruháit... Mindegy. Szóval. A fő, ahogy mondani szokják, a szépirodalom. Mert naplót írni, ez később kiderül, mint egy tettes: az szépirodalom. Akkor kisült egy nagy marhaság. Mert a sors kifürkészhetetlensége következtében kifolyó halottnak ruháit megfelelőre átalakíttattam egy szabóval, aki utazott a hajón. De arra kise gondolna, hogy a halottnak inge is van. Azt nem renoválták, úgyhogy szűk volt. Ki hitte volna egy ekkora nagy megboldogultról, hogy kis nyaka van ingben? A kis nyaka van ingben? A kis nyak az ingét, az ingének, ingnyakának. Alighogy megfulladtam tőle. Ebből. Ettől. És még a cipő. Olyan óriási ember, és nem ment rám. Rá. A cipő rá a lábamra nem ment. Csak aligéppen. Ezzel szemben állt a nadrág. Azt burnusznak csavarhattam volna magam köré, mint az arabok, miután már benne voltam. Akkor ezt a szabó átalakította. De már a kalap karimája a vállamig ért. Azt kézbe vittem. Őfelsége a sors kegyelméből pénzt is adott, és mondta, hogy kiszálláskor majd keressem Gomperez hídlakót. Hídalvót. Higadolt. Ez spanyol cím, de nem is kell keresni, mert ők figyelik, hogy hol száll le az Irving, aki én vagyok, a király. Ez nem könnyű dolog az ilyen naplóírás, de majd belejövök, mint úrifiú a pofozkodásba. Előzőleg még társalgottunk őfelségével, mert szerett velem társalgani, gozni, logni (ez a jó! - Magának érdekes élménye lesz - mondja ő. - Előre örülök - mondom én. Szeretem az élményeket. Legutóbb Kairóban volt ilyen, de mind a három sofőr felépült. Erre jót nevetett, mivel szokása neki ez. Ezneki. - Vigyázzon - mondja ő. hogy olyasmiben ne téveggyen, amit tudni köll. Igypéldául főbbenjáró eseteit. - Tessékcsak kitanítani a tényállásra, vallani aztán tudok - mondom én. - Elsősorban tudni kell, hogy a szigetet egy Warins nevű kalóz fedezte fel százhetven éve. Ő ott mint kalóz uralkodott a benntszülötteken, akik igen szerették, mert sokat rabolt, gyilkolt ez a Warins, de jó volt velük. - Mi lett ezzel a Warinssal. mondom én. - Dédapám elfoglalta a szigetet, uralkodott, és Warinst elűzte. De az utódai azóta is harcolnak otthon. Azt mondják, nekik dukál, a trón jár nekik. - Ez marhaság - mondom én. - Csak lassan. Mert van még trónkövetelő - mondja ő. - Szóval több is forog fenn - mondom én. - De mennyire. Nagyapám idején az egyik Warins fellázította a benntszülötteket, mert ezek igen szeretik a Warinst. Warinsokat. Nagyatyám egy száll jogarban menekült a szigetből. Ről. (Nem kívánt törlendő. Ezt az időt felhasználta egy Alvarez nevű volt ügyvéd és dipol dilpot diplomata. Gyűjtött sok söpredéket Szingapurban. És amerikaji segítséggel megtámadta Warinst. Éjjel. Elfoglalta Almirát. A seprüdéket felfegyverezte, és akkor ezek voltak a katonaság. Alverez köztársaságot csinált Almirában, és ő lett az elnök. Akkor amerikai pénzt kapott, csinált üzleteket, hotelt meg autóbuszt, és bekerült a hajózási vonalba, és csináltak az amerikaiak egy új propres propes prosperityt. (Az egy nagy cég New Yorkban. Azután lett nagy harc közte és Warins közt, de a papám rájuk tört, mert közben toborzott hajót és legénységet, és mind a kettőt megverte, elfogta. Újra papám lett a trón királya. És a bíróság Alvarezt is Warinst is azonnali kivégzésre kötelezte. Ámde Alvareznek papám kegyelmet adott, mert ő mégsem volt rablógyilkos kalóz. Őt nagyon összeszidták, és száműzték örök időkre, kitiltották a szigetből. - Ez velem is volt - mondtam közbe neki. de engem két szigetről tiltottak ki. - Azok melyek? Anglia és Délamerika. De a többi szigeteket látogathatom. - Igen? Igen. Csak nem sűrűn. Korlátoltan partra szállhatok. - No had folytatom. - No had. - Ezeket magának tudni kell. Alvarez volt elnököt száműzték családostál. Tól. A szigetrelépés halálosan tilos volt számára, és az általa kitalált törvényeket felfüggesztették. Mivel Warins nem talált ki törvényeket, ezek helyett őtet, magát függesztették fel személyesen. Rangjához méltójan, egy igen előkelő pálma koronájára. Mer őtet minden egyéb országban is felfűszték volna kalózos bűnök, gyilkolás, haláltokozó emberölés, rablás, gyújtogatás és sok más becsületsértés jutalmául. (Igazán nem könnyű egy ilyen napló írás. ) Ilyeneket mesélt a hercegi király, aki ezenfelül uralkodó volt. Én meg hallgattam, mert ezeket nekem tudni illik. Ildomos... - És akkormikor Alvarezt számosan űzték, viszont ezzel szemben Warins nevű kalózt felfüggesztették, több tárgy nem lévén trón követelőzőben. mondom én. - Egy maradt. A halálrakötelezett kalóznak a fia. Ezt néhány éve elfokták a Hollandiaok, a Hollandusok. Ő még igen picinyke volt a harcok idején. Benntszülöttek rejtegették, és később ő is nagy rabló lett. Amikor elfokták felnőt korában, akkormár neki is sok vaj volt a fején. Bob Warins fiatalember, de máris szép sikert ért el a rablógyilkosi pályán. Úgyhogy tizenöt évre büntették őt. Akkor megesküdött a főtárgyaláson, hogyha kiszabadul, megöli a sziget uralkodóját az összes St. Antoniót és minden Alvarezt, és ő lesz az uralkodó, de erre vajmi alig van ha, aligha van kilátás, mert jól ül a kényszermunkában. Ennyit mesélt és azt is, hogy Sir Egmont, a sziget miniszterelnöke, aki őt jól ismeri, mert az anyjának a fivére és jó ember. Ez nem jön Szingapurba persze, mert akkor nem lehetne a heccet csinálni. De ha szó van róla, tudjam, hogy ő a sziget örökös miniszterelnöke, apjának tanácsadója, ősz, magas úr, a homlokán egy régi kardvágásból kifolyó forradás képez. Ered. Forradt homlokán egy régivágású kardhely van. Ő nem megy el sohasem Almirából, ha beszélnek, akkor ezt tudjam. Akkor én ez megértem, és kikötött a hajó, viszont megfulladok a szűk ingben, ez rémes. (Folytatása következik. ) ÖTÖDIK FEJEZET A rendőr szelíden megfogta a fiú karját. - No jöjjön. A herceg követte, mint valami alvajáró. Ismét a városban jártak, és egy kocsma előtt vitt el az útjuk. A rendőr megnézte az óráját. - Húsz perce lejárt a szolgálatom. Mi a véleménye egy pohár sörről? Nem ittam még sohasem szeszes italt, és különben sincs pénzem. - Ne törődjék semmivel! Én megvendégelem. A herceg szelíden megrázta a fejét. - Ön nem vendégelhet meg egy uralkodót. Köszönöm, jóember. "Ki látott még ilyent? Ha igazán király lenne, akkor sem csinálhatná jobban. Szegény. - Mióta érzi ezt a furcsa izét a fejében? Én király vagyok! Jól van, no! Hát jöjjön egy korty sörre. Uralkodó is megteheti. Oroszlánszívű Richard nemegyszer ivott a közlegények borából, amikor keresztes hadjáratba ment. A fiú nagy bölcsen megfogta az állát, mint aki fontolóra vesz egy figyelmen kívül hagyott érvet. - Igaz - felelte azután. egy angol király példája irányadó lehet. Bementek a csapszékbe, és a söntéspolcnál sört rendeltek. - Most majd eljön velem barátom valahová, ahol nyugodtan pihenhet kissé. - Ön megőrült, jóravaló rendőr! Sürgősen igyekeznem kell Almirába jutni, ahol rendbe hozok mindent. Azután következik a vizsgálat, és jaj lesz a bűnösöknek, még akkor is, ha Szingapurba szöktek, mert az angol király igen jó barátom, és könyörtelenül kiszolgáltatja őket. - De a Boldogság Szigetekre nem lehet csak úgy eljutni. Hiszen az nagyon messze van - igyekezett lelkére beszélni a rendőr. Hajót bérelni oda igen sokba kerül, és más mód nincs, mert úgy tudom, hogy távol fekszik a rendszeres hajóútvonalaktól. - Igen. Valamikor rendszeres hajójáratok érintették. De amikor a nagyatyám elűzte a lázadó Alvarezt és kormányát, a sziget ismét visszaszerezte a régi előkelő hírét, és elkerülték a hajók. - Hm. erről hallottam valamit. - Hallhatott róla, jószívű közeg. Nagy ügyet csináltak belőle undok üzletemberek, akik a forradalmi kormány elnökétől megvásárolták a sziget minden hasznot hajtó jogát, és ezt ez a Don Barrabas Alvarez nevű lator elnök csinálta. "Csodálatosan ismer minden adatot a rögeszméjéhez. gondolta a rendőr, és szelíden szólt: Nem juthat el oda, fiam. Higgye el! Most majd elkísérem egy csendes intézetbe, ahol nyugtalan uralkodókat ápolnak. A herceg döbbenten lépett hátra. - Maga közeg! Csak nem akar engem beszállíttatni a bolondokházába? Ugyan, dehogy. Hopp! A herceg mint a villám, úgy ugrott ki az utcára. Ez volt a legrémületesebb fenyegetés, amellyel megfoghatatlan élménye során eddig szembekerült. Úgy futott, mintha tigrisek üldöznék, cikcakkban, összevissza, minden sarkon befordult. Nagyszerű, kisportolt szervezete úgy rázta le a köpcös, ötven év körüli, loholó rendőrt, hogy nyomába sem ért. De hátranézni nem mert, pillanatnyi időveszteséget sem kockáztatott, és így vagy félórát rohant eszeveszetten. Pedig már régen sok-sok utca választotta el a rendőrtől. Kelet nagyvárosaiban az utcák késő éjszakáig forgalmasak, mert a forróságtól szinte lángoló boulevard-okon csak alkonyatkor kezdődik az élet. Most mi. Hogy. Merre. Forgott a világ körülötte a pállott, langyos éjszakában. A külváros felé járt. Nem messze folyót látott, és azt már tudta Fülig Jimmy utasításaiból, hogy ott kezdődik az alvilág. Mit csináljon? Talán Fülig Jimmy valamelyik "összeköttetése" segít rajta, hogy eljusson Almirába. Hol vannak a klubok? Kóválygott... Mindegy. Az bizonyos, hogy rövidesen tisztázódni fog minden. Nem valószínű, hogy Fülig Jimmy és ivadékai üljenek ezután a St. Antoniók trónján. Az orra csúnyán feldagadt, a száját torzan meghosszabbította az, hogy felrepedt a szélén. Ruhája véres, sáros és szakadt volt... És nincs egy fillérje sem. Elsősorban hát megkeresi az alvilágot. Itt van valahol, az bizonyos. Bennszülöttek igyekeztek csoportokban zajongva a külváros felé, kulik rohantak kétkerekű riksákkal, és az izzó, nagy hold világát elhomályosította a dúsan szállongó por. Ez a por behatolt a gallérja mögé, és szúrta a bőrét, összevegyült a verejtékével, és undok, ragadó érzést okozott. És a szomjúság is kínozta. De hol igyon, és mit? Egy fillérje sem volt. Benyitott az első csapszékbe. Pipák bűze, alkohol és rongyok párája, lárma, csörgés... - Kérem. kaphatnék egy pohár vizet? A vendéglős mogorván nézett rá. - Azt kaphat. Úgy látszik, kapott ma már mást is. Felhajtotta a vizet és nagyot sóhajtott. Egy zongoraverkli szólt, kültelki alakok és mindenféle fajú nők szórakoztak itt. - Mondja, vendéglős úr. Ez itt már az alvilág? Mi. Miféle alvilág? Hát. Ahol Szingapurban klubjuk van bizonyos... - Elmenjen, amíg jó dolga van! Ide tisztességes emberek járnak! Kerékpárbajnok és állástalan idegenvezetők. - De kérem... - Hordja el magát. már okult. Szó nélkül kisietett. És később még néhány helyről kellett így elsietnie, hirtelen. Mindenki felháborodott a kérdésén. Még hogy alvilág! Csupa zenész, kiskereskedő és iparművész járt erre a külvárosban. Úgy látszott, hogy Szingapurban nincs is alvilág. De mit írnak a lapok annyit betörésről, rablásról, razziákról? Már a folyóparton járt, szabálytalanul épített, düledező vályogkunyhók mentén. Bennszülött és kínai szegények maró szaga terjengett. Szinte rosszul lett. Nyílt tűzhelyek körül, a porban ülve halat sütöttek. Csontvázszerű, lerongyolódott ópiumszívók, mezítelen gyerekcsapat, karattyoló, kócos asszonyok és néhol egy piszkos üveg mögött párákba süppedő, esti fény. Hihetetlenül züllött, rongyos európaiak is jártak erre, rossz arcúak, borotválatlanok, részegek. A folyón is nyüzsgött a keleti fajból özönlő szapora élet. Dzsunkákon laktak itt a part mellett. A raffiakunyhós, hosszú ladikokban főztek, harmonikáztak, szandált készítettek. A folyóba ömlő csatornák dögvészes köde borult erre a zsúfolt kínai nyomornegyedre. A hercegnek felkavarodott a gyomra. Egy ablaknál fekete és sárga lányfejek mosolyogtak rá, citera- és harmonikajáték hallatszott, mellette pincekocsma, földbe vágott lépcsőlejárattal. A sarkon, az út keresztezésénél, fáklyák fénye mellett, hindu fakír tartott szabadtéri cirkuszelőadást. Először kígyót táncoltatott sípszó mellett, azután teleszúrta a testét tűkkel. Ebben az állapotban tányérozott, és közben tövig lenyelt egy kardot. - Hátborzongató mutatvány. mondta valaki elismerően a herceg mellett. Őfelsége mohón ragadta meg az alkalmat, hogy ismeretségre tegyen szert. - Nem is olyan különleges. Kardot nyelni mindenki tud. - Ilyen kardot? Nem hiszem, hogy éles. - De milyen piszkos! Kész gyomormérgezés! A fiú ránézett a beszélőre. Furcsa figura volt. Sovány, hosszú, horgas orrú, erős állkapcsú egyén. Az orra hegyén csíptető, amelyről fekete zsinór lógott. Hosszú szalonkabátja majdnem a földig ért, de meztelen lábszárából azért jó darab kilátszott. Fatalpú szandált hordott, mint a bennszülöttek, és irdatlan nagy, fekete karimájú művészkalapja alól ősz, rendetlen hajtincsek lógtak mindenfelé. Nadrágot így az idény derekán egyáltalán nem viselt, de hogy mégis megőrizze a nívót, kézelőjét sűrűn előhúzogatta szalonkabátja hosszú ujjából. A herceg nem állhatta meg nevetés nélkül. Szomszédja vizsgálódva tekintett rá drótcsíptetője felett. - Úgy látom - szólt szigorúan. hogy önt megfenyítették. - Igen! Aljas egyének ellopták a pénzem, és rám támadtak. - Ilyesmi előfordul errefelé - bólogatott. Mutatkozzunk be? Nem szokás, de hát mondhat álnevet is. - Nem szükséges. Nevem St. Antonio főherceg. - Trebitsch. A legcsekélyebb meglepetés sem látszott Trebitsch úron. Mintha errefelé már többször találkozott volna főhercegekkel. - Jön egy pohár sörre, hercegem? Sajnos, nincs pénzem. Ötezer dolláromat ellopták. - Úgy? Ez kínos - felelte udvarias bólogatással. No, nem baj, majd én megvendégelem. - Ön elhiszi. hogy én főherceg vagyok? Miért ne? Ha ön elhiszi, hogy én Trebitsch vagyok! De én az igazi St. Antonio főherceg vagyok! Akkor hát tudja meg, hogy én is az igazi Trebitsch vagyok. De kérem, hogy ez maradjon köztünk! A herceg éhes volt, fáradt, a szemei égtek, és a lerakódott por kesernyés ízzel ült a száraz ínyén. - Felséged átutazóban van. kérdezte társalogva az igazi Trebitsch. Vidéki rokonai élnek a külvárosban? Ellopták az országomat. - Mik történnek? És jelentette a rendőrségen? A talált tárgyak osztályára kell menni. A herceg közel állt hozzá, hogy sírva fakadjon. - Uram! Értse meg, én csakugyan St. Antonio főherceg vagyok. - Én viszont esküszöm önnek, hogy az igazi Trebitsch vagyok - körülnézett, azután titokzatosan a fülébe súgta. A Borneói Fahéj Tanya intézője voltam. Egy pillanatig várt, mint aki elkészült rá, hogy a fiatalember sápadtan hebegi: Ön. A Fahéj Tanya intézője volt. Egek! - Nagyon kérem - folytatta izgatottan. hogy ez maradjon kettőnk titka. Most jöjjön... És tovább vezette. - Kérem, én az igazi St. Antonio főherceg vagyok, és ha tréfál... - Nem tréfáltam. Esküszöm, hogy csakugyan az igazi Trebitsch vagyok, és Borneón a Fahéj Tanya intézője voltam... A herceg végképp elkeseredett. Nagy nehezen találkozik egy jóindulatú emberrel, s az is paralitikus! Mert semmi kétség: az igazi Trebitsch, aki Borneón a Fahéj Tanya intézője volt, agyalágyult. - Hová készült felséged éppen. kérdezte udvariasan. - A. az alvilágot keresem. - Úgy. állapította meg örömmel. Akkor együtt mehetünk. Én is arra tartok... alvilágba? Hogyne. - Ahol. a klubok vannak? Oda. Minden éjjel ott feketézem. Kissé nyugtalanul követte az igazi Trebitschet. Már a Szingapur deltája felé jártak, iszapos föld cuppogott a lábuk alatt, és egy külső pályaudvar sínei futottak a magasra töltött parton. Már csak olykor tűnt fel egy-egy düledező viskó, és néha sötét alakok osontak el valamerre. Ez félelmetes és titokzatos volt a herceg előtt, különösen a töltés felől kanyargó piros és ibolyaszínű jelzőlámpák fénye. Hová viszi ez az őrült? Úgy lépeget itt, nagy orrával, csíptetőjével, állandó nyájas mosolyával, mint egy tisztes nyárspolgár. A több ágra szakadó folyótorkolat felé mélyült a talaj, és cuppogott a lépéseik alatt. Már vagy másfél órája gyalogoltak a kihalt vidéken. - Hová vezet ön engem? Hát ahová mondta, fenség. a túlvilágba... - Az alvilágot mondtam! Mindegy, mindegy. bíztatta nyájasan, rikoltó fejhangján. Csak jöjjön. Távoli vonatfütty hangzott elnyújtottan az éjszakában. A herceg megtorpant, lihegve, félájultan az elgyötörtségtől. - Nem megyek tovább! Ugyan. Miért ez a hirtelen elhatározás? Nem. megyek. És vigyázzon jól. Én az igazi St. Antonio vagyok. - Uram, mire esküdjem meg önnek, hogy én viszont az igazi Trebitsch vagyok. Fogjunk össze! Mit tegyen? Zúgott a feje, és szédült. - Visszafordulok. - Fenség. Ott, százlépésnyire, ahol az a sárga fénypont látszik, elérjük a régi Holland-kikötőt. Ott megtalálja a. azt a bizonyos. világot, amit olyan jól ismerek... Csakugyan látszott valami ködbe mosódó fénypont néhány száz lépésnyire. Továbbhaladtak. Kabócák ciripeltek kórusban, és jobbra-balra loccsanások kísérték az útjukat, ahogy lábaik előtt szerteugráltak a békák... - Kissé egyhangú vidék - magyarázta vidáman az igazi Trebitsch - de kellemes, üdítő séta. A mocsaras táj záptojásbűze szinte fullasztó volt. És néha bokán felül süppedtek a sárba. De egyre közelebb értek a fényponthoz, amelyről kiderült, hogy egy lámpa. Néhány földhányás látszott jobbra-balra és a levegő szaga jelezte, hogy a tenger közelében vannak. Több fénypont is látszott már a dombhullámokon, és a folyó partján egy-egy bennszülött is feltűnt. Dúdolva vagy lábukat lóbázva ültek a folyó felett. Valahonnan szájharmonika és bendzsó hallatszott. Az egyik holtág öblében rozsdás hajótest emelkedett ki a vízből feldúcolva, és moszkitók százezrei döngicséltek. Véresre csípték őket a szúnyogok. Az igazi Trebitsch atyai nevetéssel dorgálta a szúnyogokat. A herceget ájulás környékezte, és kimerülten suttogta: Kérem. ismét figyelmeztetem. hogy holnap talán. az egész rendőrség engem keres... - Nem baj. Itt jól elbújhat, amíg az ügy elalszik. - De az Istenért! Értse meg, hogy én St. Antonio uralkodó főherceg vagyok. Igazán az vagyok. A nagyorrú megállt, és méltóságteljes haraggal végigmérte. - De fenség! Még mindig kételkedik abban, hogy én Trebitsch vagyok! Igazán Trebitsch! Jöjjön! Most már követelem: hogy megbizonyosodjék! A bódéhoz értek, ahonnan muzsika szűrődött ki, és az ajtaján nagy tábla függött: HOTEL HALL A NÉGY BÖLCS SINTÉRHEZ ÖT ÓRAI PÁLINKA TÁNC! ELŐÉTELEK! BEJÁRAT! HIDEG-MELEG IDŐBEN NYITVA! Csak lépjen be nyugodtan. bíztatta az igazi Trebitsch. Úri hely. Igazi szálló hall. - Hol a szálló? Ez csak hall, szálló nélkül. Lakása van mindenkinek, csak hall nincs hozzá. Lépjen be, kérem. Négy csupasz, meszelt fal. Két hosszú pad, és a háttérben két demizsonnak nevezett hasas, óriási üveg. A vendégek egymás mellett ültek, és combjuk között egy-egy bádogpohár volt a padon, borral vagy pálinkával tele. A kocsmáros két demizsonja mellett állt, és pipázott. Az ablakpárkányon egy néger kölyök szájharmonikázott, mellette egy cingár, bajuszos, nagyon lerongyolódott európai pengette a bendzsót. Fel sem néztek az ajtónyílásra. Hihetetlen közöny jellemezte itt az embereket. - Hé Big, egy barátom, aki különben teljesen főherceg, Tulipánt keresi. - Hát vezesd hozzá - felelte durván a demizsonok tulajdonosa. Valaki a herceg szemüveges kísérője felé kiáltott: Nézd csak! A Buzgó Mócsing! Hol jártál? Megint az elhelyezőbe viszel valakit? A nagyorrú sajnálkozó mosollyal fordult a herceghez. - Ne hallgasson rájuk. Egynek sem volt gyerekszobája. Kituszkolta az ivó túlsó felén egy gyékényajtón. Vaksötétben haladtak a folyosón. - Miért hívják önt. olyan furcsa néven? Az ismeretlen cvikkeres a karjánál fogva vonszolta, de közben baráti bizalommal suttogta: Ezeknek azt hazudtam, hogy Buzgó Mócsingnak hívnak. De maga biztos lehet abban, hogy én az igazi Trebitsch vagyok. Csak ne fecsegjen erről. Hadd maradjak inkognitóban. Ujját tiltóan a szája elé tartotta. Őfelsége még mondott volna valamit, de az igazi Trebitsch ezt súgta: Isten önnel. Szegény fiú. Igazán sajnálom. rebegte, és belerúgott. A herceg csak azt érezte, hogy megnyílik alatta a föld. És zuhan. HATODIK FEJEZET II Mostan elmondom, hogy mitől írom ezt a naplót. Mer nem egyszerű. Én ritkán írtam akkor még. Elvégeztem négy elemit, mer szülejim már egész fiatalon beírattak. Mit tehet ez ellen egy védettelen gyerek, mint én? Negyedik elemiben kétszer is halasztást kaptam, egy évet mindig. De írni mégsem szerettem. Azonban egy érdekes tényeset mégis erre az elhatározásra juttatott. Éspedig. Mijelőtt partra szálltunk, beszélgetést folytattam. Ő mondta, hogy Gomparez, a hídlakó, nem látta sohasem és majd mérges lesz, ha utólag rájön a cserére. Azt is mondta, hogy legyek eccerű és kövezet közvetlen az udvarhoz. És áttatta nekem az első osztályú hajójegyet, a kiszálláshoz. Ő majd a személyzettel. Nekem fájt a lábam, mert a sorskegyelméből szűk halottnak a cipője szorítta totta. De nagyon. Úgy, hogy a fuldoklás sem zavart akkor már az ing miatt. Miután kiszálltam a hajóból, csak mentem egyenesen és leadtam a jegyemet valakibe. Valakinek. Ott állt mellettem egy nagyon hosszúfejű, vízszemű szigorú úr és akkor-mikor meglátta a leadott jegyet, mert névre volt a finom kiáltva. Kiállativá. Akkormeg elémállt és fekete hosszú kalapját, olyant mint egy gömbölyű koporsó, mélyen leemelte és akkormár erősen látszott rajta, hogy kopaszodik. De ő nem ezért jött. - Bocsánat - mondja ő. Irving? Személyesen - mondom én. Ettől meghajolt. - Én Gombperec hidegló vagyok - mondta szigorúan, és én megnyugtattam. - Jó, jó, az még a kisebb baj. De ha elém áll, akkor az utasok nem tudnak lejönni a keskeny hídon. Mer így volt. Erre elállt előlem, és én folytattam az utat tovább, ő meg ment mellettem. Jobb oldalról egy nagybajuszú, igen öreg tűzoltó állt mereven. Ahhoz odalép, és mutatja nekem: Pollinó tábornok, felség hagyütt, hadügymiszerintje. Minisztere. Tehát nem tűzoltó. Mondom: Agyisten, Pollinó. Hogy van. mondom egyszerűen és közvetetten, ahogy az uralkodó ogtatott. De ez nagyot nézett nekem. - Köszönöm, felség. Igen kitűnően. És sok feketeruhás, fényeskalapú komoly ember jött. - Na - mondom én. ne csináljunk itt csoportosulást, mert jön a rendőr. Ebben úgy látszik igazat adtak, mert a sok feketeruhás meg tűzoltókülsejű egyén elindultak. Elöl ment a Hildagó. Hosszú lábakkal, mint a gólya, és még mindig egész kopasz volt. Utána én, és olyan volt a sok feketeruhás komoly egyén, mint egy gyászoló rokonság a temetésen. Röhögtem az egész viccen, mert mi lehet nekem, velem, bajom? Őfelsége majd mentőtanú lesz, és megesküszik, ha kell. Pollinó tábornok, őfelsége hadügyminiszerre, mondja: Sir Egmont nem jöhetett felséged elé, gyengélkedik. - Ugyan. Nincs semmi baja annak. Aszt gyerekkorom óta ismerem, anyám bátyja és kardvágást képez a homlokán. Hallgattak. Eszek úgy hallgatnak itt feketébe, hogy most még inkább egy temetést juttatnak észbe. - Készült felséged elé, de gyenge még. - Ugyan. Csak nem jön el a Bolondság Szigetekről ide, hogy nekem, elém legyen. - No de - mondja ő - felség nem tudja, hogy a terv megváltozott, és ő elgyött ide velünk mégiscsak? Derült csapás volt ez nekem az égből, mint a menykő! Mit mesél. mondom én. - Sir Egmont várja. Most kéne futni, de körülfog a sok gyászoló rokonság, és elől megy a kopasz higdaló, mint az elhunyt lekközelebbi hozzámtartozója. Ez az Egmont felismer. Esz biztos. Te jó Isten. És akkor kiüt a botrány, és amíg őfelsége kiment, addig talán máris lelőnek. A parton egy motorcsónakhoz érünk. - Tessék beszállni, felség. Tiltakoznék, de húsz rendőr áll ott feszesen, és mind rámnéz. Ilyent csak rossz álomban vagy rossz ébrenlétben láttam eddig. A nagy motorsba mind beülünk. - Hová megyünk. kérdezem én, a Fülig Jimmy. - A Yachtra. Megváltozott az eredeti program. Azonnal indulunk felségeddel Almirába, hogy elfoglalja a trónját. No most jól nézek ki. Eddiggis nagy baj van. De most (folytatása következik. HETEDIK FEJEZET Őfelsége nem esett keményre. Zizzenés csapott fel körülötte, és ernyedten, kábultan feküdt a szalmán, ahová lezuhant a magasból. Hűs széláram érintette az arcát, és sustorgó hangokat hallott. A tenger itt van valahol a közelében. Enyhe ringás mozgatta meg... Hajó! Hogy zuhanhatott egy hajóra a kocsmából? Valahol, ki tudja, milyen messzeségben, magasan felette az igazi Trebitsch hangja hallatszott le. - Hej, Tulipán! Új ember érkezett! Három dollárt kapok! Most a herceg közeléből egy borízű, érdes bariton kiáltott vissza: Csak lassan azzal a három dollárral! Előbb megnézem az illetőt! Sok szemrehányást kapok mindenfelől, mert sorra meghal az árud. - Ez príma minőség. kiáltott le Buzgó Mócsing, akiről errefelé nem sejtették, hogy voltaképpen az igazi Trebitsch-csel azonos. Egy középtermetű, jól táplált, kissé hibbant egyén. Nagyon rokonszenves! Ha csak egy gramm ópiumhoz jutok ma, nem adtam volna el. Három dollárért ingyen van! Kattanás. Éles fényű zseblámpa világa vetül a hercegre. Mintha ökölcsapás érné a két szeme között, elvakultan, összerándult arccal feküdt a szalmán. - Ezt összeverték. kiáltotta mellette a reszelős bariton. Két dollárt adok érte. - Disznóság. üvöltötte vissza Buzgó Mócsing. Te szívtelen kutya! Úgy beszél egy élőlényről, mintha karalábé lenne! Az arcán összevissza repedt a bőr! Na és? Nem virágváza, hogy repedten kevesebbet fizess érte! Az ilyent előbb kell mondani, nem szállítás után! Vedd vissza, ha akarod! Vagy bedobom a tengerbe! Nekem ne mondd, hogy becsaptalak. - Kettőnyolcvanért megkapod! Kettő! Soha! Lelketlen uzsorás! Inkább dobd a tengerbe. De gazságba nem megyek bele! Kettőharminc, de egy fillérrel sem több. - Ötven! Hát jó, de ezentúl nem veszek át rossz árut. A Veréb majd felviszi a pénzt... A herceg képtelen volt arra, hogy egyetlen szót szóljon, amíg az alku folyt. A szeme lassanként megszokta a zseblámpa fényét, amelyet az ismeretlen vásárló alkudozás közben egy árbocszerű rúd szögére akasztott. És most tekintsük meg őfelsége kissé káprázó szemével az illetőt, aki két dollár ötvenért, tehát aránylag jutányos áron, megvásárolta St. Antonio de Vicenzo Y Galapagos uralkodó főherceget, a Boldogság Szigetek királyát. Ilyen emberhez kéz alatt hozzájutni két és fél dollárért még manapság is alkalmi vétel. A király tulajdonosa egy matróz volt. Alacsony termetű és hihetetlenül zömök, nem kövér egyén, akinek rövid, vastag karja széles, szőrös, ormótlan tenyerekben végződött. Törzse oszlopnyi combokon nyugodott. Húsos, gömbölyű, de barázdált arca vörös, tompa orra, sűrű, hosszú borostái és kurta pipája rajzfilmekre emlékeztették az embert. Fehér, tiszta vászonnadrágja, kék blúza és kerek szalagos matrózsapkája feltűntek ebben a környezetben szokatlan tisztaságukkal. Kurta matrózpipát szívott. - Másszon le a szénáról - mondta csendesen, de igen vontatottan. Őfelsége nyilalló tagokkal engedelmeskedett. Egy uszály fedélzetén volt. Körül a sötét tenger sustorogott halkan, jobbra, de nagyon távol, lámpák villogtak a ködön át. Ott van Szingapur kikötője, ahol megérkezett a Honolulu-Starral. - Ki vagy. kérdezte a kurta ember. Most átvillant a herceg agyán hogy eddig a csökönyössége miatt szenvedett, mert mindenáron meg akarta győzni ezeket arról, hogy ő St. Antonio herceg. Most változtat a módszerén. - Nevem Pedró. mondta. - Ide hallgass, Pedró! Én legénységet árusítok bizonyos hajóknak. Ezek a hajók nagy útra mennek, az ellátás nem valami rossz, és tán fizetnek is, ha minden jól megy. Ópiumot visznek a távoli szigetekre, meg fegyvert is. Te most aláírod a szerződést, és holnap munkába állsz. - Engem tőrbe csaltak! Nem szerződtetett sehová! Szóval nem írod alá! Nem! Akkor ütni foglak - mondta sajnálkozva Tulipán. A tenger állandó sustorgása félelmes aláfestő zenével szolgált a beszélgetéshez. Tulipán, aki megvette a királyt, lassan felkelt, és körülnézett valami verőszerszám után. - Figyelmeztetem, hogy én Batáviából szabadultam, és a Szingapuri Klubok számára fontos üzenetet hozok - kiáltotta hirtelen őfelsége. orsan eszébe idézte, amit Fülig Jimmy diktált, és ő tanulgatta a noteszéből, amíg a Honolulu-Star kikötött. - Mit mondasz. kérdezte bambán a matróz. - Én üzenetet hoztam. Nagy Bivalynak. Velőnek, Tüskés Vaneknek és Piszkos Fred számára... Az uralkodó tulajdonosa kivette pipáját a fogai közül, és a herceg elé lépett. Végre sikerült őfelségének olyan neveket is említeni, amelyek némi tiszteletet parancsoltak itt. Az angol királlyal nem sokra ment. - Te ismered a Nagy Bivalyt? Igen. vágta rá gyorsan. Jól ismerem. Én az apám révén. tagja vagyok a Hűséges Almák klubjának... Most végre úgy néztek rá, mint amikor egy St. Antonio főherceg leveti az inkognitóját. És ehhez elég volt néhány rablóra hivatkozni. - A fene egye meg ezt a Buzgó Mócsingot - szitkozódott Tulipán. Ilyen árut hoz két és fél dollárért. Jöjjön velem. De ide figyeljen: ha esetleg most hazudott... - Nem hazudtam! Jobb ha megmondja az igazat, akkor nem történik semmi. Megy a hajóra, és én sem veszítek el két és fél dollárt. A vételár elvesztése igen fájdalmasan érintette. - Vezessen kérem, a Nagy Bivalyhoz - felelte határozottan. Útközben talán elszökhet, gondolta. Különben sem szabad meghátrálni egy uralkodónak. - Na jöjjön! Egy mozdulat és a lámpa kialudt. A vastag kéz megfogta St. Antonio főherceg karját. Csavarszorító sem rögzíthette volna keményebben. A sötétben hűvös áramlással özönlött feléje a kesernyés, halszagú levegő. Végigmentek az uszályon. Mind élénkebb lett a tenger moraja, és kis loccsanásokkal érkezett a dagály. Az arcáig pattant néhány felcsapó hullámsziporka hűs érintése. A hajó végében voltak. - Itt egy palló következik, ami a partra ér. Óvatosan jöjjön utánam, mert ha a hajó bordája és a part között vízbe esik, akkor nem mentheti ki senki. Ráléptek a rézsút lejtő, keskeny deszkára, és gyorsan, nyugodtan haladtak a partig. Itt Tulipán újra megmarkolta a karját. Vaksötétben voltak. - Még meggondolhatja! Vezessen. Sebesen haladtak, mert őfelsége tulajdonosa jól ismerte az utat sötétben is. Egy domb mögül lámpa tűnt fel hirtelen. Citeráztak valahol, és énekeltek. Mit tegyen? Álljunk meg egy pillanatra. mondta színlelt, elhaló hangon. A szívem... - Na. - A szívem... Tétova mozdulattal a mellkasa bal oldalán kaparászott, amerre a bot van. Hogy is tanította Fülig Jimmy. A szíj. Most az ujján van. Most a csukott öklére feszül. Azután minden erejét összeszedve, a tanult előírás szerint ugyanazzal a mozdulattal, amivel kirántotta a botot, előrecsapott vele, fejre! Reccsenés... Tulipán úgy állt egy pillanatig, mint aki fel sem veszi az ilyesmit, de bambán nyílt a szája, és a szeme kimeredt. Őfelsége, bár ezt nem is tanulta, ismét lesújtott. Csak úgy magánszorgalomból. Tulipán tompa puffanással zuhant a földre. A herceg rohant. Igaza volt Fülig Jimmynek: nincs nagyobb összeköttetés ezen a tájon, mint egy erőteljes csapás a fejre! Egyszer csak végigvágódott. Valaki elgáncsolta a sötétben. Furcsa árnyak fogták körül. - Ki vagy? Pedró - lihegte. Négy sötét alakot különböztetett meg. - Hová? A Tüskés Vaneket keresem, és a Nagy Bivalyt. felelte hirtelen. - Miért. kérdezte egy kétméteres, kopasz csavargó. - Csempésztünk. Tagja vagyok a Hűséges Almák klubjának, és a Velőt is jól ismerem. - Ez biztos? Igen. Vezessetek hozzá. - Felesleges. Én vagyok a Velő - felelte a kétméteres. Puff. Ez baj. De nyomban felelt. Hiszen könyv nélkül tudta. - Azt üzeni egy cimborád Batáviából, hogy hordd el magad gyorsan, mert a Hobbó Fischer kiszabadult! Igen. Azt látom, hogy tudsz a dolgaimról. De miért mondtad, hogy ismersz? Azért, hogy az üzenetet átadhassam. - Gyanús dolog. Ami a Hobbó Fischert illeti, fél a fene tőle. - Gyössz velünk - mondta egy másik. Négy embert nem üthet le. Elfutni nem lehet. Ez a végzet. Hiába! Egy kis öbölnél csónakba ültek, és addig eveztek, amíg magas partrész mellé értek. Itt egy odú előtt megálltak. Amikor a herceg ide belépett, és körülfogta a nedves talaj átható, fojtó szaga, nem volt biztos benne hogy látja-e még a csillagos eget. Sokáig vezették zegzugos katakombákon át. Furcsa moraj hallatszott távolból. A zaj egyre közeledett, míg végül az egyik kanyar végén gyenge fényfolt tűnt fel. Boltozatos üregbe értek, ahol néhány lámpás világított, ormótlan kőkoloncok között. A hatalmas üregből folyosók és deszkaajtóval fedett melléküregek nyíltak. Középen jókora asztal, sok-sok deszkából összeróva. Itt néhány alvilági típus üldögélt. Pipáztak, pálinkát ittak, kockáztak. Ez a boltozatos üreg csak a "klubok" előcsarnoka volt. Itt a "vendégek" üldögéltek. Csavargók, akik egyik alvilági klubnak sem tagjai, de elég biztatóan áll a felvételük. Velő nagyot kiáltott: Hé! Portás Robb! Ősz csavargó jött elő valahonnan. Igen rongyos volt, de a fején szép, új sapka, amelyen ez állt: GRAND ORIENTAL HOTEL Erre büszke volt. Ruházatával, külső megjelenésével, életével nem sokat törődött, de átlag hetenként új portássapkát lopott, lehetőleg valamelyik finomabb szálló alkalmazottjától. - Mi van. kérdezte. - Ez a fiú üzenettel jött. Börtönben volt Fülig Jimmyvel. - Batáviában. Az ősz csavargó feléje fordult. Azért hívták Portás Robbnak, mert ellenőrizte a belépőket. A Világ börtönintézményeinek nagy ismerője volt személyes tapasztalatok alapján. - Te Batáviában ültél? Igen... - Milyen a belső folyosó falfestése? A herceg agyán most átvillant, amit tanult! Zöld olaj, világos kerettel. felelte nyomban. Jobbra van a főfoglár szobája, balra a keresztfolyosó. Portás Robb bólogatott: Onnét lejárat a munkaterembe. Rendes ember a fiú! Hála Fülig Jimmynek, ezt megúszta. Velő és társai némi bizalommal néztek rá. Hiába! Egy klubban mégiscsak számít, ha valakinek a múltját tisztázzák. Széles folyosó felé indultak, ahol jobb kézre, egy odúban, a Ruhatáros üldögélt. Csomagokra vigyázott, amiket a tagok adtak át megőrzés végett. Nagy részükben szerszámféle volt. Az odú felett tábla függött: CSAK A RUHATÁRBAN ELHELYEZETT TÁRGYAKÉRT NEM VÁLLAL FELELŐSSÉGET AZ IGAZGATÓSÁG Még feltűnőbb tábla függött a föld alatti folyosó bejárójának közepén: FIGYELEM! A KLUB HELYISÉGÉBE LŐFEGYVERT, ÓLMOSBOTOT, KÉST, BOXERT VAGY BÁRMILYEN GYILKOLÁSRA ALKALMAS SZERSZÁMOT BEHOZNI AJÁNLATOS! FEGYVER NÉLKÜL BELÉPNI TILOS ÉS ÉLETVESZÉLYES! AZ EBBŐL EREDŐ BALESETEKÉRT MINDEN FELELŐSSÉGET ELHÁRÍT A folyosón jobbra és balra deszkaajtókkal fedték el a földbe vájt "klub" üregeket. Minden ajtón egy-egy újabb tábla. Például: ZSEBESNEK ÁLL A VILÁG BECSÜLETES MEGTALÁLÓK TÁRSASKÖRE És alatta: TALÁLT TÁRGYAK OSZTÁLYA! A herceg szinte elfeledkezett minden bajáról, testi-lelki elcsigázottságáról. - Az ott mi? A régi matrózok egyesülete. Ezek olyanok, akik már részt vettek a "Tengerészlakomán. - Micsodán? Hát. megesik, hogy egy mentőcsónakban sokáig hányódnak a vízen, és elfogy az élelem. Ilyenkor kisorsolnak valakit, és. hát. esetleg éhségükben... A szóban forgó társaság ajtaján ez állt kiírva: DIÉTÁS VÉN FIÚK TAROKK EGYESÜLETE HELYISÉGEINKET A KLUB T. TAGJAI NEM LÁTOGATHATJÁK! Ugyanis - magyarázta Velő - kigolyózás útján döntenek a felvételről. Aki ellen erkölcsi kifogás nem merül fel, az rendes tag lesz, és nem járhat a klubba. Akit kigolyóznak, az bejárhat. Az alvilág gúnyt űzött a társadalom szokásaiból, ahonnan kiközösítették őket. Időnként feltűnt egy-egy klubtag részegen, dülöngélve, egyik-másik odúból kártyacsapás, pénzcsörgés hangzott. - Hova vezetnek. kérdezte kissé nyugtalanul. Szomorú tapasztalatai voltak az ilyen sétákkal kapcsolatban. - A Kegyelmeshez. - Kegyelmes urak is vannak a klubban? Azt hiszem. Összesen négyen élnek még. Csak olyant vesznek fel tagnak, aki kivégzés előtt kegyelmet kapott. Előfordul egy királyi születésnap, karácsony vagy ilyesmi, amikor megkegyelmeznek a halálraítéltnek. Kegyelmes úrnak lenni errefelé is nagy szerencsét jelentett. - Ott az ajtójuk! HALÁL ELLEN VAN ORVOSSÁG! KEGYELMESEK KÖRE Velő kopogtatott: Tessék. kiabálta valaki bentről. Térddel, ököllel nagy nehezen kilökték a helyéből az "ajtó" deszkát. Meglepő kép tárult a herceg elé. A helyiség voltaképpen iroda volt. Nagy amerikai íróasztal állt a háttérben, ezenfelül szekrény és két ócska karosszék töltötte ki az odút. A Kegyelmes úr nyújtotta azonban a legmeglepőbb látványt. Csakugyan diplomatakülsejű, ősz ember volt, bagolyszemüveges, angol bajuszos, magas homlokú úr, ujján gyűrű, mellényzsebében óra, szép selyem nyakkendőjében tű, és hűvös tiszta, kék szemével akár a Népszövetség tanácsülésén is helyet foglalhatott volna. De legcsodálatosabban hatott tiszta, kifogástalan zsakettja és a szürke cilinder egy falba vert kampón. Éppen írt valamit, és felnézett, amikor belépett Velő a herceggel. A többi kísérő kinn maradt illemtudóan. - No mi az, kérem. mondta kellemes, mély hangon. - Ez az ember azt állítja, hogy a Nagy Bivalyt jól ismeri. - Neve? Pedró. - Kicsoda maga? Fülig Jimmy öccse. - A Nagy Bivalyt jól ismeri? Azonfelül üzenetem van a Tüskés Vanek számára - mondta a herceg. A kegyelmes úr elgondolkozva nézte. - Ha ez mind így van - mondta azután csendesen. akkor miért ütötte le a Tulipánt. És a szekrény mögül előlépett bekötött fejjel Tulipán. Csendben körülfogták a herceget. NYOLCADIK FEJEZET III Még mindig nem mondtam el, hogy mi okozta nálam a naplóírás által. Mert nem az én ötletem volt. Az úgy történt, hogy mielőtt a Hono-Lulu-sztár kikötött, még fogalmam sem volt a napló írásról. Készültem leszálláshoz, és izgatott voltam, és a szállásmestertől búcsúztam a fenékbe. Érzékenyen mondtam neki, mert mégiscsak együtt voltunk a bajban: Sajnálom, hogy elválunk, és mostan még össze is töröm a pofáját, ha nem fizeti ki a fűtő bérét nekem. Barátilag kért, hogy ezt ne tegyem. - Akkor fizesse ki nekem - mondtam én. Szingapurig jár nekem. Becsülettel megdolgoztam érte. Ami igaz is. Eleinte vonakodott, de végül is belátta, hogy ha tovább ütöm, akkor beteg lesz. Kifizette a bért nekem ő az egészet, és még jól kezet foktunk. - Örültem - mondtam - a találkozásnak. Sohasem felejtem el. - Én sem - mondta ő, és ezt el is hittem neki én. Akkor még egy disznóságot csináltam, de megérdemelte. Az illető, akivel tettem, a Kapitány volt, a Piszkos Fred. Ez egy rémes alak. Mielőtt kikötöttünk, a fenékbe mentem. - Kapitány. mondtam neki kopogva a ládáján, melybe bujt. Búcsúzok magától. - Menj a fenébe - mondta ő kitérőleg. - Csak előbb még egy kicsi elintézés nélküli lovagias ügyünk van. A ládát a hátára döntöttem, és rátettem egy hatalmas koffert. Most az első fedele a padlón volt, a "művészbejáratot" meg elfedte rajta a koffer, ami lehetett nyolcvan kilogramm is súlya miatt. - Te pimasz - mondja ő. ha ezt megteszed, akkor én megöllek téged. Még egy nagy koffert tettem rá a tetejére neki, válaszul. Még senki sem hallotta ezt a Piszkos Fredet rimánkodni, csak nekem most: Jimmy - mondta. Ötvenkét éves vagyok, és először életemben dolgom van valahol. - Esz szép magától. Mi lehet vele? A hangja remeg az izgalomtól, ahogy mondja: Ha leveszed a ládát, gazdaggá teszlek. Muszáj nekem partraszállni. Még senki sem nem hallotta így könyörögni őt. De engem nem 6-ot meg, mert csunya viselet volt velem szemben, hogy totál kirabolt, amit senki sem szeret szivesen. (Azért lassan belegyövök. ) De már alik hallottam a hangját, mert mialatt társalgottunk, még több koffert, ládát, bőröndöt raktam föléje, és csak messziről jött egy vékony, síri hang: Jimmy, gondold meg, fijam. - Jó! Ha meggondoltam, visszajövök, és lehordom magáról a rakományt, de esz távolról sem biztosra vehető. Minek hitegessem szegény öreget. Most gugsolhat a kofferben, amíg reggel meg jönnek a rakodók, mert reggel kezdik. És akkor sem a középen felhalmozott ládákon, tehát délután is lesz holnapra, amíg a kapitány kigyön, ami úgy kell neki. Mer sziftelen kutya ez. Ő talán meg is ölne az én helyembe engem, ha ő volna én, és én ő akkor, vagyis én ötet mint magamat megölném az én helyembe ő. Azért figyelmes olvasó megérti, csak gondolkozni kell rajta. Én is ezen godolonk goldonkoztam, amíg a csónak vitt, és a gyászoló rokonság ült köröttem, legelől a hídlakó, aki már nem volt kopasz, mert feltette a fekete hosszú kalapot. Most mi lesz, ha ez a szőr Egmont meglátja, hogy nem a király gyön, hanem én. Ő személyesen is ismeri a királyt, tehát nem téveszti meg modorom. Kissé druggoltam. Mer itten gyanús lesz, hogy hol a király, és nem bírok elszámolni Mr. Goulddal, akiről aszt mondja a király, hogy régen herceg a sors akaratából. Eszt is keresni fogják, és szép botrány lesz, ha mondom, hogy mekhalt. Kétszer is a tengerbe dobtuk. Tehát abszolute meghalt. Másodszor Piszkos Fred dobta. Sose felejtem el aszt az éjszakát. A kapitánykülsejű kísértet és Mr. Gould-Fernandez, aki miután viszbedobták, a nyakamra esett fentről, ez a régen herceg. Brr! Összeborzadtam. - Felség fázik - mondta a tűzoltó. pedig a hajó nyílt tengeren veszteget, és ott még hidegebb lesz. - Én már előre fázom - feleltem. És ez igaz volt. Akkor már odaértünk. Fényes, nagy hajó volt, de kisebb, mint a Honolu-Lusztár, és az volt ráírva asz oldalára: ALMIRA Trombita recsegett, és matrózok sorba falat álltak a fedélzeten, és lentről látszott elől kösztük pris katonakabátban, aranyos díszekkel, a szír Egmont karddal és homlokán a régi sebből eredő heghely. Felmentünk a hágcsón, és végig vonult a gyászmenet, velem az élen, vonult a matrózok vonalarca előtt. És akkor odaértünk, ahol a hajó kapitánya állt az Egmont szírrel. Tudtam, hogy most lesz a baj. Ez fog felordítani akkormikor meglát, és azonnal megbilincsekbe vernek. Azonnal vernek megbilincselve. És odaérünk. Én merészen kilépek, és most őszinte leszek. - Szőr - mondom. őszinte leszek. Én nem vagyok hibás. De erre csoda történik. Azt mondja örömös arccal. - Felség! Boldog vagyok, hogy fél év múltán ismét viszontláthatom. És ráborult a nyakamra akkor, ölel és megcsókol és ölel. Én úgy álltam ott, mint akit főbesújtottak egy gumibottal derült égből. Hiszen ez ismeri az uralkodót. Ez akkor mit ölel és mondja, hogy felség? Ez mi itten? Nem ön a hibás felség - szól, mintha tudná, hogy mit kezdtem mondani el. Mialatt úton volt, megváltoztattuk a tervet, majd közöljük, hogy miért, és így egyenesen Almirába megyünk, hogy felséged alattvalói között elfoglalja ősei helyét a családi trónon. Ilyesmit mondott. És a hídlakó megint nagyon kopasz volt, mert kalapját kezében fogta, és állt akkormár mereven mellettünk. - Jöjjön felség a fülkéjébe, bizonyára pihenni akar. Mentem felség a fülkémbe, mert csakugyan bizonyára pihenni akartam. Mert akkormár szédült a fejem, pedig az még csak az első marhaság volt. ) IV Ilyen szép fülkében még nem laktam. És ilyen jól sem. Mer nagyon jóllaktam, akkormikor egy matróz hozta hozott jó ennivalókat. Felfújtakat és szárnyas húsokat, lekvárosdzsemmet és bort. Akkormikor rumot kértem, azt is hoztak, és amikor láttam, hogy mindent hoznak, kértem cigarettát meg valami készpénzt. Aszt is hosztak. Akkor jött egy matróz és mondta, hogy Egmont sir és Pollinó tábornok a szomszéd fülkében várakoznak és kérik, hogy kihallgassam őket. - Jó - mondom. csak beszélgessenek jó hangosan, majd én kihallgatom innen. De ők nem ezt akarják, hanem idegyönnének kihallgatódzásra. - Az se baj. mondom a sorskegyelméből és begyöttek. A tűzoltószerű miniszter és Egmont sir sebhelyében a kardforradással. - Felség - mongya Egmont sir. Attól vagyunk itt, hogy beszámoljunk. - Mostan - mondom én. hagyjuk a pénz dolgokat, én bízok magukba. A tűzoltókülsejű kissé pislogott ettől. De Egmont csak azt mondta: Előterjesztésünk nem pénzügyes. Erre eszembejutott őfelsége tanácsa: Mostan ez aktuális. Majd egy-két nap múlva - mondtam és szemhez emeltem nyeles pápaszememet, aki felső zsebembe csüngött valódi nikkel láncon. Erre a tűzoltásügyi miniszter olyan nagy tisztelettel nézett rám, hogy teljesen nyitva lett a szája. De nem szőr Ekmont, akinek szervezete úri dolgokkal ellen állóbb volt. - Mégis kérem felségedet, ezt hallgassa mostan ki belőlünk, mert fontos. - Ám legyen - mondtam. Kegyes akarok lenni a sors akaratából. - Mialatt úton volt, kaptuk az értesítést, hogy Warins Bob, a kalóz fia megszökött Batáviából, ahol mint kényszermunkást alkalmazta a törvényszék. - Ez a Warins Bob, akinek trónkövetelés forog fenn? Igen. Rab volt a batáviai fegyházba és megszökött. - Pedig az igen nehéz, mert tízlépésenként őr áll. Szigorú tartózkodási hely. - Felséged bizonyára tudja, hogy Warins apja Alvarez ellen harcolt, és atyja őfelsége legyőzé mindkettőt. - Igen, ez nálunk szokás - mondtam. - A fia, Warins Bob megesküdött ítélet előtt, hogy ha kiszabadul, megöli a sziget uralkodóját és a számüzetésben élő Alvarez köztársasági elnököt. - Az ember annyi mindenre megesküszik egy főtárgyaláson - szólék leereszkedőn. - Warins Bob a szigetvilág legügyesebb és legveszélyesebb gonosztevője. - Csekélység - felelék gúnyosan. Micsoda akkor a Holdvilág Charley? Erre köhögött. - A bennszülöttek között igen sokan Warins pártján vannak, mert szerették az öreg kalózt, Warins bizonyára visszatér a szigetre, talán már ott is van, és felségednek azért kell hazajönni, hogy a nép ne higgye gyávának, és e nehéz órákban ott álljon az élénk. - És gondolja, Sir Egmont, anyám bátyja, hogy az a Warins Bob majd meg akar ölni? Biztos, hogy megkísérli. - No, majd jól fejbe ütöm - feleltem, és ezzel a kihallgatás végetért. Most mi lesz? Attól a csirkefogótól nem félek, de csakugyanbaj, hogy a király Szingapurban lekéste a csatlakozást a trónjához. És már régen ment a hajó a nyílt tengeren. Sétálok. ép este volt. Az ég csillagos, a tenger sima. Tükre. Enyhe szellő és kellemesség. Pláne mer jóllaktam, ami nálam a természet szépségeihez tartozik. Már nem is látszott a part se. Csak tenger meg ég, és mert közeledett a nedves idő, nagy köd lett lassan, amibe belehaladt a hajó. Igen jó motoros volt ez, csudaszép és gyors is. Azután láttam, hogy egy tiszt áll mögöttem az udvarijas távlattal. - Maga nekem áll itt. kérdem. - Igenis felség - mongya ő. - Hát ezt talán mellőzzük - mondom királyian. - De felség engedelmével, én itt a segédszárny vagyok. - Még akkor sem. Szeretek egyedül emlékelkedni, ez forog fenn. Mondom. - Parancsára de a felelőségem... - Semmi felelősége itten nem kézenfekvő, és azonnal távozzon - szóltam királyi haraggal. Mire ő el. Rögtön jobban éreztem magamat, ahogy a szárnysegéd repült. Odament az egyik fiatal matrószhoz. Az biztos egy szárnyinas. És elküldte valahová. Most szőr Egmonthoz küldi bisztos. Attól félek, tehát pucoltam. Különbenis olyan köd lett, hogy az ember az orráig sem látott. Ilyenkor igazán jó csak a fedélzeten csavargani ogni. Bárha akkor emlékesztetett az éjjel engemet arra az iszonyú félelmetes éjszakára, amikor a kisportolt Mr. Gould, aki Fernandez néven régen herceg, nyakamba hulla miután vízbelökém, halva, majd pedig vízbelöke a Piszkos Fred, kit messziről néztem, amint hoszta fehérrel letakarva és ismét vízbedobá egy loccsanással, Fernandezt, Mr. Gouldot. Rémes éjszaka volt asz ot. Akkor is ilyen ködben halattunk, és előzőleg és láttam a kapitány külsejével aszt a valakit a kísértetett. Aki két alakban járt és... És megint láttam! Itt! Ezen a helyen. A kapitány kísértetett. A köd mint melegvizes rongy feküdt az arcomon. csepegett minden, pedig nemvolt eső sem, csak nagy, nagy gőzös forró köd az egész véktelen Ocejánon és egyszercsak ahogy befordulok az egyik kabinnál, hát éppen beleütközök. A kísértetbe! Arc az archoz, a Hono-Lulu sztárkapitánya áll előttem! No mi az, José. kérdezi hidgadt nyugalommal és dohányoz. Én pedig kövédermedten, mint akit villámsujta. Mer esz a kísértet. Mer mit keres itt a Holono-Lusztár kapitánya. - Ön. mit csinál. kérdezem kissé idegesen, mivel kissé ideges voltam. Mer a köd, a nedves monszun előtti szélcsendesség idegességet képez. - Én is Almirába utazom, José. - Ne mondja José. Én itt egy király megbízásából környezetét becsapom. Azt hiszik király vagyok. - Úgy. No én nem akarom ebben zavarni. Ellenben mondja. Gould kabinjában volt egy kis fiókos szekrény. Nem sejti, hogy ez hol lehet? Ennek most nincs más gondja! Kapitány úr! Berendezési tárgyakat én nem csenek - feleltem királyhoz illően. - Nem is erre gondoltam. De talán látta. No mindegy. - Jó éjszakát kapitány úr. - Jó éjszakát király úr - felelte, és mosolyogva kezet fogott. maga legény a talpán. Akar cigarettát? Köszönöm, de itt királyi dolgom van. Odább ment és már elnyelé a szürkeség, ami gomolygott. Én pedig épen ahogy mentem vissza szőr Egmonttal találkozám, és vele volt a segédszárnyas. - Felség. aggódtam, hogy egyedül sétálgat. - Nem szeretek máskép. - Pedig uralkodónak még saját hajóján is ügyelni kell, mert felbérelt merénylők mindenhol lehetnek. - Azokat én majd jól fejbeütöm, csak azt tessék mondani énfelségemnek, hogy miért utaz velünk a Hollo-Nunulusztár kapitánya, tudtommal. - Nincs erről tudomásom - felelte. No ez jó. - Dehiszen beszéltem vele itten az előbbéppen nincs egy perce se hogy beszéltem vele. Itten az előbb. - Az ki van zárva. A hajón csakaz Ön környezése utazik és a legényesség valamint. És úgy nézett rám, mintha én ép nem lennék elméjű. Nem szóltam. Ezt a históriát már túlonbőven ismertem, semhogy vitatkosszak. Tehát kísértet, aki kapitányos külsejű átszállt a hajóra. - Kérem felség tartózkodjék a kajütjébe, vagy pedig a segédszárnyassal kísértesse magát. Mondom jó. Azután visszamentem a fülkébe. De később ez jó az éjjelbe benne lehetett, kisliszoltam óvatosan. A szárnyas nem volt közelben. Azért láttam vagy tíz lépésnyire. A korlátra támaszkodva állt a könyökén. Mit tudja ő, hogy itt olyan uralkodó forog fenn, aki nesztelenül tud járni, mert trónörökös korában ezt az előélete megkívánta. Az ajtó sem nyikorgott, hát nem sokára jó messzibe voltam. Csak itt ott járt egy matróz, alig látható a ködben, azután hosszú ideig csakcsend, és cuppantak a cseppek, ahogy leesett a vasról a sok nedvesség... Azon a helyen nem volt a kapitány formájú kísértet. Ez biztosan valami bűnügy háttere ami mögötte lappang. Kísértet? Én mindenesetre fejbeütöm. Ha jól bírja akkor csakugyan kísértet. De ebbe nem bízom. Csak olyan nehéz az ember melle, mintha a ködnek sujja lenne, pedig jól tudom, hogy a köd az légüres tér. De nagyon hasogat a fejem, pedig ez a nedves elő-monszun időnek a járása. Ez a halk duruzsolása a víznek is furcsa. A kezem olyan vizes, mintha nem törülköztem volna. És hideg. Mikor pedig negyvenkétfokot mutat a pluszmérő árnyékban. És fázik a gyomrom. És egyre csak nehezebb lesz ez a gőzfal, ahogy megyünk beléje... Nagyon rossz járása van itt az időnek. Ilyenkor mindenki veszekedős szokott lenni a kocsmában. Ez az a járása az időnek, amitől trónörökös koromban hamar bicskázott az ember. Elannyira, hogy kigombolom ingem gallérom, de így is sós nyúlós, vizességgel vagyok teli, és úgy lüktet a torkom, mint egy percmutató... Ott. Ez a csillanás a ködben egy sapkaellenző visszfénye! Most elő a zseblámpásom, mer azt koronázás előttről megtartottam... Utánasietek és amikor a közelébe érek gombon nyomom a lámpást. Fény a ködben! És látom. Ő az! A kapitány! Mosolyog, int és siet... De én utána. Megáljjon. Azonban előbb ér a kabinok közé, és elnyeli a köd. De hallom a nyikorgást. Ajtónyikorgás volt a közelben valahol! Ez bement egy kajütbe. Csak nem látni hová. Mert köd... Ha kell én átkutatom az összes kajütöt! De szembenézek a kísértettel! Az első kabin ablaka sötét. Ez volt? Lenyomom a kilincset és benyitok. Sötét van bent is. De nemcsak sötét, hanem mozdulattalan minden és a bal szememen át szúr a monszunidő bele, és egy ködből való hegyes tűt az agyamba... A sötét és a csend valami olyan különös, hogy a nyelvem száraz lesz és mintha a torkom megvastagodna. Én ott féltem, és a szívem olyan hideg lett, meg a térdem megingott. Jaj mi ez? Felnyomom a gombot, hogy a zseblámpa újra világítson. És azt hiszem, hogy megőrültem! Ha lett volna bennem hang én sikoltok. De nem volt. Csak becsaptam az ajtót és futottam, de remegve, mintha maláriás roham rázna. futottam és reszkettem. Mert a zseblámpa fénye megmutatta a kabint és az asztalon egy nyitott koporsóban ott feküdt sárgán, szalmaszínű bajusszal, fekete szemgödörrel Mr. Gould! A Fernandez. Aki régen herceg, akit eddig kétszer a vízbe dobtak (folytatása következik. ) KILENCEDIK FEJEZET Fenyegető alakok közeledtek lassan. Közöttük első sorban a bekötött fejű Tulipán, őfelsége tulajdonosa. A súlyos, feszült csendben csak a Kegyelmes őrizte meg előkelő nyugalmát. - Várjatok - mondta csendesen. Tisztázni kell, hogy mit akar itt ez a kölyök. - Betolakodni, zöldfülű. mormogta Velő fenyegetően. - Az bizonyos, hogy nem kezdő - szólt elismerően Tulipán, és a kötéshez nyúlt. Az ütés, amit kaptam, mellette szól. Ezt kénytelen vagyok mentségére felhozni. - De miért ütött le, ha nem volt oka félni? És hová akart futni. kérdezte Velő. - Gyanús, azt nem mondom, és semmi esetre sem árt, ha megölitek - felelte a Tulipán, és vállat vont. de nem kezdő, az bizonyos. A Kegyelmes hosszan nézte ujjai között a szivarhamut. - Vezessétek a Nagy Bivalyhoz! Azt mondta, hogy ismeri a Nagy Bivalyt. Ismét vezették a herceget, kanyargós, földalatti folyosókon. Most már valószínű, hogy innen soha többé nem kerül élve a napvilágra. A nyirkos, penészszagú katakombákban felfelé vezetett az út. Egyre meredekebb lett a kanyargó folyosó, míg végül földbe vájt lépcsőkön haladtak. Azután beléptek egy rosszul világított helyiségbe. Most már látta a herceg, hogy hol vannak. A Négy bölcs Sintér nevű "hotelhallba" hozták. Tulipán ment elöl. Velő és társai közrefogták a delikvenst. A kocsmáros még most is ott állt a két demizson nevű üveg mellett, közönyös vendégei a padon ültek bádogpoharaikkal, csakúgy, mint az imént, és az ablaknál az a fiú szájharmonikázott, aki a herceg belépésekor is az ablakpárkányon ült. Egy kövér, kócos, mulatt nővel bővült csak a társaság, aki a pad előtt a földön feküdt és hortyogott. Ott ült továbbá egy ládán Buzgó Mócsing, akiről a herceg tudta csak, hogy alapjában véve az igazi Trebitsch. A fenyegető csoport, élén a tömzsi Tulipánnal, nem keltett feltűnést. - Buzgó Mócsing. kiáltotta Tulipán. Azonnal add vissza a két és fél dolláromat. Az igazi Trebitsch felháborodottan lépett eléjük. - Ezt kikérem magamnak! Én leszállítottam az árut - és a herceg felé fordult. maga a tanúm. - A te árud fejbe ütött! És megszökött. - Erős és ügyes embereket kértél. Hát aki téged leüt, az nem gyenge, és ha elszökik, akkor ügyes is. Nézzék meg ezt a fiút! Csupa erő! Ne hagyja magát szidni, barátom... A herceg újabban gyanúsan népies tüneteket észlelt magán. Például hirtelen haragú lett, és ilyenkor ütni szeretett volna. Most is szép lassan felforrt. - Maga piszok rabszolgakereskedő. kiáltotta dühösen. Hitvány gazember! Most nem erről van szó - felelte idegesen az igazi Trebitsch. Személyeskedéssel nem megyünk semmire. - Legszívesebben betörném a fejét. - Mi hátráltatja ebben. kérdezte csodálkozva Velő. Puff! Őfelsége legmagasabb ökle olyan szabályos balegyenessel csapott bele az igazi Trebitsch arcába, hogy elismerő zúgás honorálta. Viszont Buzgó Mócsing bravúros gyorsasággal, de rendkívül erőteljesen szájon kapta őfelségét, hogy elsodorta a kocsmárost, valamint az egyik demizson nevű óriásüveget. - Azt hiszem - lihegte Buzgó Mócsing. üdvösebb, ha nem torzsalkodunk. A herceg ismét rávetette magát, de egy újabb pofon, megtoldva egy gyors rúgással, a falhoz repítette. Az arca már szinte felismerhetetlen volt a sok veréstől. Az agyában ezer harang csengett-bongott, és iszonyúan fájt a bal füle, amely a cimpa mellett beszakadt kissé. - Szerintem ne folytassuk - ajánlotta ismét Buzgó Mócsing. - Adjanak egy pohár vizet. suttogta a herceg. Délután ittam utoljára. Rongy- és pálinkaszagú kazán volt ez a kis bódé, a mocsaras vidék talajgőzöktől súlyos forróságában. A kocsmáros megvető arckifejezéssel betöltött egy fél pohárka pálinkát, és vízzel hígította. A herceg felhajtotta, és úgy érezte egy pillanatig, hogy nyomban megfullad. Minden erejére szükség volt, hogy ne köhögjön. Azután forróság öntötte el. És nekiugrott a türelmesen várakozó igazi Trebitschnek. A rúgást elkerülte, a csattanó pofont most nem érezte. Csak lihegett a mohó vágytól... Megölni! Propellerszerű sebességgel zuhogtak az ökölcsapásai, és az ördög tudja, honnan származott ez a mozdulata, térddel gyomorba rúgta az ellenfelét, hogy felbukott. Zuhanás közben az igazi Trebitsch magával rántotta. Hörögve, harapva, bokszolva gurultak a földön. A herceg vérében lángra kapott a pálinka. Forrón zúgott az agya, állati, gyilkos, pusztító örömmel verte az ellenfél fejét a padlóhoz. Amikor újra felugrottak, mint valami tigris vetette magát a harcba. Rúgott és ütött, míg egy horogütéstől Buzgó Mócsing a lebuj sarkába repült, és mielőtt felállhatott volna, őfelsége a legelső keze ügyébe kerülő üres ládát belevágta, és már ugrott volna az alélt emberre, hogy megölje, de visszarántották. - Hohó! Eressz. hörögte. - Ha egyszer rongy lett, akkor békén kell hagyni - mondta Velő, miközben fogta a herceget, aki kissé dülöngélt is a rumtól. Őfelsége arca egyetlen darab nyers hús volt, két szeme alig látszott ki dagadt üregéből, tülök formájúra vert orra, néger módra feldagadt szája, kék és ibolya horzsolások, dudorok a csinos, finom vonású herceget ritka jellegzetes csavargóvá torzították. Buzgó Mócsing lassan felemelkedett. Pácoltra pofozott arcán alig volt egy ép folt, de azért diadalmasan szólt oda Tulipánnak, miközben a fiúra mutatott: És ez neked rossz áru? Mit akartok itt ezzel a vad suhanccal. kérdezte a vendéglős. Már rajta is maradt az új név. Az alvilágban gyorsan keresztelnek, és mindig találó nevet adnak. - Gyanús alak. Orvul megtámadta Tulipánt. De azt mondja, hogy a Nagy Bivalynak hozott üzenetet. Erre csend lett. - A Nagy Bivallyal akar beszélni - mondta Velő a vendéglősnek. Szólj neki. - Én? Talán megőrültél - felelte rémülten. - Menjen be ő maga, ha ismeri - ajánlotta egy másik. Valaki megfogta a herceget a nyakánál, és a kis elfüggönyzött ajtón keresztül belökte egy helyiségbe. Ott állt a Nagy Bivaly szobájában. Hercegi lakosztálynak felel meg az alvilágban. Négy penészes vályogfal, semmi bútor, a földön egy gyékény, azon feküdt a Nagy Bivaly, az embergyűlölő, és mellette lámpa bűzlött füstölögve. A Nagy Bivaly mesztic volt. Valószínűtlenül magas és széles. Valóságos hústömeg. Gömbölyű, kopasz feje, nagy, bennszülött szeme és duzzadt néger ajkai félelmetesen idegenszerűvé tették, mert a bőre szinte teljesen fehér volt. Kifejezéstelenül nézett a fiúra. Fatörzs vastagságú karizmán egy horgony látszott, kék és rózsaszín tetoválással. Kivágott trikója még néhány tetoválás szegélyét szabadon hagyta. - Öljön meg - mondta a herceg. azt hazudtam, hogy ismerem magát. A Nagy Bivaly üres, halott tekintete mozdulatlanul meredt rá. - Fülig Jimmy. öccse. megpróbált előkelő rokonságára hivatkozni. Ilyesmi sokszor beválik. - Hazudsz. A petróleum és a föld szaga langyos tömbként állt az odúban. A Nagy Bivaly felemelkedett, lomhán, nyugodtan. - Ki lökött be hozzám? Nem. tudom... A herceg vakargatni kezdte a mellét, szépen befelé, a bot irányába. Azután lesújtott! De a Nagy Bivaly keze boszorkányos gyorsasággal kapta el, és magához rántotta. Amikor a fiú nekizuhant fejjel a hatalmas mellkasnak, úgy érezte egy másodpercig, hogy ez az ember könnyedén eldobhatná őt, mint valami kis kavicsot. Elkábult. Rövid mozdulattal kilódította az ivóba. - Ez az ember le akart ütni ólmosbottal! Az ivóban tartózkodók (igen sokan elmentek, amikor a herceget belökték a Nagy Bivalyhoz) vigyorogtak. - Azt akartam, hogy megnézzétek, mielőtt szétlapítom! Azt mondta, hogy ismer téged. jegyezte meg a kocsmáros. A Nagy Bivaly megfogta a herceg nyakát. - Majd mondd a halaknak is... - Én a Piszkos Fredhez jöttem. kiáltotta kétségbeesetten, mert érezte, hogy a nagy marok egyetlen szorítására vége lesz. Nagy Bivaly szomorú, kegyetlen szemei egy pillanatnyi szünetet jeleztek. - Mi. Te ismered. Fredet. - Csak úgy, ahogy téged - jegyezte meg a vendéglős. - Ez tévedés - mondta valaki, aki most lépett be a helyiségbe, de nem vették észre. A kölyök csakugyan jól ismer, és ne merd megölni, Bivaly! Piszkos Fred állt az ajtóban. A herceg agyában tótágast állt minden. Gyermekkori barátai letagadják, hogy ismerik. Piszkos Fred, akit sohasem látott, kijelenti, hogy jó ismerősök. De a Nagy Bivaly keze egy hajszálnyit sem engedett a szorításból. Úgy nézett Piszkos Fredre, hogy néhány gyengébb idegzetű rablógyilkos megborzadt. Zöldesfényű, vérszomjas gyűlölet izzott a tekintetében. TIZEDIK FEJEZET Őfelségem I-ső Fülig Jimmy naplója V Mi Őfelsége első Fülig Jimmy írjuk eztet kelt mint fent saját kezünküleg uralkodásunk első évének sorskegyelméből valamelyik napján. Mostan el kell sajátítani eszt a kifejező módot, mert ilyen leveleket látok naponta és alájuk írok. De még mindég nem mondtam el, hogy mitől írom a naplót. Asz úgy volt, még a hajón, épen beszéltünk erről a kirájal, amikor még azt hittem, hogy nagy dolog uralkodni. Rájöttem, hogy uralkodni nem is nehéz, csak trónhoz jusson az ember ebbe a tolongásba. Mer az egész világ olyan mint egy nagy tolongás: hol elől van az ember, hol hátul. Uralkodásom első esztendejében érkesztem Almira szigetébe a fővároshoz. A parton ökröt, ágyúkat és rakétákat is sütögettek, fellobogózták meg zene. És egy csomó katona sorvfalt állt és kendővel intettek és mind a pár száz ember így szólt hozzám: Éljen! Éljen! Több alkalommal bejártam a világot, de ilyen szép fogadásban még nem részesítettek egy kikötőben sem. A partra úgy szálltunk, hogy elöl ment a hídlakó, aki újra megkopaszódott, mert főt hajon volt. Kezében a kalap. Azután Én és Egmond és Mögöttünk a gyászoló rokonság. És közben zene, de mindenki szalutált, vagy hajadon állt főn és a néptömeg erre ismét megjegyezte, hogy: Éljen a király ami igen helyénvaló közbe szólás ilyenkor. Egmond szőr, akit régen ismerek, mert tudom, hogy anyám bátyja és homlokán egy régi seb miatt a kardheg. Azonban így szólt: Integessen Felség! És én erre szótfogadva hunyorítottam szemmel és hivogatva integettem a fejemmel, de miszerint Egmont ször, anyám bátyja ettől egészen ideges lett. - Ne így, Felség, hanem kézzel. Erre mutatóujjammal tréfásan megfenyegettem népemet és Egmond sóhajtva mondá, hogy inkább eztet most hagyjuk abba egy időre. Ennek az egmondnak semmi se jó. Pedig egész belejöttem. Akkormikor én is partra léptem megint zeneszó mellett, így szólt mind: éljen. és engem elvezettek egy egész bevirágozott hintóhoz. Most mentünk a főleg várba. Mert itt volt egy hegy, azon egy főlegvár. Erről már beszélt az elkalódott uralkodó, hogy ami tetőn van az főlegvár. Igazi nagy vár falakkal, ágyúlőrésekkel és felette az éggel. És itt is elsütöttek ágyút és belevágtatánk a várudvarra, ahol a teljes helyőrség (mind a 20 ember) kinn ált gládé gélád glédában. Egy egész sor tüzet adtak, és szerencsésen megérkeztünk és kiszállánk. Majd pedig elémjött a kapuból, egy magas, mosolygós, szép asszony, de teljesen ősz. No most az anyakirály gyön, gondolom, ez fog a fijáért sírni. De esz érthetetlen! Hallottak ilyent? Kitárta a karját és elém jött: Fijam! Igen. Azt mondta, hogy fija vagyok. És nem mintha tudnám. Mit szólnak? Ha legalább hasonlítanánk őfelségemre. De nem is. Ebbe meg kell bolondulni! De olyan kedves volt esz asz asszonyság és úgy átölelt, megcsókolt és bizonyez régen nemvolt velem, hogy én is őt megcsókolám. Mer engem nem csókolt meg anya több mint tíz éve. Most jól esett esz, akkor is ha az anya másé. Az anyai csók és ölelés mégis asz enyém volt és nem cseréltem volna el egy igazi szépleány csókjáért. Mer ilyen marhaságok vannak és én koronámra mondom (ami királynál nem csekélység) akkor éppen úgy szerettem ezt az asszonykirályt, mint a magam valódi mamáját. Pedig azt nagyon szerettem, pedig Davonshireben nyugossza örök álmát szegény amilyen jó volt, a sírban szegény. Nem szégyelem leírni esztet, mert még egy csavargónak is lehet mamája épp úgy, mint a jobb embereknek. a tárgyra térjek, én már gyerekkoromban is nagyon kíváncsi voltam, mint természetű. Én egyszer feltörtem az iskolába lort Nelszon mellszobrát, hogy lássam, mivan benne. Semmi sem volt benne, csak légüres tér. De aszt láttam. Így voltam most is, mer nem tuttam, hogy mi ez a játék velem itten? És egyedül maradtam Gombperec higaldóval, aki bizonyára mindent tud belül az agyvelejében erről az ügyről, és szívesen feltörtem volna a fejit, mint ahogy a mellszobrot szokás, hogy lássam, mivan benne. Lehet, hogy csak légüres tér. - Felség - mondja a hídlakó. óhajt pihenni? Akkor már szobában voltam, aszén királyi lakásomban. - Én szeretnék beszélni szőr Egmonttal. - Holnap délelőtt a kihallgatáson szokás szerint. - Aszonnal - mondom ellentűrést nem ismerő hangon. Erre ő szomorú arccal kiment. Szomorú volt, mert neki fontos az udvari tikett, ahogy mongyák. Jött a szőr, Ekmont. - Felsék - mondja. ön öltözzék a marsal nevü katona uniformisába, mert ez a király ruhája itten. - Dehát én vagyok itt az új király? Úgy van. Fernandez, aki régen herceg elhunyta és új régen herceget nem jelölünk, eszt egy hónap előtt törvényeztük. Így ön tehát gyakorolhatja királyi jogát, amihesz kiskorú volt. De most esz nem baj, mert már nem annyira kiskorú. - Nésze. mondám eccerűen. Maga anyám bátyja, jól ismerem homlokán a sebet. Maga tudja, hogy én nem vagyok én, hanem egy helyettesem, aki király. Asz igazi St. Antonio Szingapurban van. Tehát ezt itt mire véljem miszerint? Rövid habozás után mondta: Halállal bűnhődne, ha elhinném felség, amit mond: hogy ön nem az igazi uralkodó. Törvényeink szerint, aki a királyi méltóságot bitorolja, azt kötéláltali akasztásra mondják ki. - De engem a király megbízott. - Eszt nehéz lenne itt most bebizonyitani, valakinek, akit reggelre felakasztás általi ítéletben bűnösnek mondanak ki. A mindenit. Ez keszd meleg lenni a helyzet. De szőr Egmont nevet. - Azonban ez csak tréfa. Ugyebár tréfált felség? Ugyebár ön a mi királyunk? Asz vagyok. felelém csendesen és ő rám hagyott engem, magamra, hogy az inas feladja nekem a marsal nevű katonaruhámat, amellyel szép kis pác kezdődik itt. ) TIZENEGYEDIK FEJEZET A Nagy Bivaly szorította a herceg nyakát. - A fiút nem ölheted meg - mondta Fred. - Úgy. És miért? Mert én ölöm meg! És aki ebben megakadályoz, az mehet a fiú után. A mesztic óriás bambán nézett egy másodpercig. - Ez a gazember a Honolulu-Staron utazott - kezdte vészjósló arccal a kapitány. Tudta, hogy egy ládában voltam a hajófenékben, és mielőtt kikötött a hajó, ez a kölyök felfordította a bőröndöt, és rátett egy csomó nehéz poggyászt. - Kérem ez tévedés. mondta a herceg - fogalmam sem volt róla, hogy ön is a hajón van, Mr. Piszkos. - Hazudsz! Te voltál! Éjfélig feküdtem a fedelére borított bőröndben. Majdnem megfulladtam. - Ha-ha-ha... A Nagy Bivaly felkacagott, és amikor Piszkos Fred nagy léptekkel megindult, hogy jogos áldozatát követelje, eléje állt. - Ez a fiú mától kezdve a barátom! Értetted? A fiút én megölöm! Feszült várakozás. - Verekedni akarsz? Végezni akarok veled! Ez a suhanc, aki bolondot csinált belőled, tetszik nekem! Jaj annak, aki hozzányúl... A kapitány lassan át- meg áthúzta csúf kecskekörmeit a szakállán. Arca ezer ráncba vonult egy gúnyos vigyor köré: Itt mindenki fél tőled, mert nem tudják, hogy buta vagy. Olyan buta, hogy az erőd sem számít. De én elbánok veled Bivaly! Tudhatod! A toprongyos, szakállas, kissé öreg Piszkos Fred úgy beszélt Szingapur rémével, mintha egy jámbor kecskegidát szánna, mert ostobán a sínekre tévedt. Mi volt az, ami mégis visszatartotta ezt a kolosszust, hogy szétlapítsa egyetlen csapással a gondozatlan, ősz kapitányt? Talán a szennyes kezek egyike, a bal, amelyet hanyagul a nadrágzsebébe süllyesztett, miközben jobbjával a szakállát cirógatta. Az a bal kéz egy kést vagy pisztolyt szorongat, és Piszkos Fred nem szokott habozni. - A fiút nem bántod, vén fecsegő bolond. - A fiúval végzek, te élő marhakonzerv! Csak tudná az ember, hogy mit szorongat ott, ahol az ököl formája kidudorodik a zsebében. gondolta a Nagy Bivaly, és fújt dühében. - A fiú sehová nem megy nélkülem. - Az nagyon okos lesz - vetette közbe Tulipán, és bekötött fejéhez nyúlt. Az igazi Trebitsch is helyeslően bólogatott egy nedves rongy alól, amelyet feldagadt arcára borított. - A Vadsuhanc megérdemelne egy kis "hideget. mondta a vendéglős. leütötte a Tulipánt, összetörte Buzgó Mócsingot, rátámadt a Nagy Bivalyra, és kikezdett veled is, kapitány. - Csakugyan szorgalmas fiú - jegyezte meg Piszkos Fred összehúzott fél szemmel. Azért mégis végzek vele. A Nagy Bivaly szinte rávetette már magát, de Piszkos Fred zsebében még jobban kipúposodott az a kés vagy valami, ahogy megszorította. A Nagy Bivaly kihúzta magát. - Nekem ez a fiú tetszik. mondta végül is határozottan. Nemcsak azért, mert kicsúfolt egy vén bolondot, hanem azért is, mert nem ijedt meg itt senkitől. Vadsuhanc! A barátom vagy! Menj a szobámba! Ezentúl együtt lakunk, és senki sem fog bántani! Általános megdöbbenést idézett elő a kijelentés. Az embergyűlölő Nagy Bivaly lakótársat vesz magához? Egy kölyköt? Csak fecsegj. Minél többet beszélsz, annál nevetségesebbé teszed magad, mert a fiúval végzek - dörmögte Piszkos Fred, és leült a földre. Miután a Nagy Bivaly elment őfelségével, a kapitány még mindenfélét morgott magában halkan, azután a vendéglőshöz fordult: Egy átkozott detektív elkobozta a kikötőben a revolveremet, de ami rosszabb: a késemet is. Kinek van egy bicskája? És előhúzta bal kezét a zsebéből, a kidudorodó valamivel. Egy alma volt nála mindössze. A herceg halálos fáradtsággal ült a dohos odúpadlón. - Éhes vagyok - mondta Nagy Bivalynak, mert nem törődött már semmivel kimerültségében. Az óriás egy pillanatra zavarba jött. Azután kiment az odúból, és rövidesen visszatért kenyérrel meg hússal. Komoran nézte a fiút, amint eszik. Először életében fordult elő, hogy megtett valamit, amire kérték. - Honnan jössz? Batáviából szöktem. - Nem tudom. És. most aludni akarok. Kimerült vagyok. És végigfeküdt a gyékényen. A Nagy Bivaly gyékényén. Több gyékény nem volt a helyiségben. Az óriás ott ült keresztbe font lábain, mozdulatlanul, reggelig. És nézte az alvót. Vigyázott rá... És másnap már mindenki tudta, hogy a Nagy Bivaly elvesztette az eszét. Egy kölyköt becéz, mintha a dadája lenne, vigyáz rá, és magával cipeli mindenfelé. Jaj lenne annak, aki belekötne vagy bántaná. A Nagy Bivaly, aki soha életében senkit sem szeretett, tisztára megvadult a szeretettől. Este valaki bekiáltott: A Kegyelmes összehívja a Hidegek Tanácsát! Egy óra múlva vár téged is! A Nagy Bivaly először a keze ügyébe eső üveget emelte fel, hogy hozzávágja a hírnökhöz. De a herceg egy könnyű mozdulattal elvette tőle. - Ezt nem szeretem - mondta szemrehányóan, és a mesztic úgy pislogott, mint egy megszégyenített kutya. - Mondd. hogy ott leszek - motyogta azután a bekukkantó egyénnek. De várj csak. A Vadsuhancot is viszem, mert Piszkos Fred esetleg kihasználná az alkalmat, hogy megtámadja. A hírnök szinte támolyogva ment el. Soha ilyen csodát! A Nagy Bivaly meghülyült! Mi az a Hidegek Tanácsa. kérdezte a fiú. - Minden társaságnak van egy elnöke, és ezek az elnökök is egy klubban vannak. Ez a Hidegek-klubja. Olyanról tanácskoznak, ami itt mindenkinek fontos. - És miért Hidegek? Mert nem melegíti őket belülről semmi. Mindig úgy tesznek, ahogy az érdekük kívánja, és aki másra is hivatkozik, azt kinevetik. - És ki a Kegyelmes? Ő is bűnöző? Nem olyan mint mi. De nagy bűnt követett el, amiért halálra ítélték. - A Boldogság Szigetek fővárosában. St. Antonio uralkodó főherceg ítélte halálra. - Mi. Hogy hívják a Kegyelmest? Alvarez néven köztársasági elnök volt. Mi bajod? Őfelsége elszédült kissé. - Erről mondj el mindent - kérte a Nagy Bivalyt. - Nem lehet itt sokat tudni. Alvarez éppen Warinsszal, a kalózzal harcolt, amikor mindkettőjükre lecsapott St. Antonio. Alvarez pénz nélkül érkezett ide. Ez már régen volt. Többen menekültek onnan az ő emberei. Sok nagyvállalat hirtelen megszűnt Almirában, és ezek újra gazdagok lennének, ha St. Antonio elveszítené a trónt, és megint Alvarez köztársasága jönne. Ezek a vállalatok segítik pénzzel, és Alvarez megszervezte itt az állástalan matrózokat meg egyéb népeket a klubokban. Minden klub vezetője, ha kell, egy csomó embert állít a tagjai közül, és Alvarez valami alkalmat vár, hogy ezeket felfegyverezze, és rajtaüssön St. Antonión. Az is így rohanta meg őt. Ha elfoglalná a szigetet, akkor az nagy jutalmat, nyugodt életet hozna a klubok lakóinak. De addig is pénzt és mindenfélét ad nekünk. - De hát. az angolok védik a St. Antoniókat. mondta a herceg, aki egészen elképedt mindattól, amit hallott. - Politikához nem értek. Az biztos, hogy Alvarez nemcsak az alvilággal érintkezik. Vannak magas állású urak, akik tudnak a klubról. Különösen amerikaiak. ezeknek sok pénzük fekszik a megbukott köztársaságban. De ez mind homályos... Őfelsége csüggedten hallgatott. Mennyi intrika, mennyi alattomos terv lappang a trónja körül... Mi lenne, ha ezek tudnák, hogy ő, St. Antonio, itt van a fogságukban? Nyomban megölnék. A herceg elindult, és Nagy Bivaly, mint valami óriási mameluk, követte. Azon az úton ment le, amelyen Velő és társai felhozták. Ez az este még most is élénk színekben virult az arcán. A daganatok kék, zöld és vörös véraláfutásai között egy felismerhető vonása sem maradt meg a csinos, angyalarcú fiatalembernek. Inkább torzképre hasonlított, mint emberre. Két szeme szinte eltűnt egy-egy fekete daganatban. Vagy tízen üldögéltek a Kegyelmes körül, különlegesen torzonborz, fantasztikus külsejű egyének. Közöttük Tulipán és mellette egy hozzá hasonló alak. Ez az ember éppolyan tömzsi volt, mint őfelsége régebbi tulajdonosa, de teljesen sertésszerű, gömbölyű, borostás fejjel. A tömzsi egyén a Diétás Víg Fiúk sportklubjának elnöke volt, és Kannibál Béby néven közrettegésnek örvendett. Ott volt még Piszkos Fred, a kapitány. Egy felfordított ládán ült, és késével a körmét piszkálta. A középen egy zöldruhás, sovány, hihetetlenül hosszú férfi ült, karvalyorrú fejjel. Ez kétezer fontot ért élve vagy halva, és Holdvilág Charley volt itt a neve. Egy részeg, rongyos, ősz nő is részt vett a Hidegek-tanácsában, akit Mimózának hívtak, és kábítószerekben specialista volt. És az amerikai íróasztalnál, káprázatos eleganciával, ott ült a Kegyelmes. Már csak a Nagy Bivalyt várták, de végre megérkezett. - A Vadsuhanc nem vehet részt a Hidegek Tanácsában - rikácsolta Mimóza. - Semmi közöd hozzá, boszorkány! Majd éppen te mondod meg. vicsorított rá a mesztic óriás. - Kint várok - súgta a fiú. nem kell veszekedést kezdeni. Nagy Bivaly nem ellenkezett, és a herceg kiment. A klubhelyiség előcsarnokában pillanatnyilag csak Portás Robb üldögélt elmerülten, aki Buzgó Mócsinggal kockázott. Egy Brussából érkezett méregkeverő meglepte Robbot a kockákkal, amelyek egyik felükön némi ólommal voltak preparálva, azért ügyes dobással úgy játszhatott velük az ember, hogy a nehezebbik lapjukra essenek, és a jó eredmény ne pusztán a szerencsétől függjön. Miután mindketten ismerték a kockának ezt a tulajdonságát, a játék korrekt volt. Különben csak átsiettek egyes alakok ide vagy oda gyűlésre. Szokatlan izgalom, sürgés-forgás látszott az alvilágban. Portás Robb mögött az egyik akna ajtó jellegű deszkáján színes tábla függött: AKI MER, AZ NYER! Itt a hamiskártyások tömörültek egy önsegélyező és dalár egyesületbe. Egy hatalmas tábla figyelmeztette a tagokat a következőkre: NE RONGÁLJUK A KÁRTYÁT KÖRMEINKKEL! A LAPOK HÁTÁT NEMZETKÖZI JELZÉSSEL ELLÁTTA MINDEN TOVÁBBI KARCOLÁS FELESLEGES! JELSZAVUNK: NINCS ÚJ A LAP ALATT! Halló. kiáltotta a Buzgó Mócsing barátságosan, mintha a legjobb cimborák lennének. Mi újság? Apropó, nem akarom megbántani, de ön tartozik nekem. - Én. önnek? Na nem kell nagyon a szívére venni. Ez a Tulipán visszavette a két és fél dollárt. Én nem tehetek arról, hogy maga nem volt alkalmas eladásra. De nem lényeges. Ne csináljon gondot belőle. Ha lesz miből, megfizeti. Ilyen összeggel nem érdemes tartozni. Igaz? Ekkora szemtelenségtől őfelsége elképedt. - Ez igazán furcsa - kezdte dühösen, de az igazi Trebitsch mosolyogva legyintett: Sokféle furcsaságot fog még tapasztalni itt, ha Piszkos Fred nem vágja el a nyakát, amire, sajnos, kevés az esélye. Itt csak a Nagy Bivaly és Tüskés Vanek mert eddig ujjat húzni vele. - Tüskés Vanek. kiáltotta a herceg. Halló! Hol találom? Üzenetem van számára. - Ott van a Pudingok között, ha érdekli magát. Egy vörös hajú disznó! És dühösen elment. A Pudingok ajtaját egy folyosóval arrébb az igazi Trebitsch megmutatta. - Kik ezek a Pudingok. kérdezte őfelsége, akit nem kínozhatott annyira semmi, hogy mohó érdeklődése csökkenjen. - Izé. Ezek biztosítással foglalkoznak. - Mi? Hülyéskedik velem? Mi ellen biztosíthatnak ezek valakit? Álmatlanság ellen... - Ember! Ne csúfolódjon. - Becsületszavamra. Ha egy kereskedő bizonyos összeget fizet, akkor biztosítják arról, hogy tőlük nyugodtan alhat. És az ilyen helyre nem is törnek be. Tehát kettős biztosítás: Álmatlanság és betörés ellen! Szóval. Zsarolók? Hát. Ez kissé erős kifejezés, de igaz. Azért hívják őket Pudingoknak, mert akit kiszemelnek, az addig remeg tőlük, amíg fizet. - Ahá! És a puding is remeg. - De nem fizet. Ez az egyetlen hibája ennek a tésztának. Közben odaértek a Pudingokhoz. A herceg bekopogott az ajtón, amelyen egy tábla függött: PUDINGOK NYARALÓJA! ZSAROLTA-LAK! KÉRJÜK A T. TAGTÁRSAKAT, HOGY A KLUB HELYISÉGÉT NE LÁTOGASSÁK KÖZVETLENÜL A BÜNTETÉS KITÖLTÉSE UTÁN, MERT AZ ELBOCSÁTOTT RABOKAT FIGYELTETI: a rendőrség A kopogásra semmi válasz. - Rúgjon az ajtóba egy nagyot - tanácsolta az igazi Trebitsch. A herceg nekifeküdt az ajtónak, és benyitott. Olyasféle helyiségbe ért, amit a harcászatban "rókalyuk" nevű fedezéknek ismernek. Félkör alakú kazamata volt, füst, pálinka és ópium szagától fullasztó légkörrel. Egy rácsos hajólámpa függött a mennyezetről, az szolgáltatta a világítást, de igen gyengén. - Ki az. dörmögte a homályban egy borízű basszus. - A Tüskés Vaneket keresem. - Úgy. Itt vagyok. Oldalról eléje lépett valaki. A hercegnek tátva maradt a szája. Az a tüskés hajú, sovány, vörös egyén volt, aki harmadmagával ellopta a pénztárcáját. Ez nem ismerte meg a homályban a torzképpé kékült és dagadt, piszkos, rongyos suhancban azt a finom külsejű idegent, akit kifosztottak. - Mit akarsz? A herceg ismét azt az óriás verekedővágyat érezte, amely az első összecsapás után állandóan küzdésre ingerelte, ha bántották. Máris elfelejtette az üzenetet, mindent... - A pénzemet akarom! Tüskés Vanek, aki maga is sápadt, suhancszerű ember volt, és senki sem hitte, hogy mire képes, amíg nem került sor verekedésre, közel hajolt a fiú arcához. - Hát ez ki? Semmi közöd hozzá! Gyáván és orvul megütöttél, miután elloptad a pénzemet... A homályos sarkok megelevenedtek. Néhány imbolygó, fenyegető árny közeledett. - Várjatok. Hogy kerülsz ide, te kölyök? Talán húszan jöttök rám megint? Délelőtt is négyen bántatok el velem. Gyáva sakálok! Mindenki menjen innen. üvöltötte Vanek. Ez a kölyök emlegesse meg, hogy sakálnak nevezett. - Helyes - felelte a fiú, és megnyalta az ajkait izgatottan. De később se lépjenek közbe. Basszus hang szólalt meg a sötét sarokból. - Senki sem lép közbe. Tüskés Vanek ügye meg a tied. A herceg, ravasz csellel, miközben a borízű hang tulajdonosa beszélt, a gyanútlanul várakozó Vaneket teljes erejéből megrúgta, és mint a vadmacska ugrott rá. A Tüskés Vanek felkiáltott, és hátratántorodott. A herceg, aki valami csodálatos, kifürkészhetetlen harci kedv mániákusa lett, máris két sebesen csapkodó ököllel vetette magát a cingár Vanekre. De hirtelen egy ismerős, acélkemény csapás zuhant az arcába. Tüskés Vanek vékony karjai hihetetlen erővel tudtak ütni. A dagadt, eltorzult arc félig gyógyult sebeit iszonyú kínnal szakította fel az ütés. A másik balkezestől hanyatt esett, és nagyot koppant a feje. - Akarsz még. lihegte a Tüskés Vanek. A herceg tántorogva lábra állt. Tüskés nyugodtan, hidegen, újra belevágott az arcába. Harmadszor már csak nehezen emelkedett fel. De Tüskés Vanek gépies pontossággal lecsapott. Az eddigi kínok semmiségnek számítottak a harmadik kegyetlen ökölcsapás fájdalmához viszonyítva. Őfelsége félig agyonverten zuhant a földre, és egyetlen véres, égő húsdarab volt az arca. Elájult. TIZENKETTEDIK FEJEZET Őfelségem, I-ső Fülig Jimmy naplója VI Kelt mint ma uralkodásom esztendejében, fent. Almirafőváros saját kezünküleg idején Mi első Jimmy, uralkodásakor. Ebbe is belejön az ember mint idővel. Mindig oda kell írni, hogy "kelt. Mer mostanmár megmagyarászta az Ekmont, hogy fontos a kelet. Én mint néhai tengerész nemcsak a keletet, hanem a szélrózsa más irányait is fontosnak tartom. De itten más a szokás amik vannak, hát mindegy. Igaz. Még nem montam el mitől írom a naplót. Asz mék a hajón történt ottan. A király iszgatott volt a kiszállás mijat és mondá, csak rendben menjen minden. Reméli, hogy itten őt senki sem nem ismeri majt. Ő nem tuthatta, hogy köszben Warins szökése miatt jön asz Ekmont is érte, aki ismeri. Mert aztat már tudom, hogy senki sem nem tudja a valóságot, csak Ekmont (akit régen ismerek, mer anyám bátyja. ) Eszek ketten Ekmont és Helena királnő tudják hogy én nem vagyok én, hanem magam helyet engem kicserélt az igazi másvalakivel. Ők kiskoromtól fogva ismernek, ezért hát tudják, hogy sose láttak. De minek esz? És a többiek a tűzoltó, a hídlakó és az egész gyászoló rokonsák miért nem tudja? Mert nem tudják. Azt láttam, akkormikor a trónusra ültem a marsal nevű uniformis ruhában. Mellemen baloldalt egy csésze allja zöld csillaggal és sok hamis gyémántkő mek arany spárga meg egész vastag aranykötél is és a vállvirág arany. És én akkor pödörtem egy cigarettát. Erre úgy nésztek rám mint derült égből a lecsapó bomba. Csak a királyné és Egmont, akit régen ismerek, mosolyogtak. - Azt mondta a felsék - fordult a gyászoló rokonsákhoz - hogy elöl fog járulni a takarékossággal, ahoty asz angol király tanácsolá, mer asz fontos. És ezért királyunk ő maga a trónon sodor cigarettát és ünnepélyesen elszivja. - Úgy van - mondom és asz öngyújtót is elővettem fennről, a csészealj mögötti zsebből, de csak szikrázott, ahogy nyomogattam és mondám. A fene eszt a tüzkövet! És a hidlakó erre úgy rángatta a válát kétszer-háromszor mintha virtustánca lenne. De szőr Egmont mégiscsak adott tüzt gyufából és mondá: Most ünnepélyesen kivárjuk a takarékossák jelképére képező szivarkázást. És mind feszesen álltak. A fene tud igy dohányozni, ha enyi ember felemelt állal nészi! Ugy hogy néhány slukk után eldoptam a cigarettát és ahogy jól nevelt hejen illik rátapostam, mert a trónus szőnyege nem jól birná a parást. Erre ketten csuklani kesztek és Egmont szóla: Őfelsége eltaposta e szertartással a pazarlást. A szerklinek vége. Esz ugyanis másnap volt, amikor szerkli van. Mert másnap mindég szerkli van egy uralkodó hászba. Először nem tudtam, hogy milyen hangszer a szerkli, de miszerint már belegyöttem. Szerkli az sem nem evés sem nem ivás, hanem az uralkodó körülmegy és mekkérdezi sorban mindtől, hogy hogy van és mi ujság, de ez nem érdekli, és azután trónjába ül és sorban jelentenek. Ez a szerklizés. Szép tánc de semmi értelme és lehet, hogy el fogom törölni. Szerkli után szőr Ekmont még maratt és mondá, hogy nekem vigyázni kell uralkodói méltóságomra. És hogy trónon ne dohányzak. Mondtam, hogy eszt nem fogom tenni, és akor magamra hagyott engemet ott. Már csak asz özvegy királynő volt ott, és nézett rám a szemével. De olyan nagyon szomorúan. Én tuttam, hogy itt valmijért úgy kell neki tenni, hogy elhitesse, én vagyok fija a király és ő mert anya mostan azért szeretné tőlem tudni, hogy mivan az igazi fiával neki. Mert anya asz anya, akár királynő, akár népnő. Esz így igaz. Megéresztem. Mondá: Nem találkozott ön egy itteni polgárral a hajón? Értettem, mert nem vagyok hüje. - De. Együtt utasztunk azzal az illetővel, akire gondol. Vidám volt egészséges, és szereti nagyon a mamáját, akinek bátyját régen ismeri. - Látta partraszállni? Nem mert akkormikor kikötés előtt voltunk én a fenékbe mentem egy potyautast jól megmérgesíteni. - Igazán? Igen. Volt egy utas ládában és én rátettem mék sok ládát, hogy kikötéskor ideges legyen, mert másnapig nem szabadulhat, amíg lerakodnak, majd róla a munkások. - Esz kellemetlen - mondja ő. - De megérdemli az illető - modom én. aki Piszok Alfréd nevű kapitány. Ettől elájult. ) VII Kelt fent, mint ma uralkodásom esztendejében, felségkezüleg fővárosom által, Almirában. Még mindig nem mondtam el, hogy mitől harapodzott el bennem a naplóirás által. Ezt az igazi St. Antonio idézte okozatul, mer mondta mielőtt ő én lett és én neki helyettesítettem átváltozással, hogy nagyon jó dolgom lesz csak vigyázni kell kicsit a házasállamtartásra. De nem volt igaza. Nem szivesen uralkodok. Esz nem nehéz, de igen unalmas és Bár a sok szoba nagyon szép. Bejártam néhány országot, de ilyen jó lakásom mék nem volt. Ma tartották az úgynevezett koronatanácst, amiben résztvettem. A kupola nevü teremben jöttek össze, a tüzoltó, Egmont, a gyászoló rokonság és Gombperec a hídlakó, aki még kopaszabb lett, mert már a kezében sem volt kalap. Mondták, hogy én fogok elnökleni. Ez rossz volt mer kisebesedett a lábam, mert nem gondoltam arra, hogy az udvari cipész a meglévő cipőm után, tehát Mr. Gouldéről csinál sámfát, majd új cipőt. Mer aki király annak két pár cipője van. Nagyobb ország uralkodójának három is. Mer fényüzés van az udvarnál. És esz a cipő szük és két nap alatt kisebbesedett a lábam és most már irtozatosan fájt, ott ahol feltört és égette is mert ugynevezett lakkból volt a cipő, ahogy a csiszolt bőrt hivják. És akkor Egmont felállt és mondá, hogy a trónöröklési rend fennmaradásáról intézkedő törvénykezést akar beitatni, hogy ha engem baj ér, akkor örökölhesse a koronát az anyai ág. Ezt a törvényt kell bepikkelyezni. Mondtam, hogy engem nem szokott baj érni. De ha mégis, feleli Egmont, a trónöröklés kérdése még nincs törvényesen beitatva. A lábam úgy fájt, hogy nem birtam már. Külömben sem akartam én itt olyant tenni, amit nem értek. Eszt mondta a király. Aszt mondtam, ez most aktuális majd néhány nap múlva. Addig én nem pikkelyezek" Esz fontos, mondja egy másik, mer éppen most forog veszély az életemben. - Ez hol forog fenn. kérdezem. - Warins Bob nevü kalóz utód, kit a bentszülöttek szeretnek, követeli a trónt. Mondtam, hogy aszt jól fejbeütöm és kész. Azonban a cipő olyan fájást képezett, hogy káprászott a szemem. De Egmont igen mérgesen mondá, hogy ezt muszáj bepikkelyezni törvénynek. Mer Warins Bob már lehet, hogy a szigeten van. - Milyen vendéglőben étkezik. kérdeztem elszántan. - Biztos a bentszülöttek kunyhóiban rejtőz valamelyik környékéző szigeten és nagyon ügyes meg kitünő gonosztevő. - Én sem vagyok kutya - felelém és kijavítám. ha küzdeni kell. Demár akkor csillagokat láttam a szememmel, és szinte ájultam a cipőnek, cipőből (cipőtől, Helyesbitek. - Felség - mondá ezenkívül Egmont. Ön ma hagyományok értelmében, amidőn trónjába ül, hogy helyet foglaljon az ősei koronáján, csak akkor uralkodó, ha hoz egy törvényt, melyet bepikkelyezünk. Addig nem is lehet a sziget valóságos belső uralkodója. - Ellenben - mondám. hogy mégis király legyek, ám hozok törvényt asz államtanácskozások uj módijáról! Egmont ugy csodálkozott, hogy nagyon. Atöbbi sem érté. - Tudják, hogy nekem asz angol király, mikor vendége voltam sok tanácst adott, mer asz öreg igen jó kollega. Akkor mondta nekem aszt is, hogy ha elfoklalom a trónt, legyek takarékos a cigarettával. Gondoskodjak arról a két dologról: takarékosság a pödrésben és fesztelenség az államtanácsban. Egmont figyelt élesen. A többi nézett a szemivel. Én meg folytattam a mondanivalót: Asz angol király aszt mondta. folytattam én - nálunk szokás, hogy a polgármesteri lort major gyapjuzsákon ül ha állásba beiktatják (asz olyasmi mint a pikkelyezés) és esz köszvetlen. Én is elhatároztam, hogy feszesség ne legyen itt és az udvari tikett nélkül beszéljük meg az államügyeket. És ezt fejesszük ki avval (felálltam) hogy mától kezdve az államtanács tagjai cipő nélkül tanácskosznak. Nagy szünet. Ekmont felukrik. De én nem birtam. Le a cipővel! Le a mindenségit! És én. folytattam - a király, elöljárkálok a példával harisnyában! Le vele! Le azzal a hóhérral! Mielőtt mék szóhoz jutottak, a cipő lent volt a lábamról. Ezután következett uralkodásom legszebb időszaka, két teljes percig. Amik élvezetvolt, hogy nem fáj. A láb. Eszek nem idegeskedtek ahogy hittem. Sőt! A hidlakó felállt és szertartásosan füzte a cipőit, azután szóla: Ez szép és tanulságos törvény lesz. Fesztelenség jelképe az államtanácsban. És mindenki levette a cipőjét, még Ekmont is, pedig rajta látszott, hogy irtó dühös. Azután elémtették asz irást, én ráütöttem a pecsétet és az államtanács bepikkelyezte, hogy cipő nélkül kell tartani ezeket a megbeszélés tanácskozmányokat. Mától fogvást kezdődően (inditatva. Helyesbitek. Lehet, hogy hozok még egy törvényt, ami szerint pálinkát is kell inni közben, de ezt még meghányom magammal, mer uralkodni bölcsen kell. Remélem eddigi cselekedeteim a nép javát szolgázták. Ezután felálltam, kezemben a cipővel, ők is igy álltak meg és én szólék: Az államtanács eszennel távozhat. Én elől távozom a jópéldával. Legyen máskor is szerencsém! Ajánlom magam! És távozák. De sutyomban fülemet az ajtóra szoritám és hallám, amit fecsegnek emberejim. Mer rém kiváncsi vagyok. Egyik mondta: Szőr Egmont! Ő felsége különösen viselkedik magát. - Én is ugy találom - mondta egy másik, mire Egmond: Őfelsége mék gyerek. És sajna lejesett lovaspoló közben Angliában. Most már közölhetem, hogy szomorú jelentéseket kaptam róla akkor. Fejsérülése kihat majd uralkodására. Ezt mondták az orvosok. És ugy látom, helyes volt diagnózisunk (esz egy agybajt jelent külföldi nyelven. ) Hát ilyen ravasz ez asz Egmondt. Persze semmisem igaz abból, hogy a király lezuhant a ló tetejéről és fejreesett, amitől agydiagnózist kapott. Eszt azért mondja Egmont, mert éles megfigyelők valamiből arra kövezhettek, hogy nem vagyok született király. Csak tudnám, hogy miből vették észre? Még hallom, ahogy Ekmont aszt mongya: Ha rosszabbul a baj, akkor esetlek az államtanács az anyakirálynő felhatalmazásával őfelségének gyámul nevezhet egy régen herceget. De akkor elsliszoltam onnan kezemben a cipővel és bementem a lakosztályomba. A lakáj éppen tett vett és mondom neki, hogy hányas lába van? Aszongya 45-ös. Szép szám. Asz enyémmel egyez. Mondom: Nem látja, hogy kezemben a cipőm? Azonnal vegye le a cipőjét! Államtanácskor a cipőviselet szünetel! Erre röktön leveté nagy hófehér cipőjét és én mondom tegye le és menjen el. És ahogy mekfordult felkapám cipőit, hófehér cipők jól illettek a meggypiros, arannyal diszitett gyönyörü marsel nevü inofurmisomhoz és a melléglépcsőn lesliszoltam a vár hátsóbejáratához, ahol egy őr járt fel és alá - alá és fel szünös szüntelen. Esz csak 10-telgett és én lementem sétálni. Ez a gyönyörü inuformus csak ugy ér valamit, ha látják a népek. Lesétáltam a dombról, de utközben láttam a régiidők nyomát mer valamikor idegenforgalomban ját a főlegvárba. De akkor köz- és részvénytársaság volt itt. Igen heves nap volt és sok sok moszkitó, és a nedves idő itt nagyon rosszul árt az egészségnek. Seholsem láttam embert, és mindenütt a nagy városi életnek az a nyoma, ami Alvarez köz- és részvénytársasága idejéből maradt, amikor ocejános hajók kötődtek ki itt. Volt ety fülke amint állt Wagonlites (eszt pontosan lemásoltam. Olyan volt ez mint a mesebeli Csipte Róza koleganőm, aki királyian aludt és körülötte mindent besző hálóval asz idő vasfoga. Aszután láttam ety bódét, amint állt: GYORSFÉNYKÉPÉSZ! De esz nem volt elátkozott. Nem érdekes? A kirakatablakban képek, az ajtó nyitva, pedig a sin melletti kisvasut megálló beomla régen. A nyitott ajtóban egyszőke, kocos, vizszemü ember, lehet vagy negyven éves körüli, barna ruhában, a fogát piszkálja és teljesen szemüveges. Mikor engem meglát, futólag megemeli a kalapját és aszt mondja: Jó-napot felség. És tovább piszkálja a fogát unott, siralmas arccal. Én odamegyek. - Maga mit csinál itt sors kegyelméből alattvaló? Én itten a fogamat piszkálom, felség. - Eszt látom. De hogy megy a bótja? Néha jön valaki felség. - Kicsoda jön ide? Hát tavaly volt egy halász, aki fogott egy nagy halat és lefotografáltatta fénképnek. És két év előtt a részeges révkapitányt kiementettem a vízből, mer beleesik mindig, hálából csinált egy családi képet, ami ő meg a kutyája. - Hát akor fénképezzen le engem is. - Nagyon szívesen. Akkor legalább kiirhatom, hogy udvari fényképező. - Nem bánom - feleltem. De ben asz üzletben meglepett nagyon, hogy egy öreg hölgy ül, aki olyan, mint a halál. Ősz és fehérarcu és szürkeszemü és nem szól, csak néz. Esz segitett, amig a fénképész levett, királyi pózban, revolverrel a kézben ahogy ép ráfogom. - Magát hogy hivják. kérdem. - Firmin. Esz a nevem. Henry Firmin. És a hölgy Madam Ponciere. - Maga itt mindig fényképész volt? Nem. Vezérigaszgató. Hajózási és vasuti. De amikor Alvaresz elment asz én részvéneim leestek és én velük. Ezután siettem. Hadd lássa a ruhát a nép, mer boldoggá tett, a jó, bő cipő. Le a városba! De volt is látványosság! Körül fogtak és éjjent montak. Olyan öröm vót, hogy csuda. A részeg révkapitányt kimentették, mer vizbeesett a csodálattól. Esz nem tud uszni. És a vendéglőkben, mer bementem egy rumra, így szólék uralkodóilag. - Hej kocsmáros! Az egész birodalom asz én vendégem! A révkapitány térdrehulla. - Éljen a király! És mindenkinek esz volt a véleménye. És akkor emelém poharamat: Mától kezdve pertuban vagyok a lakossággal! Szervusz nép. és ők üvölték "szervusz király! És ittunk és összeölelkeztünk. - Éljen a király! Vesszen Warins. jegyezték mek állandóan vagy kétszázan. Erre ittunk és én játszottam a citerán és elénekeltem a "Lulu ha visszatérek Fidzsiről" cimü dalt és mindenki megsimogatta a ruhámat és sirtak és nevettek és mindig igy szóltak, hogy "Éljen a király! És akkor jöve vágtatva a katonákkal Sir Ekmont. Ő maga hintóba ült. Lihegve és sápadtan ugrott le. No erre vége volt a mulatságnak és menék vissza. Nem is próbáltam ellenkezni. De micsoda rivalgás volt, amikor ujra meg ismét igy szólának: Éljen a király! - Felség - mondá Egmont, amikor ment a hintó. asz hiba, amit ön teve. - Asz hiba, ha szeretik a királyt? Nésszen hátra anyám testvére, akit régen ismereg! És hátramutattam. Az emberek integettek utánunk és fáklyákat gyujtának és énekeltek, boldogan. Mer pertut ittak asz uralkodóval. Esz erre felé nagy mektiszteltetés. Számbamegy. Mi pedig már az elátkozott sinek mellett haladunk, messze, És ekkor eldörrent valahol egy lövés ott fütyülve el a golyó köztem és Egmont között. Merénylövés! A katonák a bokrok közé nyargaltak, és én is üldözni akartam a gaszt, de Ekmont megfogott és a kocsi sebesen gördült tovább. - Ezért hiba felség, amit tett - monta Egmont. És most asz egyszer igaza volt. ) TIZENHARMADIK FEJEZET A sötét folyosón tért magához őfelsége. Ide röpítették ki Vanek és barátai, miután elájult. Bizonytalan léptekkel elindult, hogy megkeresse a helyiséget, ahol a Hidegek tanácskoztak. Jobbra ment egy folyosón, úgy tudta, hogy ott az ajtó. Azután balra fordult, mert világosságot látott. De csak egy cigánytanyára ért, ahol egy öregasszony halat sütött, és néhány rongyos, bamba arcú bennszülött hevert. Mintha lépéseket hallana maga mögött messze, a homályból... Sietett. Mindenfelé folyosók, ládákkal, szeméttel zsúfolt aknák. Egy hosszú, sötét labirintus végén ismét fényt pillantott meg. Most már világosan hallotta, hogy követi valaki. Meggyorsította lépéseit. Az illető mögötte futni kezdett. Maga sem tudta, miért, ő is futásnak eredt. Már egész közel csattogtak az idegen léptei. Megfordult, de elkésett... Megrúgták hátul a bokáját, hogy összeakadt a két lába, és végigesett. Valaki a hátára térdelt, és arccal a földre szorította. - Figyeljen. suttogta a hang. Nem kell tartania tőlem. Jóbarátja vagyok. Maradjon nyugton. Ki ez a jóbarát, aki elgáncsolta, hogy kishíján betörte a fejét? Bármi történjék, de jól jegyezze meg: bármi, maga nem árulja el, hogy kicsoda! Maga tudja, hogy ki vagyok? Hogyne. Antonio herceg! Kicsoda ön... - Az Intelligence Service embere. Ha nem követ el ostobaságot, akkor minden rendben lesz. A legkisebb hiba romlásba dönti magát, a hozzátartozóit és a szigetországot. - Mit kell tennem? Semmit. Csak ne leplezze le magát. Ússzon az árral, és minden jó lesz. Én mindig a közelében vagyok. Úgy, ahogy eddig. Bízzon bennem, fiam... Az árny távolodott. - Megálljon! Nem szabad utánam kutatni. Sok ember romlását idézné elő, ha leleplezne. Ha felismerne valamiről, akkor is letagadom a személyazonosságot. Kár foglalkozni ezzel - súgta az idegen. - Mióta van a közelemben. - Évek óta... A herceg felugrott, hogy megfogja, de az ismeretlen már eltávolodott. - Az egyik keresztfolyosónál ismét meglátta hűséges őrzőjét. A Nagy Bivaly jött, és fújtatott, mint valami lokomotív. - Bántott valaki? Senki - felelte a herceg. A Tüskés Vanekkel fennálló ügyét nem akarta másra hárítani. És ne gyámkodjék felettem, mert akkor nem lakom együtt magával! A Nagy Bivaly komikus volt, ahogy megrémült. - Ne bolondozz. mondta erőltetett vigyorral. Csak nem hagyod ott öreg barátodat. Hát jól van no, nem bánom, arra jársz, amerre akarsz... A fiú megsajnálta a kolosszust, aki olyan bolondul megszerette. - Nem akarom, hogy maga miatt féljenek tőlem. - De a Piszkos Fred! Az elvágja a nyakadat. - Nem félek tőle sem. Ez ugyan nem volt igaz, mert a furcsa, flegmatikus kapitánytól félt. Maga sem tudta, hogy miért. Tán Fülig Jimmy meséi ijesztették meg. Valaki futva jött. - Vadsuhanc! Hol a Vadsuhanc? Itt van - mondta Bivaly, és eléje állt. - Azonnal jöjjön a Vöröskaromhoz. - Mit akar tőle. kérdezte kissé ijedten a Nagy Bivaly. - Nem mondja. De te is gyere. A Hidegek Törvénye elé kerül a fiú. - Mi. És ha azt mondom, hogy nem ülhet senki törvényt a Vadsuhanc felett. mondta a Nagy Bivaly falfehéren. - Így mondta a Vöröskarom - felelte a másik. Ki lehet az, akinek a nevétől a Nagy Bivaly is elsápadt? Akitől a mesztic óriás is fél? Ki ez a Vöröskarom? És miért hivatja őt? Mi az a Hidegek Törvénye? A Nagy Bivaly elszántan útnak indult. Szokatlanul komor volt az arca. Most kifelé mentek, a tengeri bejáró irányába. - Vigyázz mostan, mert a Hidegek Bíróságához kerülsz, és ott senki sem tehet érted semmit. Engem is elintéznek, ha nem tetszik valami nekik. - Ki az a Vöröskarom? Minden. Ő meg a Kegyelmes döntenek arról, hogy mi legyen. De ő a Kegyelmesnek is parancsol. Ő mindenkinek parancsol, és egy intésére az alvilág minden embere megmozdul. - Te félsz tőle? Nagy Bivaly habozott. - Elpusztít, ha akar. És olyan szeme van, hogy nem lehet bírni. Egészen zöld lesz, és mintha világítana. A tenger változik át úgy, ha hirtelen felhő mögé bújik a nap... Közben a folyosó végén már nappali világosság látszott. A herceg nem értette, hogy hova mennek. Az alvilág vezére talán nem lakik itt? Csónakba ülnek. De nem lát ilyesmit a bejáróhoz kötve... Néhány méternyire a nyílástól a Nagy Bivaly megállt. - Itt vagyunk. - Hol. Meglepetten felkiáltott. A folyosó oldalában, a falban, kis fafülke látszott, amelyen nem volt ajtó. - Gyere. Belépett a kamrába. A mesztic megrántott egy kötelet és néhány másodperc múlva emelkedtek. Lift! Egy ház előszobájában szálltak ki a liftből. Útközben tehát nem menekülhetett senki, az akna megszakítás nélkül folytatódott a helyiségig, ahol kiléptek. Fent, a tenger partján állt ez a ház. Tiszta, rendes úrilakás előszobája volt, ahová értek. Itt a herceg legnagyobb meglepetésére tíz tengerész fogta körül őket, mindegyiknél gumibot, és mielőtt még szólhatott volna, egy csomó fürge kéz végigtapogatta, elvették a fegyverét, ólmosbotját, különben mindent nála hagytak. - Hohó! Lefegyvereztek? Ez eddig nem volt itt szokás. kiáltotta a Nagy Bivaly, és revolvert kapott elő a zsebéből. El innen - dörögte. aki közeledik vagy a fiúhoz nyúl, annak vége! Az egyik matrózt könnyedén ellökte, de ez a futó mozdulata elég volt ahhoz, hogy az illető a helyiség túlsó végébe repüljön. Csak most látta őfelsége, hogy milyen félelmetes ereje lehet a félvérnek. A matrózok gyűrűjéből egy angol sorhajóhadnagy lépett elő. A herceg elképedt. Hogy kerülnek a Vöröskarom nevű rabló környezetébe haditengerészek? És egy tiszt? Te itt fegyvert mersz húzni. kérdezte a tiszt. - Tudni akarom, hogy mit terveztek a kölyökkel! Azt Vöröskarom fogja megmondani. Érted? Hm. Egy angol sorhajóhadnagy tegeződik Nagy Bivallyal? Jegyezd meg, Főorvos, hogy a pokolba küldelek téged és a pojácáidat, ha valaki hozzáér a Vadsuhanchoz. - Tegye le a revolverét - mondta a fiú. Nincs értelme. Nyugodtan odalépett a Nagy Bivalyhoz, és elvette a revolverét. A kolosszus morogva tűrte, mint egy oroszlán, ha a szelídítő a torkába nyúl mutatvány közben. - Hát ha te akarod, nem bánom, de annyit mondok, hogy egy haja szála se görbüljön meg a kölyöknek, mert akkor... A tengerészek közrefogták őket, és vezették. Az ablakon látszott a tenger és a távoli kikötő. A herceg csodálkozva nézett jobbra-balra a finoman berendezett lakásban. Már vagy a harmadik szobán mentek át. A tükörben megpillantotta az arcát. Az orra szép, kékesvörös uborkává nőtt. A szája keresztben repedt át, nyúlszerűvé duzzadt, két szeme sötétibolya daganatokba mélyült. Haja kócos volt, ruhája csupa rongy és piszok. Kevés jellegzetesebb fegyháztöltelék bolyongott ez idő tájt a külvárosban, mint őfelsége St. Antonio herceg. Azután beléptek egy szobába, és szemben az ajtóval ott ült egy asztal körül a Hidegek Törvénye. A Holdvilág Charley, a Kannibál Béby, Tulipán, Mimóza és a többiek voltak együtt. Piszkos Fred, a kapitány fel és alá járt, a szakállával babrált, és bagót rágott. A Kegyelmes kinézett az ablakon. "Hol a Vöröskarom. gondolta a herceg. - Mit akartok a Vadsuhanctól. kérdezte fojtott dühvel a Nagy Bivaly. - Fogd be a pofádat - szólt rá hivatalos gőggel Holdvilág Charley. Majd a Vöröskarom megmondja, amit akar. - A te műved. fordult Piszkos Fredhez, de a kapitány nem figyelt rá. Az ajtófélfának dőlt, és riszálta magát, mert viszketett a háta. Egy rádióstiszt jött sietve, szintén az angol haditengerészek uniformisában. - A Vöröskarom jön! Nagy Bivaly is az asztalhoz sietett, leült egy üres helyre, és nagyon felindultnak látszott. A herceg kíváncsian nézett a bejárat felé, amelyet a szoba másik végében függöny takart el. A függöny szétlebbent, és belépett a Vöröskarom. Mire a herceg megkapaszkodott egy haditengerészbe. A Vöröskarom nő volt. Szőke, fehér bőrű, fiatal leány. Hátrafésült, sima haján fényábrák táncoltak, miközben besietett. A legelőkelőbb luxusszálló halljába is beillett volna az a kissé frivol, testhez álló angol ruha, amelyet viselt. Gyöngysora, arany karórája és főképpen vörösre lakkozott, hosszú körmei inkább társaságbeli modern nőre vallottak, mint az alvilág rettegett vezérére. Csak a szemei. A furcsa, tiszta, kékeszöld, nagy szemek jelezték, hogy rendkívüli nő. Nyugodtan leült a középre, azután csengő, kellemes hangon mondta: Hol az a fiú? A herceg körül félreálltak. - Magát nevezték el Vadsuhancnak? A Hidegek Törvénye ítéletet fog hozni maga felett. Jól vigyázzon minden szavára. És a herceg tisztában volt vele, amikor ennek a leánynak a szemébe nézett, hogy élet-halálra megy a játék! TIZENNEGYEDIK FEJEZET VIII Eszt a naplót aszért kesztem irni, mert egy különös felvilágosítás követkesztében Őfelsége amikor bucsusztam többrendbeli figyelmeztetésre hivta fel a következőkben. Ez akkor volt, amikor átattam ennek aszt a cimeres szarvasbőr táskát, amit Piszkos Fred ellopott Fenantesztől. Esz az Ekmont is olyan szigoru, mint asz volt. De én elbántam vele éspedig igy. Ámbár: Kihallgatózásra jött, amikor négy napja már a fölegvárban minden ajtaja le volt zárva osztálylakomnak. A legutóbbi nép közé vegyülés miatt. Akkor jött a Higdaló, ez a Gombperec. És mondá. Zöld papagály ruhában volt aranyos disszel: Itt van a fogadó idő. Kiván valamit felség? Mondom: Igen, kivánnék valamit. - Mitpedig felség? Vegyen egy parókát, mer káprázik a szemem a kopaszságtól, ha csillog a lámpáknál. - Parancsára - mondá. Felséged előírhatja, hogy milyen parókát vegyek. - Mondom: zöldet, mer az megy a ruhájához. Azt mondá erre, hogy akkor őtet majd kinevetik. Megnyugtatám, hogy az igy is megtörténik, tehát nem kockáztat semmit. Erre bejelenté Egmontot, aki jött. Ketten beszélgetünk kétszemközt Ekmonttal, mert Gombperec ki vitte az övét. - Felség - mondá Ekmont. Holnapután államtanács. Önnek meg kell hozni az új törvényes pikkelyezést a trónöröklést illetőleg. - Aszt én nem teszem - mondám. Maga jól tudja, hogy én nem vagyok a király, mert gyerekkorom óta jól ismer, és homlokán heged a régi sebes kardos nyom. Tehát tudja, hogy nemvagyok király, tehát nem hozhatok új törvényt. - Ha igy lenne, ezt már mondtam egyszer - felelte igen dühhel. az halálos kivégzést vonna maga után. - És én magam után vonnám önt. Mert ismeri a királyt! Miért nem leplezett le azonnal? Miért hagyta, hogy a trónvitorlás történyen? Ha én bünös vagyok maga a palást! Igy odamondtam! Egyenesen neki! Erre kissé falfehére halotthalványult. Jól visszavágtam. Mer ha én nem vagyok a király és idáig hagyott engem fajulni, akkor ő is palástbünös és ezért mellém ítélik a szomszéd kötélre bíróilag. Egész elém állt. De én nem ijedék, mer esz nem családi nekünk. Igy szóla: De. azt könnyű bebizonyítani, hogy ön ép nem elméjü és gyámság jön. Én leszek a régen herceg és önt a főleg várba életfogytig várja a... Itt valami nőt mondott, aki vár. Bizonyos Ella. Az várja a bolond uralkodót. Bizonyára ápolónő. Tudom már! Aszt mondá: Önt várja a Citad Ella! Nésze - mondtam. én nem vagyok egy szivbajos uralkodó és velem nem lehet a sors kegyelméből kitólni. Én nem hoszok törvényt, amig nem vagyok személyesen itt. Mer most csak helyettem vagyok itt. Maj ha visszatér az igaszi. Asz hoz. - Három nap gondolkozási időt kap. Ha addig. nem szánja el magát, akkor cselekszek! Érti. felség? Nem vagyok hülye - mondám kegyesen. - És mi a válasza? Az, hogy majt pont magától kapok szivrohamot az ijedségből folyólag. - De... Kegyesen csengeték a gombon: A kihallgatódzás véget nyert! És nem felelhete mer jött a Hidlakó fehér parókában fekete maslival hátul. Ekmont remegve dühtől távoza. - Esz a paróka régi francia aloncs nevezetü. Esz jó. mondta a Hidlakó. - Olyan azzal a maslival, mintha egy hibbant ősz nő bakfisnak hinné magát. De jobb, mint saját fénycsiszolt, hajtalan skalpja. Mondám. Ő fordula és mente. És olyan volt hátulról nézvést copffjában a fekete propellerrel, mint egy különös hitroplán. Én pedig bementem a könyvtárszobába és kivettem a polcról, a könyvek tára mögül pálinkát. És ivék. És amikor este lett, akkor jelenté lakájom: Az ágy előálla. Miután átköltöztettek éjszakára, selyembe és már lefeküdtem volna, amikor kopogtatnak. Egy képen. Mert a falon egy kép ábrázolá atyámat, aki elhunyt, egy öreg St. Antoniot. És ujra kopogás hallatszott, a kép mögül, amiről kiderült, hogy rejtekajtó mint filmben. Mert félrelépett a kép, és mögüle a keretben egy folyosóból megjelent egy hölgy. A királyné állt ott. Anyám! Akinek nem én vagyok a fia, csak helyettem pótolom magamat. - Bocsásson meg uram! Nem volt módomban idejönni másképp. - Más kép nincs is a szobában - mondom én. de kegyeskedjék elhagyni kereteit felséges királyanya. És bejött. - Ezt a járót csak én ismerem és boldogult férjem. Nagyon szomorúnak látszott a királynő. Sajnáltam. Szivből. - Mit tehetek felséges anyakirály? Uram! Ne írja alá a pikkelyezésről szóló törvényjavaslatot! Habozott és a hajához nyula. - Mek kell bíznom magában - mondá majdpedig. Ugy látom, egyszerű de okos és jó ember. És most mint valami polgári asszonyság, egyszerűen mekfogta a kezem. Ez nagyon jól esett, mintha csak asz én mamám lenne. Nekem is volt. Mer nem csak királyoknak lehet mamájuk, hanem sokszor a legeccerübb csavargónak is. És mék aszt mondá: Hallgasson ide fijjam! Igy mondá! Ekmont, a fivérem, a koronát akarja magának. Saját magának. Ha az a törvény van és magát szerencsétlenség éri Warinstól, hogy a merénylő megöli, akkor vagy én vagy ő lehetne a király, az uj törvény szerint, amit magával akar beleitatni uj törvénynek. A mostani szerint, nem lehet más a király, csak vérbeli St. Antonio. - Ilyen gaz ez asz Agmont? Fél. Nagyon fél. - Mitől? Asz régi történet. Husz év előtt én nem voltam királynő, hanem Wilbour Tehodor fregattkapitány felesége voltam, és született egy gyerekünk. Az elhunyt király, St. Antonio főherceg egyszer látott Tahitiben, ahol laktunk és belém szeretett. Neki is volt akkor egy gyereke és felesége. Én hát nem is álltam vele szóba mint asszony. Hiszen nős, családos volt. Ő akkor éppen trón nélkül élt Tahitiben, mer lázadás miatt menekült. Felesége a királynő sohasem látta Almirát. Azután egy ragályba meghalt felesége és gyereke, és nagyon szerencsétlen volt és sokat járt hozzánk. Kedvelte férjemet, és fivérem, Egmont, bizalmasa lett. Akkor asz én gyermekem volt kétéves. A férjem Wilbour Theorod fregattkapitány akkor úton volt. Ő sohasem volt jóviszonyban Ekmont fivéremmel. És egyszercsak Ekmont aszt jelenté nekem, hogy Theodor betegen jött haza fregattján, és a Szingapuri kórházban van. És engem yachtra ültetett, hogy hoszá menjek. És akkor amikor a yacht nyílt tengeren volt kisült, hogy Ekmont hazudott és elvittek Almirába. Erővel. A gyermekemet előre elvitték tőlem, és miatta én is mentem. Csukott kocsiba vittek a kikötőből a Főlegvárba, de a nép éljenzett. Asztat hitték hogy én vagyok a királyné. Mer a király ezt hirdette ki. Pedig a királyné az igazi trónörökössel még Tahitiben meghalt. De a nép ezt nem tutta, csak látták, hogy jön egy gyerek meg egy nő. De az én voltam. Mit csinálhattam én a főlegvárban? Férjemet nem értesíthettem. Vele elhitették, hogy elhagytam. Belekellett nyugodni lassan, lassan. És a gyerekem igy trónörökös lett. Egmont mindig tudott engem tenorizálni. Most is. A St. Antonio, akit maga ismer, az Wilbour Theodor fija, és ezt senki sem tudja, ő se tudja, csak Egmont, én és most maga. És tutta a meghalálozott, a néhai király bátyja, Fernandez, aki régen herceg volt... Esz nagyon regényes história. - És - kérdem - mit tett a fregattkapitány Wilbour Theodor? Ő keresett sokáig. Aszután évek mulva megtalált. De a fija miatt hallgatott, hiszen már akkor trónörökös volt és csendben elment. Ekmontnak pedig írt, hogy ha a fia király lesz, megmond neki mindent. Esz lesz a bosszuja. És Ekmont mindég félt ettől, és ha mostan törvény jön, hogy asz én királynői családom is örökölheti a trónt, akkor ő mekkoronásztatja saját magát és a fijamat kisemmizi a trónból. Mostan értettem. - De - kérem - miért vagyok itten én? A király a hajón tutta aszt, hogy engem elhosznak ide? Nem igaz, hogy ő vegyülni akart? A király nem tudta, mi történt, csak aszt akarta, hogy maga helyette Szingapurban legyen, amig ő sétál kissé. Ám a Titkos szolgaság egy embere ezt kihallgatta, közben mi rádión megtuttuk, hogy Warins Bob megszökött a börtönből, és jön merényletet elkövetni. Ekkor kapóra gyött a Titkos Szolga értesitése, hogy fijjam magával személyt cserélt. - Aha! És igy nem a királyt merényli, hanem engem öl meg. - Igen. Egy Greenwood nevü tudós tanárt kellett csak értesiteni, hogy tagadja le a herceget. Ő köszölte azóta, hogy megtette, de nagyon fájt. És maga elé utazott Ekmont. Mivel az érkezésnél átölelte magát, mindenki azt hitte, hogy maga a király. De nekem ez igy nem tetszik, hát megmondtam. És ha nem akar ebben a veszélyben maradni, menjen. - Ezt nagyon jó tudni, ámde nekem megpuccolni nem szokásom. - De a pikkelyezést ne engedje, mert Ekmont a fijamat, amire visszatér, kijátssza a kinullázásból, hogy ő legyen a király saját kezüleg. llyen egy körmösfont ez asz Ekmont homlokán a feltünő ismeretjel dacára. - De - felelém - hogy hagyhatták őfelségét egyedül Szingapurban, mijután az a Greenwood megtette (de nagyon fájt. ) Mer a mi titokzatos szolga álatunk embere ott a hajón aszt mondta, talált valakit, aki őfelségét leszállástól kesztve követi és megvéti, és ez olyan ember, aki bisztos meg tudja óvni, mint a testőrsége. És majd őfelségét elvezeti egy hajóra, amellyel Tahitibe viszik. - És így történt? Nem sajnos - és sóhajta szegény. Asz asz ember nem birt ott lenni a kiszállásnál, és most nem tudom, hogy mi van a fijammal. - Ki asz asz ember? Akit maga bezárt huszonnégy órára. Piszkos Fred, a kapitány, a ládába. Most már tuttam, hogy milyen igasza volt, amikor elájult. Kelt mint, ma uralkodásunk annójában, Almira székestrónváros főlegvár által kézzel. Fojatás a következő: TIZENÖTÖDIK FEJEZET Az egész úgy hatott, mint valami torz álom. A kidülledt szemű, rémült Nagy Bivaly, Holdvilág Charley halálfejével, a bekötött homlokú Tulipán, az a részeges, rongyos, ősz hölgy, a diplomataszerűen elegáns Kegyelmes és Vöröskarom, a nagyvilági szépség, végül Piszkos Fred, a kapitány, amint sárgás szakállát morzsolgatja fekete szegélyű, hosszú karmai között, szinte valószínűtlenné tették az ijesztő képet. - Kapitány - mondta a nő Frednek. mit tud a fiúról? Semmi jót. Azzal a pimasz Fülig Jimmyvel suttogtál a hajón. A fiú felé fordult zsebre dugott kézzel. Egyszer épp akkor jöttem, amikor kétezer dollárt adtál annak az alaknak. - Ez igaz? Igaz - felelte a herceg. Vöröskarom arcán némi undor vibrált át, amikor a mocskos, tépett, torz emberre nézett. - Hány éves. szólt közbe a Kegyelmes. - Huszonegy. Vöröskarom kutatóan nézett a torz, utálatos arcba. - Hallottam, hogy egy nap alatt sok mindent tett, ami másnak évekre elegendő. De itt nem segíthet magán a bátorság. - A bátorság mindig előnyös lelkiállapot. Különösen hölgyek értékelik nagyra - felelte vidáman. A Nagy Bivaly kétségbeesett kedvencének hihetetlen szemtelensége miatt. - Álljon ide, egészen elém. szólt hidegen, élesen a leány. - Boldogan. felelte a herceg, és egészen az asztalig ment. A Hidegek Törvénye fenyegető zúgással vette tudomásul a szemtelenséget. Vöröskarom felugrott. Most olyan volt a szeme, amilyennek a Nagy Bivaly leírta. Egészen furcsa, arannyal vegyített hidegzöld, mint amikor a tengeren új szín vonul végig, mert a napot egy átsiető felleg elfedi. Úgy látszott, hogy egyetlen szót fog csak mondani, és a herceget már viszik elveszejteni. De lassan kihunyt a méregzöld szemfény. - Ne merészeljen ilyen hangon beszélni, mert... - Felesleges kísérletezés, hogy megijesszen. Nem félek. - Mondtam nektek, hogy szemtelen a kölyök, és megérett arra, hogy elintézzék - szólt bele Piszkos Fred. - Mióta ítélkezik a Hidegek Törvényén ez az alak. szólt fogcsikorgatva a Nagy Bivaly. Többen nyomban a fiú pártjára keltek csak azért, mert a kapitányt senki sem szerette. - Rakjál ki mindent a zsebedből - szólt közbe a Kegyelmes. Megnézzük, mi van nála, ott a kabátjában! Most eszébe jutott. a szarvasbőr táska! Fernandez herceg irataival! Ha megtudják itt, hogy kicsoda. Egy percig sem él! A Főorvos nevű tengerésztiszt elvette az írásokat, és átadta Vöröskaromnak. A nő alighogy belenézett az iratokba, meglepetten felkiáltott. Azután még ijesztőbb aranyzöld fényt kapott a szeme. De nevetett. És ez a nevetés, minden harsogó vidámsága dacára ijesztő volt. - Ki ez az ember. kérdezte a Kegyelmes. - Bob Warins! Holdvilág Charley és a Kannibál Béby egyszerre rántották ki pisztolyaikat. Mindenki felugrált, összevissza kiabáltak, és a Nagy Bivaly meszticarca sárgás árnyalatra halványodott. - Maradjatok csendben, és senki se merjen revolveréhez nyúlni itt. süvítette a leány. Csend lett. - Maga Bob Warins. fordult keményen a fiúhoz. "Mulatságos. gondolta a herceg. - Feleljen! Mit akarnak tőlem? Ne kérdezzen, hanem feleljen! Nem felelek! Nekem ne parancsolgasson. Itt van ez a söpredék, ha parancsolni akar. Ezek félnek magától. Én egy cseppet sem. - Tisztában van azzal, hogy öt perc múlva halott ember. rikácsolt Holdvilág Charley. Azt hiszi, hogy az mindegy? Ha megölnek, akkor csakugyan mindegy. - Maga idejött kémkedni, mert tudta, honnan fenyeget a veszély - szólt közbe a Vöröskarom. Bob Warins, ez a kirándulás halomra döntötte a számítását. Közben a Kegyelmes elolvasta az írásokat. - És ha eddig kétséges volt, hogy megöljük-e, most már bizonyos lehet benne. - De hát mit tett. nyögte a Nagy Bivaly. - Ez az ember összejátszott Fernandez régenssel, és megölte St. Antonio herceget! Mint önmagának gyilkosa állt ott. Ez kissé meglepte. A Vöröskarom feléje fordult. - Maga azért készült visszatérni, hogy uralkodjék a Boldogság Szigeteken? Ezt beismerem. - Ezt a levelet és az okmányt Fernandez régens, St. Antonio herceg gyámja írta Warinshoz. "Hm. Mi lehet azokban az írásokban? - Tudni akarok mindent. mondta Vöröskarom, és elvette a Kegyelmestől az írásokat. Gyorsan átfutotta. - Micsoda aljasság. kiáltotta, és dühös megvetés villant fel sokszínű szemében. Szóval összejátszott azzal az alantas régens herceggel, hogy elteszi láb alól a fiatal St. Antoniót. - Nem igaz! Gyalázatos rágalom! Hallgasson! Itt van a régens keze írása, és a magáé is. Olvasott. Ha valaha elfoglalom a St. Antoniók trónját, Fernandez régensherceget illeti meg a köztársaság idejében kiadott összes koncesszió rendelkezési joga. - A mi tüzünknél akarta megsütni a pecsenyéjét. kiáltotta gúnyosan a Kegyelmes. Még szerencse, hogy Bonifác klubtag feljelentette Fülig Jimmyt. A herceg szinte fuldoklott a fájdalomtól, amikor belenézett az írásokba, és felismerte a régens keze vonását. Milyen szörnyűség! Tehát Fernandez bácsi összejátszott egy trónbitorlóval, egy kalóz fiával, aki szökött fegyenc! Világos. mondta a Vöröskarom. Megölték a herceget, és Fülig Jimmy a régens segítségével átvette az uralkodó szerepét. - Te most menj. mondta a Kegyelmes a leánynak. Jelentsd be egy bizonyos úrnak, hogy beszélni akarunk vele. Miután a lány kiment, egy ideig csend volt. - Hát ez rejtélyes - szólt a Kegyelmes. hogy akarja Fülig Jimmy a családdal elhitetni az azonosságot. Mi a véleménye, Fred? Piszkos Fred, mit szól az ügyhöz. kérdezte Tulipán. A kapitány bóbiskolt. - Magát nem érdekli a dolog? Miféle dolog? Nem hallotta, mit mesélt Bonifác, akit Fülig Jimmy felpofozott? Bonifác egy részeges gazember. - Bonifác azt állítja, hogy Fülig Jimmy mint király érkezett meg a Honolulu-Staron. Miután sokat suttogott ezzel a kölyökkel. Bonifác szerint Fülig Jimmyt magas rangú urak egy Almira nevű yachton a Boldogság Szigetekre vitték. - És mi köze ennek a suhancnak az ügyhöz? Letagadta, hogy ismeri Bonifácot. - Ezt meg tudom érteni. Én sem dicsekszem vele. - Mi a véleménye? Nem árt ezt a kölyköt elintézni. Utálattal látták, hogy Piszkos Fred most is csak a fiú elleni bosszújával törődik. - És. az Almirába siető angol cirkálók Fülig Jimmy királyságát védik - szólt közbe Holdvilág Charley. Mert két cirkáló van állandóan a közelben. - Nem valószínű, hogy Fülig Jimmy trónjáért az angolok közbelépjenek. Ez csakugyan valószínűtlennek látszott, és őfelsége kezdte rosszul érezni magát. Veszélyes lehet, ha az angolok védelmére szorulnak. és Fülig Jimmy ül a trónon. - Itt a perc - mondta a Kegyelmes. amelyre évek óta várunk! Elmegyünk Almirába! Leleplezzük Fülig Jimmyt, és a zűrzavarban visszaállítjuk a köztársaságot. Akkor ti valamennyien nagy jutalmat kaptok az embereitekkel együtt. - És ez a kalózkölyök? Végezzetek vele! TIZENHATODIK FEJEZET IX Almira főlegvár szobámban. Kelt mint bent. Most mégiscsak lejírom, hogy a napló mitől jön rá az emberre; mer nekem magamtól sohasem jutott volna az eszembe. Asz úgy kezdődik, hogy őfelsége mégis akormikor a hajón álltunk, mondá: Majd vigyázzon azért mindenre, nehogy galibát csináljon. - Felsék bíszhat - mondám higgadtan. én megállom a helyét a trónon, illetve megülöm, mivel álldogállni nem szokásom. Akkormég úgy hitte, hogy ő jön helyettem királynak. Pedig én mentem helyette, mert Greenwood őt letagatta (pedig fájt neki) Egmont meg engem felismert és az nem fájt senkinek, hogy a gyilkos Warins és az összes bentszülöttek egy csavargót öltek meg a király helyett. Csak aszt sajnálom, hogy egy napra ládába zártam Piszkos Fredet, és így nem bírta elszöktetni Tahitibe a királyt. No mintegy. Reméljük a legjobbat. Én csupa jobbhelyre attam ajánlást őfelségének ezért, ha nem lesz baja, akkor örülhet, hogy megúszta. Mostanában a könyvtárban pálinka helyett könyvet is néztem több alkalommal. Nagy uralkodók volt a címe, és tanultam ebből a szakmát. Itten van asz, hogy minden uralkodónak családi fája van, de amint látom, aszon nevek nőnek. Aszután áll, hogy egy uralkodó, bizonyos Bonepárti aszt monta, hoty kenyérrel és vassal Kínáig is eljut Franciaországból. Asz nem kunszt. Próbálja meg egy vas nélkül, ahogy én szoktam. Továbbá uralkodók kegyesek, leereszkedők és fent ségesek és nem tetsző egyéneket a vár fogán lelövetnek. Vagy pedig lefejezték a nyakukat. Meg eszt modják: Uralkodása alatt népe felvirágzott és a főtéren egy szoborba megőregítették mását. Népe célját tűszte ki boldogulásul. Van itt egy 8-adik Hendrik, asz mindég a hóhérnál tartott válópert. Igazán elvesztették érte fejüket a nők. Hát esz nem érdekes. Sokkal izgatóbb, hogy a főlegvár erkélyén át látok jönni egy ismerős alakot. És megrémültem. Szentatyám... Miféle csoda? Ez Bonifác! Semmi 2-ség. Ez a szélhámos megismert a hajón és megsejtette asz üzenetet! Ide jön zsarolni! Na megállj! Sajátkezüleg csengeték, és amikor jött a lakáj, kinek cipőjét még mindig hordám (saját lábulag) a hídlakót kértem. Na jött. Copffján a propeller, ruhája zöld és mintha holta után márványba megöregítették volna. - Gombperec úr! Egy ember jön a főlegvár felé! Fogassa el. - Miért felség? Ez az én dolgom. Azonnal fogassa el, vessék börtönbe és hajnalban a vár fogán... - Felség. rebegé. - Csend! Kora hajnalban a vár fogán felpofozni és kitoloncolni a szigetről. Többé nem látogathatja. - De. ez nem törvényes eljárás! Én itten egy miniszter rangjában a törvény őre vagyok. - Kollegám egy bizonyos 8-adik Hendrik, aki szintén szigeti király volt, még Mórhus Tamás nevű miniszterét is lefejezé. - Felség. ez nagyon régi volt. - Majt én visszahozom ezeket a régi szép időket. Menjen s tegye amit parancsolni kegyem vala. Aszt az embert hajnalban a vár fogán egy balegyenessel kitoloncolni. Rezgett a feje szegénykének, amíg ment. De parancs az parancs, jól tudám. Amikor kinésztem asz ablakon, éppen elfogták eszt a sakál Bonifácot. És ha nem nésztem volna királyi tekintélyemet, enenkezüleg kenek le neki, mert ilyesmit nem jó másra bízni. Eszután jelentené a lakáj, hogy a fürdő tálalva van. Mer királyoknál ez úgyszólván mexokott művelés. Majd utána ismét jött Gombperec a hídlakó, de a feje még mindék reszgett. Egyik kezében hoszta a cipőit és harisnyában volt. Igen kevéssé elbűvölő látvány fiatal hölgyeknek. És már esteledett. Mondá: Felsék, asz államtanács várja. Meghajolt és távozott, mer harisnyában volt. Én is készültem a cipőt lehúszni, és jött a lakáj. - Szőr Ekmont! Jöhet - mondom én. És jőtt: Egy másodpercig farkasszemet néztünk. Azutág szóla: Kész van az államtanácshoz? Igen. Csak. megfürödtem éppen. - Röviden: ha a mai államtanács nem pikkelyezi a trónöröklési törvényt, akkor gyámság alá jön, és a Citag Ella várja magát. Bisztos egy öreg nő, hogy így ijeszt vele. Mostan baj volt aszonban a gyámság miatt. - Nézze Egmont. eszt. úgy áll a dolog, hogy adjon időt még. mondjuk... - Hiába 5-öl 6-ol. Esz fiksz! Esz hadüzenet. Áll Timátum! Ez valami bentszülött átok lehet. De mingyár elment. Én meg ott álltam megfürödve. Most mi legyen? A királynő kért, hogy ne írjam alá. A király sem akarhattya, hogy én a képébe törvényt hosszak. Kinésztem. Sok, sok csillag volt és nehéz nedves esti levegő. Mindenfelé a pálmák és a szapad természet jó szagai, meg arra messze a sima fekete Indiai Oceján. Eh! Fülig Jimmy! Mire vársz? Vigyél el néhány ékszeres kitüntetést orgaszda barátaidnak és gyerünk! Nem teneked való az uralkodói ipar! Már most vaty két napig nem jól alszom asz ágyban és nincs étvágyam. Toulonban egy vizes bálán jobban hálnék és fejedelmi lenne utaszni egy hajófenékbe. Esz nekem elég volt! Mire elmúlik a monszun, jó lenne valami lármás kikötőbe lenni... Hát gyerünk. És eszennel kiváltó tisztelettel ajánlom magamat! Néhány kisebb fém emléktárgyat, aranyt meg ilyent azért viszek. Asz ember ingyen nem uralkodik! Ahogy a királynő mutatta, elfordítok a kép mellett egy fát és a keret odébmegy. Én besliszolok és visszatolom. Jó napot. Csak várjon a tisztelt államtanács harisnyába, amíg náthát kap. Végigmegyek a folyosón. Mert a zseblámpámat megőrzém uralkodásom idején. Keszdetétől napjainkig. Néhány szép nagy patkány riadtan szétfutkál. Helyes kis állatok eszek. És végül gyövök egy nagy kapuhoz. Eszt kinyitom és ottan vatyok a hetyoldalnál. Szabad ég alatt! Teleszívom magamat a friss levegővel! De nagy öröm, ha az ember tetronidzálhatja magát. Ott van a vasúti sín fűvel benőve. Istenem! Hogy is van a csavargók nagy mondása? Mindenütt jó, de a legjobb sehol! Hohó! És már indulnék, amikor egyszerre egy csendes hang mondja: Jó estét José. Ott állt előttem a kísértetkapitány, és egy pisztolyt tart az arcom elé, de nyugodt és közömbös, mint mindig, és sapkaernyőjén, meg a gummiköpenyén folydogáló párák vízcsöppjein megcsillan a holdfény. - Maga. mondom kissé rekedten, mert furcsa volt. - Ki maga? Mindegy José. Így nem hagynak ott egy trónt, battyúval, éjszaka! Mi köze? Csend. Még szükség van magára José. Maradnia kell, érti. - És ha nem? Akkor lelövöm. De ezt szinte szelíden mondta. És cigarettázik. - Mondja José, igazán nem tudja, mi lett avval a szekrénnyel, ami Fernandez szobájában volt, aki régen herceg? Mit akar ez evvel? Valami kígyó zörren a bokorban. - Feleljen, de őszintén, mert nagyon fontos lehet. - Felelek. Nem tudok a szekrényről. Dehát esz miért fontos? Mer. lehet, hogy amikor én magával vízbedobattam Fernandezt, akkor a halott helyett ez a szekrény volt a lepedő alatt. - Aszt nem lehet! Láttam a halott kezét kilógni. Szürke, nagy kéz... Valósággal felderült az arca: Esz biztos? Bisztos. Dehát... - Menjen vissza, José. Könnyű szél jött erre át a dagállyal a tenger felől és sós szag volt. Láttam is messze, ahoty egy repülő hal felugrott a viszből és tükrözve fitszánkolt... De jó lenne menni. - Vissza José - mondta ismét csendben és nekem vissza kellett meni, pedig olyan csuda ködök jöttek befelé a tengerről... - Hm. jegyeztem neki mentében. Félek az államtanácstól... - Nem lesz államtanács. kiáltá utánam és becsapta a kaput. Hallottam, ahogy egy nagy sziklát dübörgőn rágurít. Fogva voltam, most már. Erre nincs többé kijárás. De miért mondá, hogy nem lesz államtanács? Pedig nem, volt. Jól tudta. Engem már mindenfelé kerestek és mind cipőben. És rémülten. - ltt van Warins - mondta rekedten a hídlakó. - Mi történt? Ször Egmontot megölték. Ő volt a bosszú első áldozata. ) TIZENHETEDIK FEJEZET A herceget összekötözték. Nyugodtan tűrte. Jól tudta, hogy meg kell halnia. Akár Warins, akár St. Antonio, itt nem számíthat irgalomra. - Engedjék meg - szólt a Hidegekhez mosolyogva, csengő hangon. hogy elbúcsúzzam a barátomtól. Odalépett a Nagy Bivalyhoz, és kezet nyújtott. - Köszönöm, hogy segíteni akart rajtam, és sajnálom, hogy nem jutalmazhatom meg ezért. A Nagy Bivaly arcán valami bornírt megilletődés látszott. Úgy fogta a fiú kezét, mintha nem tudná, mi az. Nézte a finom kis mocskos ujjakat, forgatta, tapogatta. - Te kölyök. te voltál az első ember. akivel. szívesen voltam. és... Körülnézett sötéten, de annyi revolvermarkolatot fogtak körülötte mindenre elszánt emberek, hogy tehetetlen kínjában megcsikordult a foga, hangosan, bántón. - Gyerünk - mondta Holdvilág Charley. vigyétek ezt a férget a Vészkijárathoz. Két haditengerészet elvezette, és ezzel befejeződött St. Antonio uralkodó herceg őfelsége rövid találkozása a szabadsággal... Most nem vitték a lifthez. A ház belsejéből néhány lépcső vezetett le valahová. Azután föld alatti folyosókon át haladtak sokáig vaksötétben. - Menj előre. mondta az egyik kísérő. Engedelmeskedett. Egyszerre megcsúszott, és gurult. gurult. Nem sokat. Néhány métert mindössze egy sáros, meredek lejtőn. Mi ez neki? Fel sem kiáltott. Az egyik haditengerész hangja zúgott végig a boltozatok között: Ördög Will! Fénypont közeledett imbolyogva, majd megjelent egy ember, csakugyan olyan, mint az ördög. Szénfekete néger volt, egy lámpással és egy revolverrel felszerelve. - Valaki távozni fog a vészkijáraton - mondta az egyik tengerész, és elmentek. A kis lámpa fényét megsokszorozta a szűk folyosó. A herceg egy aknában ült, sima agyagfalak között. Szemben vele egy ajtó látszott. Olyasféle, mint modern bárok bejárata. Lent rövidebb a földnél, középen kétfelé osztva. Kilincs nélkül. Az ajtó mögött sötétség, sustorgás és rossz, sós tengerszag. Ott a halál? Az ajtón hatalmas tábla függött: VÉSZKIJÁRAT! Alatta másik: ADJA RUHÁJÁT ÖRDÖG WILLNEK! Támogassuk a nincsteleneket! A TÚLVILÁGON MINDEN JÓTETT SZÁMÍT! Az ördög leszólt fentről. - Akarsz enni valamit? Van itt egy hering. - Nem kell. - Pálinka sem? Az sem. Mi lesz itt velem? Hát. bizonyára meghalsz. Nem a legrosszabb. Volt egy nagybátyám, az leprát kapott. Jó fiú ez. Vigasztalni akarja. A herceg a síkos lejtő alján ült, és nézte a meredek falakat, ahogy a szeme megszokta a félhomályt. - Másfelől is le lehet ide jutni. kérdezte az ördögöt. - Nem hiszem. - Hogy megy fel az ember innen? Nem tudom - felelte tanácstalanul. Onnan, ahol te most vagy, még senki sem jött fel. Csendben voltak. Loccsanás hallatszott. Cseppek hullottak. - Mondd! Ördög! Na! Hogy halnak itt meg? A dagály feljön majdnem idáig, ahol én vagyok. Addig rég véged van. - Miért nem ölik meg egyszerre az embert? Mert amikor derékig ér a víz, sokan elmondják, hogy hová dugták a rablott pénzt, és azt kinek adjuk. Ha egyszerűen lepuffantanák az illetőt, úgy sok értéktárgy veszendőbe menne. - Kegyetlen, de bölcs szokás. A csobbanások közelebbről hallatszottak! Jön a dagály! Azért a ruhádat nekem adhatod, meg ha van valamid. Ámbár nem úgy nézel ki, mint akinek valamije lehet - tette hozzá mélységes emberismerettel. - És. ez az ajtó minek? Azon jön be a víz. Ostobaság az egész. Valamikor ott lakóhely volt, amíg a tenger nem mosta alá a partot. Azóta még nem rothadt ki egészen az ajtó. A kis csapóajtó megbillent. Némi víz szüremlett már az aknáig, és mozgatta a laza szárnyat. Jó, hogy mint Warins hal meg. Nem méltó vég egy St. Antonióhoz. - Nem jó mesterség az enyém - mondta az Ördög. Mert némelyik ordít, átkozódik. Volt, amelyik követ dobott rám. Pedig hát mit tehetek én az egészről. Ha nem lenne egy-egy jó ruha néha, hát semmiért sem vállalnám. És még hozzátette nyomatékkal. Mert a ruhát, azt nekem lehet adni. Minek elvinni a halakhoz nem? Ezt a herceg is belátta. A szabadon lengő ajtószárnyak sűrűn nyikordultak a befelé szüremlő víztől. Az akna alját már néhány centiméter víz borította el. - Kapd el. kiáltotta a herceg, és feldobta a mocskos, szakadt blúzát. Azután a nadrágot. - Köszönöm. vigyorgott boldogan az Ördög. Csakugyan nem akarsz heringet? Nem kérek. Ott állt mezítelenül, bokáig vízben, és a dagály egyre erősebben áramlott. De még térdig sem ért a víz, amikor néhányan érte jöttek. Közeledett a Főorvos nevű haditengerész. - Halló, Warins. kiáltotta. - Mit akar? Ledobok egy kötelet. Fogja meg. Visszajön a Hidegekhez. Siessen. A víz már térdig ért. A herceg elkapta a kötelet. Felrántották. Ő volt az első ember, aki visszatért innen. - Ördög! Add oda a ruháját. parancsolta a Főorvos. - Az már az enyém. hördült fel a néger. - Add oda, mert beverem a fejedet. Siralmas arccal nyújtotta át a holmikat. - Szép eljárás. siránkozott az Ördög. Elveszik, ami jogosan az enyém! Ismét felmentek. A herceg nem sok reménnyel tért vissza. Mit reméljen? Abba a szobába vitték, ahol az imént állt a Hidegek előtt. Amikor végignézett a bíráin, szinte sajnálta, hogy nincs még vége az egésznek. - Warins - mondta a Vöröskarom. A halálítéletét megváltoztattuk. - Úgy. És mi fog velem történni? Feleségül vesz engem... Csodálkozva állt. - Nem értem, kérem. szólt azután. - Megmenekült a haláltól - magyarázta türelmetlenül Vöröskarom. El fog venni engem feleségül. - Sajnos - felelte a herceg - akkor mégiscsak végem. - Miért. kérdezte ámultan Vöröskarom. - Ön csinos, kedves hölgy, de nem az én ízlésem. Ne haragudjon. És a matrózokhoz fordult. Fiúk, mehetünk vissza. A Nagy Bivaly hápogott, mert kimaradt a lélegzete, a Kannibál Béby disznóarca hosszú lett, és a rongyos, ősz hölgynek torkán akadt egy fél szivar a meglepetéstől. Vöröskarom félelmetesen ragyogó szemmel nézett a fiúra. Felállt, és lassan odament. A herceg elé állt olyan közel, hogy csaknem összeért a testük. Az aranyfényű, hideg zöld szemek félelmetesen ragyogtak. A szép kis száj félkörré görbült, az apró orrcimpák megrezdültek, és parfümös lehelet csapott őfelsége arcába. Most igazán ijesztő volt a leány. - Maga söpredék! Maga csúfolódni merészel? Nem csúfolódom, és tisztelem önt, sőt kissé félek is e pillanatban, de a fenyegetés nem megfelelő mód arra, hogy tetszésemet megnyerje. - Maga. maga mit gondol - mondta, és utálattal nézett a kék-lila hurkákkal lepett daganatokra a herceg arca helyén. miért akarom, hogy feleségül vegyen? Bizonyára megfelelő élettársnak képzel. De ebben téved. Én szeretem az italt és a szabad életet. - Az igaz, de nem annyira, hogy elvegyem. Ön igen csinos, azonban nekem nem tetszik. Telt idomú, fekete hölgyeket szeretek. És újra a matrózok felé fordult. Gyerünk, fiúk, mert elmúlik a dagály, és akkor ülhetek hat órát abban a gödörben... A herceg jól tudta, hogy álnéven kötött házasságok éppolyan érvényesek, mintha St. Antonio főherceg néven esküdne meg a leánnyal. - Hát akkor. Majd megtanítom, hogy másképp kell beszélni velem. Itt elbánnak az ilyen pökhendi kölyökkel. - Tulipán - mondta Holdvilág Charley. ezt az alakot egy guanótelepre add el. A herceg egykedvűen vállat vont: Tehetnek velem, amit akarnak. Nem nősülök. Ölessen meg, tépjenek szét, süssenek meg lassú tűzön: én élek-halok a fekete hajú, telt idomú nőkért. És ehhez egy szutykos torzkép vigyorgott Vöröskaromra. - Ide hallgasson, Vadsuhanc - mondta a Kegyelmes. Maga olyan szörnyű alak, hogy a leányom abba a szobába sem ereszti be, ahol napközben tartózkodik. Nekünk bizonyos célok eléréséhez szükségünk van magára. Ha felhasználhatjuk, akkor megkímélnénk az életét. - De honnan tudom, hogy ez így van? Hátha utólag belém szeret tisztelt leánya, és ragaszkodni fog ahhoz, hogy vele maradjak? Olyan karhatalom áll a rendelkezésére, hogy kényszeríthet erre. A nő most már nevetett, és szó nélkül kiment, de nagyon bevágta az ajtót. A Kegyelmes utánasietett. - Mit teketóriázunk. kiáltotta Holdvilág Charley. - Igen vagy nem? Feleljen! Ne feleljen - mondta Kannibál Béby. Adjatok neki öt perc gondolkodási időt. Vigyétek a Szárítóba. - Kérem... Újra vitték. A Szárító egy gömbölyű üreg volt. Olyasféle, mint valami ókori sírbolt, sima kemény fallal körülvéve. Pedig nem emberi kéz formálta ezt az üreget. Kínai díszműkészítők laktak a kültelken, és itt hevítették a formált agyagot, földbe vájt kemencékben. Éjjel-nappal izzó, betapasztott gödrök fogták körül ezt a Szárítónak nevezett kavernát. Az amúgy is pokoli forróság itt elviselhetetlen volt. Sok mindent elmondtak már a Szárítóban, amit nem szántak közlésre. Őfelsége először azt hitte, hogy nyomban megfullad, amikor betaszították és a nyílást elzárták egy kővel. Azután elvesztette az eszméletét. TIZENNYOLCADIK FEJEZET Én egy marha vagyok saját eszüleg! Ez a gyanú kelt mint bent asz agyamban, és ahogy a kirájok írják asz időt: ambó dominó mai dátum. Mer ott volt a gyilkos velem, beszéltem vele és nem sejtém. És egész idő alatt nem sejtettem, hogy a kísértet kapitány kicsoda, ami pedig kézfekvően világos volt. Mer nem volt kísértet. Esz a kapitány, a hajón még úgy gondolom valami cinkosát járatta kapitányi ruhában, hogy asz ő gasztetteit másra tolhassa. De ő maga aki nyugodtan pipászott a kapitányi hídon, ő maga volt a gyilkos. Mer most jut eszembe, hogy éjjel a Sztáron-Nonolu hajó ő osztályú folyosóján láttam, amikor meghalt Fernantesz, aki régen herceg. Erre is magamtól jöttem rá. És kicsoda esz a kapitán? Warins! Ez a Warins Bob Szumbafáról nemoda szökött ahol várták. Hanem St. Antonio hajója elé Por-Cueszbe. Tuthattam volna előbb is. Hiszen esz a Wirth nevű kapitán, amint hallottam csak Por-Cueszbe jött a hajóra. Gondolhattam volna előbb is, hogy ő Warins Bob. De én egy marha vagyok. Erre is magamtól gyöttem rá. A rentőrség Jáváról mostan ír: Aszongya. Elnyerte a megállapítást, hogy a fegyenc nem a Bolondság Sziget felé vette útját, amint aszt elejinte hittük, hogy bosszút álljon, hanem zseniális módon a kiráj elé szökött Por-Cueszbe. És ő is a Holo-Nununsztáron gyött, mert Szingaporban kishijján elfoktuk a nyomát. Tugyuk egy Bonifác nevűnek a bejelentéséről (esz a spicli mék kihússza tőlem a legmagasabb lutrit) hogy a Nono-Holasztárlulu fedelezén gyött, Warins Szingapurba. Megnyerte továbbá az állapítást: A hajó kapitánya Porc-Tueznél megbeteg lett és itt egy kitűnő írásokkal ellátott amerikai kapitán vette át a veszetését a Hollo-Sztárnulunak, de most már tugyuk, esz hamis írás volt mind. Így főt ételezhető, hogy Warins mekmérgeszte a kapitánt és hamis iratokkal elutazott hejette a Holono-Luszátoron Szingapurba. Hát enyi elég volt, hogy rágyöjjek: Warins volt a kapitán! Eszért akarta, hogy engedéj dacára a hajóról viszbedobgyam Fernánteszt, aki régen hercek. És Szingapurba átslisszolt az Almira yachtra. Asz viszont bisztos, hogy eszt a szegény Egmontott ő ölte meg. És ebből az alkalomból távozott a titkos ajtón. Ahol később nekem szembeállt revolverrel. Eszért monta, hogy "nem lesz államtanács. Mer tudta, hogy Ekmont pillanatnyi elhalálozása mijat elhalasztják. A szigeten igen erős a nyugtalansák. Félnek a bentszülöttektől, akik szeretik Warinst. És látom asz ablakból a kikötőt, hogy minden felé kis csoportok tárgyalnak iszgatottan. Itt a palotában is igen begyulladt udvari előkelőségek járkálnak. Eszt a szőr Ekmontot ott ölték meg kés általi halálra, a tanácsterem előtti szobában, ahogy éntőlem kiment. Orvul és esz igen csúf szokás. Én akkor szökni akartam a képen át, de előbb átmentem máshová néhány ingóságos emlékért, eszalatt Warins megölte Ekmontot és épen előttem kilógott a képkereten. Aszután enkem visszakergetett a szabadból. És én mostan itt jól nézek ki. A királynő gyött hozzám át a képen eképen: Maga. maga volt. kérdezi izgatottan és a szeme ki van sírva és olyan sok szenvedés látszik szegényen. - Mit tetszik? Maka ölte? De kirájné kérem. kijáltom. Én nem vagyok ajjas gyilkos! Én szemtől szembe esetlek odaszúrok, de nem hátulról. A Fülig Jimmynek mindenki nyugodtan hátat fordít. - Nem. Bocsásson meg. Maga nem lehetett... - Warins volt! De. miért Egmontot? Mer engem ismer a hajóról, hogy nem vagyok király. Hiszen együtt gyöttünk. Ezért nem akar megölni, nem tehetek róla, igazán sajnálom. A királyné az ujjait töredezte. - Idefigyeljen. Az angol katonai ataséf írt. Hogy Szingapurban álhírek vannak a király személyéről. És szeretné megcáflani. Esz baj! Egy katonai adatséf asz nagy úr. - Mi lesz. kérdezte tőlem. - Én eltűnök - mondom. És asz kisebb baj, mintha a svingli kiderül. - De. akkor nincs király... - Asz igaz, hogy valakinek kell asz államügyek folyását irányba képeszni, dehát én méksem... - Istenem. istenem... - Hát mitől kegyeskedik így ijedezni. kérdém. - Ha az angolok leszedik rólunk a kezüket, akkor Alvarez itten terem hajókkal. Szingapurban vár mindenféle söpredék élén egy alkalmat... - Dehát a főherceg és Piszkos Fret hol vannak? Semmi hír. Menjen legalább maga. Sóhajtott - meneküljön innen. Maga jószívű, de rég fiú. Itt most összeomlás lesz, harc, halál. - Én nem hagyom cserben. Itt maradok. Odagyött és személyesen mekfokta a kezemet. Egy könny jött ki szegénynek. - Várjunk - mondám. talán történni fog valami. És történt. Délután megölték Gombperec hídlakót kopasz fejével. Az olaj tisztviselők csomagoltak, és a sziget lakóji fegyvereket tisztogattak és Gombperecet is hátva szúrták. A rentőrség ismét volt pontra jutott. Én mek felvettem a szekrénből az én eccerű csavargói öltözékemet és mondám a királynőnek. - Mostan kisliszolok. - Mégis. megy? Igen. Vadászni. Megkereseni ezt a Warinst és ütögetni fogom, amíg nem éli túl. Akkor rend lesz. - A bentszülöttek... - Én nem vagyok egy begyulladós uralkodó. Eszt kell csinálni. Nagy vadászás lesz asz éjjel. És ha nem térek vissza, asz nem jelenti, hogy mexöktem innen, hanem hogy állandó tartózkodási helyem van Almirában uralkodásom végétől, feltámadásig. És ismét mekfogta önhatalmúlag a keszemet. - Nem sokat számít most már az sem ha Warinstól megszabadult. - Miért nem sokat? Mer eszért... Írást mutatott, amit a katonai ataséf küldött: Hogy értesíti az udvart: a kósza hírekre való tekintés miat Parker tengernagy holnapra kihallgatódzást kér őfelségétől... Hm. Esz baj. - Kihallgassam. kérdém. - Parkert? Úgy ismeri a fiamat, mint én! Az idén nyáron két hétig hajóján látta vendégül a királyt. Puff neki. - Hát. ne fogadja. Én most gyengéskedem... - Parker Admirálist. nem fogadni. Vége. Az angolok ilyesmiben nem ismernek tréfát. Itt nagy baj van. Aszt láttam. De mindegy. A kiskapun gyorsan kisurrantam, és vadászatra indultam az éjszakában. Semmit sem bánok, most csak meglássam valahol a tengerészruhás Warinst! Csak mekfoghassam a nyakát és akkor. Megfojtása következik. ) TIZENKILENCEDIK FEJEZET Hogyan változott meg rövid idő alatt annyira a helyzet: halálos ítélet helyett házasság? Amikor őfelségét elvezették a Vészkijárathoz, a Nagy Bivaly fogai ismét hangosan csikorogtak. De mit tehetett ennyi ember ellen? Piszkos Fred most néhány egyenletes térdhajlással lecsúszott, és felemelkedett az ajtófélfa élénél, mert úgy látszott, hogy teljes hosszában viszket. - Azt hiszem - mondta Holdvilág Charley. hogy ez a fiú megérdemelte a halált. - Igen - dörmögte Piszkos Fred. Charley meg én így látjuk, és így helyes. Ez a közbeszólás kínos volt Holdvilág Charley-nak, mert mint említettem, Piszkos Fred nem volt errefelé túlságosan népszerű. Fitymálva, megvetően nézett végig rajtuk. Bozontos, ősz szemöldöke közül a jobboldali bosszantóan éles szögben vonult fel a homlokára. - Miért nem sírtok? Talán már sajnáljátok, hogy szegény Warins kalózt elteszitek a láb alól? Volt valami dühítően pökhendi a hangjában. - És ha igen? Mi közöd hozzá. horkant rá Tulipán. Engem fejbe ütött, és mégsem innám a vérét dühömben, mint te. - Most már sajnálom a fiút - szólt Holdvilág Charley. legszívesebben visszahozatnám. Piszkos Fred végigmérte. - Miért? Ki vagy te? Valamennyien méla utálattal nézték a kielégült bosszújával hetvenkedő, gonosz, pimasz kapitányt. - Úgy csinálsz, Fred, mintha te lennél itt az első személy - röfögte a Kannibál Béby. - Én köpök rátok - felelte vállat vonva, és újra csend lett. Azért kikezdeni valahogy mégsem mertek vele, ki tudja, miért. - Hallgassanak, ennek nincs semmi értelme - mondta a Kegyelmes, de látszott, hogy neki sem tetszik a kapitány modora. Inkább arról beszéljünk, mi a tennivaló. Piszkos Fred az asztalon heverő szarvasbőr táska tartalmában turkált, és egy cirádákkal barázdált bőrdarabot vett fel: Totem - mondta. - Ez a bennszülöttek szerződése az öreg Warinsszal, akit a St. Antoniók felkötöttek. Ez a fiú tizenkét éves volt, amikor apját, a kalóz Warinst felkötötték. Azóta Bob Warinst nem látták a szigeteken. A bennszülöttek nem ismerik személyesen, csak a totem igazolja, hogy ő Warins Bob. És nézte az ábrákkal teleírt bőrdarabot. Lassan kezdték sejteni, de csak homályosan. Az bizonyos, hogy már keveri a kártyát. - Beszéljen már, az Istenért. dühöngött a Kegyelmes. - Egyszerű - mondta Piszkos Fred. Szerzünk egy suhancot, aki ezzel a totemmel a bennszülöttek előtt mint Warins jelenik meg, és kezünkre játssza a törzsek segítségét. Ezt az egyént később megölnénk. - És addig? Addig feleségül venné a Vöröskarmot. Az említett Vöröskarom éppen akkor lépett a szobába, és csodálkozva állt meg. - Mit mond? Hogy szerzünk jó pénzért egy fiatalembert az alvilágból, és ez a Warins Bob néven feleségül veszi Vöröskarmot. - Részeg. kérdezte a Kegyelmes. - Igen, de az nem tartozik a tárgyra. Az illető feleségül veszi, vagy legalábbis azt mondjuk, hogy elvette az ön leányát, és akkor a miénk minden. A bennszülöttek szeretik Warinst, a polgárság szereti Alvarezt, az angolok nem állhatnak Fülig Jimmy uralkodó mellé, és az amerikaiak mellettünk vannak. Egy merész expedíció kell, amely Warins Bobot és nejét, Alvarez elnök leányát hozza. - Megőrült! Nagy zaj volt. Fred úgy állt ott, mint aki nem érti, mit találnak a tervén kivetnivalót. - Ne beszéljen erről kapitány. szólt a Kegyelmes. A leányomat nem adom össze valami csirkefogóval semmiféle politikai előny kedvéért. - De hiszen - magyarázta a kapitány - ezt az illetőt később megölnénk! Vöröskarom elgondolkozva nézte az apját. Sokat szenvedett Alvarez. És mindezt egyetlen célért. - Elfogadom a tervet, kapitány! Ha Ferenc császár leánya férjhez mehetett egy korzikai ügyvéd fiához, akkor én sem tiltakozhatom Warins Bob ellen! És nem is Warins Bobhoz megy nőül, mert az rövidesen meghal - szólt közbe a kapitány. Csak valakihez, aki a totemmel és az írásokkal a kalózfiú helyett szerepel. Most felugrott a Nagy Bivaly ordítva: De miért ne az igazi Warins vegye el a leányt? Miért csaljunk? Piszkos Fred paprikavörösen rikácsolta: Mert azt mondtam, hogy annak meg kell halni! Kimondtuk, és kész! És senki se merészelje... - Tán fenyegetsz. ugrott fel Holdvilág Charley. Azt hiszed, te parancsolsz nekünk? Tudd meg, hogy a véleményem most már ugyanaz, ami a Nagy Bivalyé! A fiúra szükség van! Örült, hogy oka volt elhagyni a Piszkos Freddel közös tábort. És a többi is dühödt kéjjel pártolta Warinst. - Azért sem öljük meg! Átkozott sátán. üvöltötte a Nagy Bivaly. Úgy látszott, hogy nyomban meglincselik. - Csendet kérek. szólt a Kegyelmes. Úgy határoztam, hogy ebben az ügyben a leányom döntsön. - A fiút kiszabadítjuk - mondta határozottan Vöröskarom. mert hozzá megyek feleségül. Hívjátok a Prófétát. Piszkos Fred egy sötét oldalfolyosón megelégedetten sodorgatta a szakállát. Az volt a kötelessége, hogy a herceget védje, és pillanatnyilag éppen az életét mentette meg. Mert Piszkos Fred még abból is hasznot tudott húzni, hogy mindenki gyűlöli. Megszerezte a Nagy Bivalyt a herceg testőrének, önmaga ellen, de mellékesen mindenki ellen. Azután kirántotta a halálítéletből azzal, hogy vadul követelte a halálát. A herceg élvezte Piszkos Fred népszerűtlenségének minden előnyét. Mindenki kereste az alvilág misszionáriusát, Burtont, akinek Próféta volt a gúnyneve, de sehol sem találták. Később feleslegessé is vált a keresése, mert a herceg a telt idomú, fekete nőkre való hivatkozással visszautasította Anna Alvarez kezét. Buzgó Mócsing, aki különös átmenetet képezett itt a magántitkár, a gyorsküldönc és a hóhér között, szokott helyén bóbiskolt a ruhatári fülke mellett. A közelében Portás Robb, a börtönrendszerek ellenőrző szakértője hideg mártást evett csirkével. A Főorvos felrázta az igazi Trebitschet. - Hé! Mócsing! Gyere a Szárítóhoz vigyázni. Ott a Vadsuhanc, üsd fejbe, ha felmászik. Az igazi Trebitsch megigazította állandóan lehulló, sötét madzagú drótcsíptetőjét, és elindult. - Valami nagy dolgot tudhat ez a kölyök, hogy ennyit unszolják - mondta Portás Robb, azután elcsoszogott. Egy másik folyosóról nyíló ajtóhoz ment, amelyen ez állt: RAKTÁR MINDENKINEK TILOS A BEMENET! Portás Robb kinyitotta az ajtót, és megkezdődött a raktárban őrzött kézigránátok, revolverek, puskák és tengerész egyenruhák kihordása. A Kegyelmes kiadta a "riadót. Mennek Almira ellen. Akár Warins nélkül is. - Amit jobbra hordatok, azt a Radzeerre viszitek - mondta a Főorvos. a többi a Papete nevű óriás gőzösre kerül. - Két hajóval megyünk. kérdezte Tulipán. - Igen, Holdvilág Charley vezeti a Papetet. Közben Buzgó Mócsing, az igazi Trebitsch elaludt ültében. Hortyogott, és a szemüvege rezgett az orrán. Végül odaesett a Szárító nyílását elzáró kő peremére. Az alvó nem veszi észre, hogy valaki macskaléptekkel odaoson, elhúzza a követ, és ledob valamit a Szárítóba, azután elsiet. Őfelsége közben már kissé meghalt. Levetett minden ruhadarabot, nedvességtől patakzó teste égett és viszketett, az ajka felhasadozott, a gégéje fájt, és hörögve lélegzett... Egyszer csak leesett a magasból egy összegyűrt írás. És leesett a kő pereméről Buzgó Mócsing drótszemüvege, hosszú, fekete zsinórral, amíg ő gyanútlanul hortyogott. A herceg kibontotta az írást. Kézzel írt, hevenyészett levél volt. Káprázó szemmel olvasta az öngyújtója fényénél: Felség! Burton nevű lelkész néhány év előtt meghalt. Aki itt Próféta gúnynéven az ő irataival szélhámoskodik, nem pap. Egyezzen bele a házasságba. (Mivel nem pap esketi, tehát érvénytelen. Egyezzen bele mindenbe, akkor Almirába viszik, és ez a fő. Ott úgyis vége a kalandnak, és simán tisztázódik az ügye. A Titkos Szolgálatban vakon bízhat! Ne kutasson utánam. Nem fedhetem fel magamat. Leghűségesebb embere Az írást eltette. Sokkal jobban érdekelte a szemüveg. Ezt leejtette az illető, amikor az üreg fölé hajolt. Szinte lángolt a teste, de mégis megkísérelte, hogy gondolkozzék. Hol látta ezt a zsinóros üveget. Ki hord ilyen kispolgári drótcsíptetőt az alvilágban? Buzgó Mócsing! Az igazi Trebitsch! Ő A Titkos Szolgálat embere! Kétségtelen! Buzgó Mócsing megszólította, amikor az első nap ott ácsorgott a kardnyelő körül! Igaz, hogy eladta a Tulipánnak (két és fél dollárért) de talán később kiszabadította volna. Zseniális tettető ez az ember... Most. meg kell tudni biztosan, hogy a szemüveg az övé-e. Akkor kétségtelen, hogy az igazi Trebitsch az Intelligence Service embere. A szemhéjai forrón szúrtak, és a nyelve hasadozott. A levelet apró darabokra tépte, és falat kapart rá. Azután újra elájult. Közben Alvarez kétlaki életének úribb felét élte az Orientál Szálló teraszán. Innen látszik a tenger és a sok-sok pálma. Egy amerikai úrral beszélgetnek. A roppant selyemernyő árnya alatt is éget a forróság. - Nagyon érdekes - mondja az ősz amerikai. Bennünket, amerikaiakat a legcsekélyebb sziget sorsa is érint az Indiai-óceánon. - Nem is szólva az amerikai tőkéről, amelynek az én köztársaságom lehetőséget ad, hogy terjeszkedjék a civilizáció előnyére. Ehhez kérek támogatást. - Támogatást kér? Csak akkor, ha bebizonyosodik, hogy a sziget jelenlegi királya bitorolja a St. Antoniók trónját. - Én megígérem önnek - mondta az amerikai admirális habozva és minden szótagot fontolgatva, mint amikor a gyógyszerész halálos mérget adagol kanalas orvossághoz. hogy beszélek illetékes körökkel. És ha kedve van. ellátogathat mint vendégem a Boston cirkálón Almirába. - És számíthatok amerikai segítségre? Az admirális felállt. - Mi a St. Antoniók angol védnökségét tiszteljük, de ha - ismét adagolt - nincsenek ott az uralkodó hercegek. akkor hát. Gondolkozott. És Warins. kérdezte hirtelen. - Warins a vőlegényem - szólt közbe a leány. és ezzel, azt hiszem, hosszú időre megoldottuk a kormányzat kérdését. Az admirális tágra nyílt szemmel meredt a gyönyörű leányra, azután megértéssel bólintott. - Ön nagyon okos. azt hiszem. egy kávéskanálnyi adag) számíthatnak ránk. Illetve. rám. Végül határozottan. Illetve Amerika pártfogására. 4. Őfelsége arra tért magához, hogy bár pokoli meleg van, az arcán hűs simítás vonult át. Vizes ruhát borított rá valaki. Vöröskarom térdelt mellette, selyemruhában, az agyagverem földjén. - Micsoda gazság ilyent tenni! Jobban van. - Igen. feleli elhalóan - de az ízlésem sajnos nem változott. - Ostobaság. Nem tudtam arról, ami magával történt. Fel tud már jönni ebből az undok veremből? Nem vihetnének mindjárt oda, ahol legközelebb kínoznak? Senki sem fogja kínozni többé! Egy tengerész segítségével felvezették az odúból. Ott ül a kő mellett, a földön Buzgó Mócsing, de már nem alszik. Igen szomorú. - Maga miatt mennyi bajom van - mondja dühösen a hercegnek. Oda a szemüvegem. Hohó! Hiszen ez jeladás! Nem ez volt. kérdezi nyomatékkal és mohón, miközben átnyújtja a verembe hullott szemüveget. - De. Ó! Köszönöm! A herceg sokatmondóan rákacsintott. Az igazi Trebitsch bámulva kérdi. - Mi az. A szemébe esett valami? Jó, jó - feleli őfelsége és újra hunyorít. Az igazi Trebitsch már nem is csodálja. Amit ezzel a fiúval itt csinálnak, attól nem csoda, ha hibbant lett. Azonnal elsiet. - Jól érzi magát teljesen. kérdez a leány diplomatikus nyájassággal, mert kiismerte az elvetemedett, konok ifjú természetrajzát. - Jól. De most már nagyon szeretném tudni, hogy mi lesz velem? Választhat Warins: a rendőrségre akar inkább menni, vagy elvesz feleségül... - Semhogy bezárjanak, inkább elveszem önt. De miért kívánja ezt tőlem? Elfoglaljuk a St. Antoniók trónját a klubok népével. - Azt hiszi, hogy ott kő kövön maradhat, ahol ennyi csirkefogó segít a honfoglalásban? Én nem félek tőlük! Mert nem tudja, mi az, uralkodni. kiáltotta hevesen a herceg. - Magát talán kiskorától kezdve egyébre sem tanították? Tessék. Hát a kalóz Warinsok jól uralkodtak állítólag. És hogy képzeli kérem ott a szigeten. Postafordultával éljünk majd családi életet? Azt hiszi, hogy van annyi esztendő és van olyan puszta sziget, ahol a közelembe jöhet? Olyan csúnya vagyok. kérdezte lehangoltan őfelsége, és megnézte magát egy zsebtükörben. A torzult képű csavargó vonásait még rútabbá tette a hőség. Kék és bíborszínű daganatain felpattogzott a bőre. - Most menjünk a Hidegek elé - szólt Alvarez leánya, és elindult. Őfelsége minden baja dacára látásra alkalmas fél szemével nagyon is megnézte a finom vonalú csípőket, a határozottan lépegető, formás lábakat, mert fejedelmi tragédiája és testi fájdalma nem marták keresztül egészséggel impregnált, összesen húsz életévét. - Tehát jobb elhatározásra jutott. kérdezte Alvarez, amikor a herceg újra a Hidegek előtt állt. - Rosszabbra. Hajlandó vagyok az erőszaknak engedve feleségül venni senorita Alvarezt, de kérem jegyzőkönyvbe foglalni, hogy mindvégig hangoztattam, mennyire érdekelnek a telt idomú, fekete hajú hölgyek. - Nem fontos az ön felfogása - mondta Alvarez. De ha a pap előtt is kényszerre fog hivatkozni, úgy rövid úton végzünk magával Warins. - All right. bólintott a herceg. Valaki megjelent a misszionáriussal, aki eddig künn várakozott. Magas, fekete ember volt, és azzal a kenetteljes gőggel nézett körül, ami a legszigorúbb felfogású lelkészeket jellemzi, ha világi hely küszöbét lépik át. - Ez a fiatalember itt Bob Warins, aki szeretné nőül venni a leányomat, Anna Alvarezt. Őfelsége és Vöröskarom a pap előtt álltak. - Bob Warins - szólt a templomhoz szokott, messze hangzó, csengő tenorban a misszionárius. Akarod feleségül venni Anna Alvarezt? Lelkesültnek alig nevezhető "igen" hangzott el. Azért a herceg elismeréssel adózott magában a Prófétának. Micsoda színész lett volna ebből az álhittérítőből! És te Anna Alvarez, akarod férjedül Bob Warinst? Ekkor a pap összetette a kezüket, és úgy fogta, miközben a házastársi kötelességekre figyelmeztette őket. Majd így szólt. - Bob Warins! Anna Alvarez! Isten és ember előtt házastársak vagytok, immár egy test, egy lélek! Valamennyi rabló fedetlen fővel állt, és nagyon komolyak voltak. A misszionárius elővette az imakönyvét. Vöröskarom valami egészen furcsát érzett. Dacára, hogy aki mellette áll, az egy torz képű, piszkos alvilági szörny. De Anna Alvarez mégiscsak polgárnő volt, aki életében először esküdött meg arra, hogy holtáig szeretni fog egy embert... - Az isten áldása kísérjen utatokon, gyermekeim - mondta végül a misszionárius, és elment. Senki sem sietett szerencsekívánatait kifejezni az ifjú párnak. - Jól csinálta - mondta kissé idegesen őfelsége. Még jó, hogy ez a Próféta a mennyország helyett itt a pokolban tartózkodik. - Ez a pap - mondta a Kegyelmes - nem a Próféta volt. Az az alak elmászkált valamerre, és kénytelenek voltunk egy jezsuita atyáért küldeni a maláji misszióhoz. Őfelsége körül egyet fordult a világ. Ezek szerint neki most törvényes felesége a Vöröskarom! És most elég volt ebből az utálatos játékból - mondta megvetően Anna Alvarez, és fogalma sem volt róla, hogy e pillanatban már a Boldogság Szigetek királynője. HUSZADIK FEJEZET A herceg kiszédelgett a nagy teremből. Uram, Atyám! Mit tett. Elvette a lázadó elnök polgári származású leányát. mert ha Warins Bob néven is eskették, jól tudta, hogy az álnéven kötött házasság érvényes. Összevissza bolyongott a katakombák folyosóin, amelyek ezen a napon szokatlanul élénkek voltak. Végre megpillantotta az igazi Trebitschet. Őt kereste! Ember! Ez mi volt, ami odabent történt ma a pappal. kérdezte lihegve. - Hogyhogy. érdeklődött riadtan az igazi Trebitsch. Esküvő lehetett. Nem? Nem a Próféta esketett! Nem hát! Hiába kerestük! A Próféta a kikötőbe járt, és elárulta a rakodóknak, hogy a kínaiak lopják a pálinkát. - Na de mi lesz ebből? A rakodók megverik a kínaiakat. - Azt mondja meg, hogy velem mi lesz? Maga is lopott a pálinkából? Ne tettesse hülyének magát. - Esküszöm, hogy nem tettetem magam - hátrált ijedten az igazi Trebitsch. - Az én házasságom érvényes? Természetesen. - Miért nem értesített, hogy a Próféta nincs itt? Én is csak most hallottam, hogy a kínaiak elől bujkál. Fél, hogy este agyonverik. - Micsoda szörnyűség. Te jó Isten. Megragadta Buzgó Mócsingot. Mondja, ember. Legalább van valami terve? Igen. Este kimegyünk huszan dorongokkal a Próféta elé. - Jól van. Látom, hogy hiába keresek közvetlen érintkezést magával. Nem kérdezek semmit. De egyre figyelmeztetem: ha tőrbe csalt, akkor megölöm! És otthagyta. Buzgó Mócsing elhűlt ámulattal nézett utána és kétségbeesett tájékozatlanságában felvonta a két vállát: Csak tudnám, hogy mit akar tőlem? Huszonnégy órával később kifutott a Radzeer! Az indulást néhány szenvedélyes jelenet előzte meg. Mindenekelőtt Freddel volt a baj. - A Radzeer útját természetesen a kapitány irányítja - mondta a Kegyelmes. - Én ugyan nem - felelte Piszkos Fred, azután felállt, és hónaljáig húzta a nadrágját. A Radzeer cirkálót annak idején pillanatnyi szorultságában Piszkos Fred lopta az Angol Királyság hajólétszámából. Végül úgy adódott, hogy kitüntették magukat, és így nemcsak bűnbocsánatban részesültek, hanem a Radzeer cirkálót is odaajándékozta az állam Piszkos Frednek és cimboráinak. Egy ideig békében járták a tengert, de Piszkos Fred zsarnok volt, azonfelül a hajó üzemköltségére szánt fedezetből állandóan sikkasztott, míg végül a cirkálón zendülés tört ki, és a kapitányt egy viharos éjszakán, a Jóreménység foka magasságában drámai előzmények után felpofozták. Azóta szakított a Radzeerrel. Hogy történt? Érthetetlen, de tény, hogy Piszkos Fred nélkül a Radzeer nem soká járt az óceánon. Ki tudja, miben állt a vén bűnös tudománya. Sehol sem szerették, mindenütt lármázott, követelt fenyegetőzött, de volt olaj, szén, ennivaló, jövedelem, és vihar előtt, hogy hogy nem, mindig kikötő közelében voltak. Miután lerakták a cirkálóról, megakadt minden, azután üzemanyag híján Szingapurban vesztegelt a hajó. Végül a Kegyelmes bérbe vette matrózostul. Amikor Fred váratlanul megjelent Szingapur alvilágában, és keverni kezdte rejtélyes módon a kártyákat, szóba sem állt egykori cimboráival. - Csak maga vezetheti a Radzeert - mondta Vöröskarom is. - Eszembe sincs. Megmondtam, mi a teendő, most már egy hülye is megcsinálja. A Főorvos vezesse a társaságot. - Nézd, Fred - szólt a Főorvos, és nagyot nyelt. én hajlandó vagyok elégtételt adni neked. Te nagyon csúnyán viselkedtél, sokat lopsz, szívtelen, gonosz kutya vagy, de elismerem, hogy nélküled megbuktunk. Te az ördöggel cimborálsz, és mindenkit becsapsz. Ezért megbántuk, hogy aljasságaidért teljes joggal kirúgtunk a cirkálóról. Még szebb elégtételt akarsz? Nézze, Fred - mondta a Kegyelmes, elfojtva egy mosolyt. ez férfias beszéd volt a Főorvostól. - Hát ide hallgass, Főorvos. szólt a kapitány. - A Kegyelmes kedvéért visszatérek a hajóra. Feltételeim: annyit iszom, amennyit akarok, annyit lopok, amennyit nem vesznek észre. - Jól van - felelte a Főorvos. De azt kikötöm, hogy az üzemanyag elszámolásban nem fordulhatnak elő szivarok. - Jó, ezt is elfogadom - hagyta rá a kapitány keserű megvetéssel, mint egy csalódott mártír. - Hát akkor - fejezte be a Kegyelmes - fogjanak kezet. - Az nem volt kikötve - mondta erre Piszkos Fred, és kiment. Amikor néhány napja úton voltak, és messze elhagyták a partot, a herceget felhozták a fülkéjéből. Különben a fedélközben tartották elzárva. - Sétálhatsz kissé - mondta a Főorvos. A herceg szédelgett, amikor a napvilágra ért. A hajót kísérő cápák uszonyai megcsillantak a napfényben. - Nagy Bivaly hol van. kérdezte a kísérőjétől. - Nem lehetett őket Piszkos Freddel egy hajóra engedni. - És Vöröskarom, illetve nejem őnagysága? Ő a parancsnok. Mindenki szereti, és mégis félnek tőle. Igazi férfi. - Úgy? Akkor minek megy férjhez? Jó forró nap ragyogott a fedélzeten. Őfelsége kimondhatatlanul élvezte a sétát. Piszkos Fred hangja süvöltött rá: Hej! Főorvos! Hogy merted felhozni a Vadsuhancot? Aki fogoly, az fogoly! Ezt nem tűröm! Fütyülök arra, hogy te mit tűrsz! Te kutya. recsegte lihegve Petters, aki érthetetlen meggyőződése szerint az egyik Szingapuri mozgóképszínház portási egyenruhájában intézkedett a fedélzeten. Megölnéd ezt a fiút! Talán haljon meg unalmában egy sötét odúban? Igenis pusztulni fog! Gyilkos, szélhámos, rabló! És te mi vagy, mi? Ne tereljük az ügyet mellékvágányokra. Most nem rólam van szó! Hát vedd tudomásul - sípolta harsogó suttogással Petters. hogy fütyülünk rád. - A fedélköz fülkéjében kell maradnia! Gyere, Vadsuhanc! Azért is! Bevitték a Főorvos kabinjába. - Ezentúl itt laksz, hogy az az ördög megpukkadjon mérgében. A kapitány iránti ellenszenv Warins felé irányította a szimpátiát. Nemcsak ennivalót kapott, hanem még fürdőt is készítettek számára, és egy uniformist is szereztek a fiúnak. Mintha ráöntötték volna. A Radzeer egykori kadétjának az egyenruhája volt ez. A herceg arra már visszanyerte régi, szelíd angyalszerű kifejezését. Miután tisztálkodott, borotválkozott és végül megjelent a kadétruhában: szinte megtapsolták. - Majd meglátjátok, hogy mit szól a Vöröskarom. üvöltötte Piszkos Fred. Mi őt szolgáljuk! Ugathatsz, vén cápa! Mi nem szolgálunk senkit! A magunk ügyét szolgáljuk! Hogy fáj neki egyszerre a Vöröskarom! Tulipán bizalmatlankodva mondta a kormányosnak: Biztosan főz valamit a Vöröskarommal. - Lehet, hogy főznek valamit - dünnyögte a Főorvos is tűnődve. Vöröskarom este kisétált a fedélzetre, néhány sötét pillantással találkozott a tekintete. Csak Piszkos Fred tisztelgett széles, nyájas mosollyal, és most kiderült, hogy mennyivel kellemesebb az arca, ha mogorva. - Nagyszerű utunk van, parancsnok. jelentette gavalléros alázattal, és a rekedt Petters, aki távolabb állt, megvetően köpött. Ki hitte volna! Piszkos Fred mint stréber! Víziószerű! A parancsnok sem lehetett elragadtatva tőle, mert rövidesen a kabinjába ment. Reggelre feltűnt a távolban Tahiti. Vöröskarom kisétált a fedélzetre. A korlátnál egy ismeretlen egyént látott, jóképű, vidám, kadétruhás fiatalembert, nagy fekete szemekkel, aki néhány dió meg egy pakli kártya segítségével bűvészmutatványokkal szórakoztatta a legénységet. Nagyszerűen mulattak az emberek, és amikor Vöröskarom kijött, elhalt a mosoly. Csak Piszkos Fred köszönt harsányan a hídról. - Főorvos! Ki ez az ember. kérdezte Anna Alvarez. - Az ön férje, parancsnok, Bob Warins. Miféle változáson ment át, amióta utoljára látta? Ez az értelmes, csinos arc ugyanaz lenne, amire felnyögött, ha elé jött álmában? Most a fiatalember feléje nézett, csúfondáros vigyorral szalutált, valamit mondott a matrózoknak, és ezek röhögtek. Vöröskarom a kajütjébe ment, és úgy vágta be az ajtót, hogy csak úgy csattant. Sokáig idegesen járkált, azután csengetett: Bob Warins jöjjön ide! Foglaljon helyet, Mr. Warins. - Köszönöm, szenyorita. - Miért szólít szenyoritának? Én asszony vagyok. - De ennek nincs gyakorlati jelentősége. Diplomáciai állapot. - Miért került olyan szörnyű külsővel elém? Néhány emberrel verekednem kellett előzőleg. Szökött fegyenccel előfordul... - Maga. gyilkolta meg St. Antonio herceget? A fiú kedves mosollyal bólintott. - És. Fernandez régenst is? Hogyne. Kérek még egy kis teát. - Hány. embert ölt meg életében? Őfelsége tűnődött, mint aki utánaszámol, mert nem szeretne hozzávetőlegesen sem tévedni. - Na. hát Istenem. pontosan nem is tudnám megmondani. Ha leszámítom a bennszülötteket, mintegy negyvenre tehető áldozataim száma. Anna Alvarez nyitott szájjal, rémülten nézte. - És tudott aludni? Őfelsége sóhajtva legyintett. - Amíg az ember nőtlen. Mennyi könnyed, kedves előkelőség, diákos báj. És gyilkos! Egy kalóz fia! A totem és az írások kétségtelenné teszik, hogy Bob Warins ül itt. - Ön úgy beszél, mintha gúnyolódna! Nem tudom, mennyi az igaz abból, amit mond. - Megmondjam. Őfelsége felállt, és odament Anna Alvarezhez. Egyszer hazudtam önnek. - Miben hazudott? Abban - felelte St. Antonio herceg lesütött szemmel. hogy a telt idomú, fekete nőket kedvelem. Ebből egy szó sem igaz. Sajnos pontosan az olyan szőke, karcsú hölgyekért szokásom meghalni, mint amilyen ön. És mielőtt még Vöröskarom felelhetett volna, gyorsan átkarolta, és megcsókolta. De alaposan. Anna Alvarez vagy két másodpercig tűrte, tehetetlenségből vagy másért, ki tudja? Azután teljes erejével eltaszította a herceget. - Kalóz! Briganti. Ez példátlan, amit merészelt! Példátlan! A házastársak közötti gyengédség megnyilvánulása korunkban elég ritka eset, de mégsem példátlan. És vigyorgott. És borzasztó kedves volt a kadétruhában. Azután tisztelgett: Jó éjszakát. Anna Alvarez. A nő arcán különös kín vonaglott át. Gyilkos. mondta magában. "Kalóz. rabló. Rémülten vette észre, hogy mindezek dacára képtelen arra, hogy utálja! HUSZONEGYEDIK FEJEZET Buzgó Mócsing már napok óta nem hagyta el a kajütjét. Félt a hercegtől. Ez a fiú ott kínozza, ahol éri. Különben mint írni és számolni tudó egyént az anyagraktárnál használták, irodavezetőnek. Ő könyvelte el, amit Piszkos Fred sikkasztott. Tizenkét óra tájban valami zajt hallott a szomszéd helyiségből. Elővette a revolverét, és lassan kinyitotta az ajtót. - Csendesen Mócsing, mert összenyomlak. A Nagy Bivaly állt mellette. - Mit akarsz. hebegte az igazi Trebitsch. - A Vadsuhanccal kell beszélnem. - Hogy kerülsz ide. - Még Szingapurban elbújtam... - Ebből baj lesz! Minek keversz engem bele? Benned bízom. Egyszer megmentettelek, amikor négy kínai agyon akart verni. Nem fogsz elárulni. - Gondolod? Tudom, mert nemcsak hálás vagy, hanem gyáva is. Hívd a Vadsuhancot. - Azt nem! Ölj meg, vagy akármit... - Ne is folytasd, maradunk az ölésnél... - Na! Na. Hátraugrott a készségesen mozduló óriás kezek elől. Hívom már... Szomorúan elindult. Egész biztos, hogy megint nekirohan ez a bolond. Amint felért, megpillantotta a herceget. A korláton ült, és ukulelén játszott. Azonfelül énekelt, és a matrózok zöme körülfogta. Mit tagadjuk, őfelsége alaposan megváltozott, amióta Fülig Jimmyvel elcserélte legmagasabb személyét. Olyan csodálatos népi tüneteket produkált, amelyek távol állhattak az ősi St. Antoniók vérétől. Ilyen volt például a dal és a pofon. Őfelsége úgy pofozkodott és énekelt, hogy vén matrózok első látásra a szívükbe fogadták. Vöröskarom megjelent a parancsnoki szoba ajtajában. Piszkos Fred, aki eddig mindenkinek hátat fordított, gáláns meghajlással szalutált, és olyan volt, mint egykor ünnepelt, vidéki színészek, amikor elhatalmasodik rajtuk az aggkori elmegyengeség. - Jó estét Vöröskarom. mondta és megvetően a szórakozókra mutatott. Nem nekünk való társaság. Vöröskarmot kellemetlenül érintette Piszkos Fred hűséges ragaszkodása. De mit tegyen? Warins, kérem! Parancs! Odasietett. Beszélgetve sétáltak Vöröskarommal a korlát mentén. A leány beszél, a fiú mosolyogva bólogat, ő is mond valamit, azután... Azután egy kecses ugrással a tengerbe veti magát! Mindenki dermedten áll! Itt is, ott is sötét uszonyok csillannak meg a holdfényben. Cápák! Zaj, futkosás. lárma... - A csónakot. Hiába. Vége. - Eresszenek le egy csónakot. sikoltja halálfehéren Vöröskarom. Csak Piszkos Fred nyugodt. Bekiált a szócsőbe: Lassíts. Vissza! Állj! Feltűnik a fiú feje, amint küzd a viharos habokkal. Gyakorlatlan úszó ehhez! Mielőtt a cápák valamelyike elkapja, talán megfullad. Sivítva nyikordul egy csónak kötele, amint fut a csigán. A küzdő kis ponttól nem messze roppant uszonyok villognak... Vége. Vöröskarom remegő kézzel megkapaszkodik. A döbbent emberek feje felett valami átsuhan. Egy loccsanás. A kapitányi híd üres. És egy szakállas fej bukkan ki a vízből, távol a hajótól. - Piszkos Fred beugrott a hídról! Összevissza kiabálnak. Ni. Ott úszik! Elérte a fiút. Tempózó jobb karja hatalmas ívben átcsap egy hullámon, és elkapja! De körül uszonyok villognak, itt is, ott is. Miféle külön istene van ennek, hogy elérte a fiúval a csónakot? Már itt is vannak. A látszólag vén, keshedt kapitány úgy hozza fel karján a fiút, mintha pehely lenne. - Vigye a kajütömbe. súgja remegve Vöröskarom, de a fiú magához tér, hiszen csak sokat ivott a sós vízből. Talpra áll, és megrázkódik. - Hé! Őrült úr. sivítja Petters. Kevesen mondhatják el magukról errefelé, hogy kint vannak a vízből! Amit. értem tett. kezdi a herceg Piszkos Fred felé. - Mit fecsegsz. mordul rá a vén medve. Fütyülök rád. Ha annyit bajlódtam egy üzlettel, azt nem adom a cápáknak. Érted? Dünnyögve a kabinjába ment, és kiivott egy üveg rumot. Hiába! Ez ilyen ember. A cápák szájából kilopja az ennivalót, ha üzletről van szó, de szíve nincs a kutyának egy csepp sem. Az biztos. Valaki azt mondja, hogy két cápa úszott már a fiú felé, de amikor meglátták a kapitányt, csüggedten visszafordultak... Ezt a történetet az óvatos cápákról még évek múlva is mesélték a kikötőkben, és mindenki elhitte... Mi volt az ugrás előzménye? Ennyi: Beszéljünk okosan - mondta Vöröskarom. Rövidesen megérkezünk. Aranyzöld szemei egészen szomorú fényben ragyogtak. És fogyott valamit az utolsó napokban. Mit tenne, ha megszabadulna? Eláruljam ellenségem őnagyságának a haditervemet? Én elárulom. Talán elkerülhetjük a harcot. Az angolok nem léphetnek közbe a maga oldalán, Warins. Az amerikaiak viszont segítenek nekünk megszállni Almirát, és a köztársaságot támogatják. Mit tehet ez ellen? Nem tudom. - Ha feladja a sanszát, akkor kap húszezer dollárt. Telepedjen le valahol Dél-Amerikában. Még fiatal, megjavulhat. - Igen. Ez csakugyan lehetséges - felelte elgondolkozva őfelsége. de azt hiszem, fiatal vagyok még a tisztességhez. Aztán meg kell akadályoznom, hogy ezt a sok bűnözőt odahozza a szigetre. - Ön nem keresztezheti a terveimet! Csak szolgálhatja azokat, akkor is, ha kifogása van ellene! Ebben téved! Úgy? Hát bizonyítsa majd be, Warins Bob, hogy mivel húzhatja át a számításaimat? Például ezzel. Hopp! Szép ívben átröpült a korláton, és csak egy loccsanás hangzott. A többit tudjuk... Őfelsége talán szívesen meghalt volna. Végre is itt egy szörnyű komplikáció van. Megnősült. Elvett egy polgári nőt. És ráadásul csúnyán beleszeretett. Mi lesz ebből? De amikor száraz ruhában ismét kilépett a fedélzetre, mégis örült a megkerült életnek. - Vadsuhanc - súgta eleve ijedten a Buzgó Mócsing mellette. Gyöjjön a fülkémbe. Na! Mit akar? A herceg megragadta: Miféle terve van? Aljas hazug volt az illető, aki bebeszélte önnek, hogy én egy mérnök vagyok, vagy hadvezér, csupa tervvel. - És miért hiszi, hogy jóra fordul minden? Van Isten. próbált felelni kínban. Jöjjön, kérem. - Fog valamit tenni vagy nem? Letelepszem Hawaiiban, ott él egy unokanővérem - mondta őszintén és kissé ijedten, mert a herceg egy fenyegető mozdulatot tett, de azután követte. A fülkébe érve két iszonyú kar úgy ölelte át, hogy nem kapott percekig levegőt. - Te. Kölyök. Hát élsz? Őfelsége meghatva látta a Nagy Bivalyt. Megint olyan furcsán fogta a fiú ujjait, és nézte, mint valami idegen holmit. Alacsony, széles homloka elborult. - Rosszul bántak veled? Egyáltalán nem. Remek fiúk, és nagyszerűen mulattunk. Megelégedetten nézte a védencét. Micsoda finom, szép külső. Ha neki ilyen fia lehetett volna valaha... - Ide hallgass: azt tudod, hogy a Vöröskarom fel akar használni a terveihez... - Tudom. Maga mondja meg, mit tegyünk. kérdezte a herceg Buzgó Mócsingot. - Együnk valamit - ajánlotta ez jó szívvel. Abból nem jöhet ki bonyodalom. - Ide hallgass - mondta a Nagy Bivaly. Két nap múlva a Boldogság Szigetek magasságban leszünk. Akkor te csónakba ülsz velem, és elszökünk. Ha elérjük a Boldogság Szigeteket, hát nyert ügyed van. - Rendben van, szökünk. bólintott őfelsége. - Nem kell szökni! A Radzeer elviszi magukat a sziget közelébe, és mehetnek, ahová tetszik. szólalt meg egy hang mögöttük. Vöröskarom állt ott! Az utolsó szavaknál nyitott be a fülkébe. Az ügy előzményéhez tartozik, hogy Mrs. Warins, illetve St. Antonio hercegnő érintetlenül küldte vissza a vacsoráját. Azután kisétált a fedélzetre. Itt kisebb csoportokban izgatottan vitatkoztak az emberek. hát nem valami barátságos módon néztek feléje. - Főorvos. szólt Vöröskarom. - Parancsol? Nem szeretem a kétszínűséget. Valami bajuk van velem? Nézze. mi mindig szerettük magát - mondta a Főorvos. De hát ami a Vadsuhanccal történik... - Talán átpártoltak. kérdi gúnyosan, és maga sem tudja, hogy miért fáj úgy a szíve. - Ha egyszer hozzáment feleségül, miért akarja megölni? Mi nem vagyunk tisztességes emberek, sok itt a tolvaj, a rabló és más szakmunkás, de az a véleményünk, akiket a pap összeadott, azok ne gyilkolják egymást! Vöröskarom egészen sápadt volt, és a száját rágta. - Minek bántja a Vadsuhancot. kiáltották többen is. - Ez nem a ti dolgotok. ordította közbe a hídról Piszkos Fred. Vöröskarom meg én irányítunk itt! Marhaság. sivította Petters. Tudni akarjuk, hogy mit főztök. Vöröskarom döbbenten látta, hogy a lázadás a levegőben lóg. Vad zúgással közeledtek. Piszkos Fred mintha elvesztette volna az eszét, ordít: Mi azért álltunk össze, hogy üzletet csináljunk! Nem akarok kölyköt dajkálni! Warinsszal is van üzlet, ha melléje állunk! Emberek. kiáltott Vöröskarom. Én azt hittem, hogy ti bíztok bennem és szerettek. - Megmondom nyíltan! Amióta Piszkos Freddel vagy szövetségben, nem szeretünk - sivított Petters. Vöröskarom erre szó nélkül elsietett. Mögötte zúgott, morajlott a fedélzet. Piszkos Fred hátratolta sapkáját a tarkójára. - Elég volt belőled, kőszívű gazember. kiáltották többen. - Hiába ordítoztok, engem ez nem érdekel - felelte hidegen, és elővette a pisztolyát. De hátulról valaki egy kötelet dobott rá, és lerántotta. A lövés valahová félrement, és egy perc alatt megkötözték. - Dögöljön meg! Üssük agyon. Ha a Főorvos és Petters nem védik tigris módra a vén rókát, akkor alaposan megjárja. Mire a leány visszatért a herceggel és a Nagy Bivallyal, Piszkos Fred megtépve, bevert orral állt egy szellőztető kürtőhöz kötve. - Bob Warins. mondta a Főorvos. Elhatároztuk, hogy átpártolunk hozzád. És maga a foglyunk, Vöröskarom! A fordulat kissé meglepte őfelségét. - Nos. fordult feléje Vöröskarom. Mit fog tenni? Megölet? Bezárat? Egyik sem sürgős - mondta a herceg, és az emberekhez fordult. Kedves barátaim, elsősorban oldozzátok fel a kapitányt, ha csakugyan én parancsolok. Némi habozás után a Főorvos elvágta Piszkos Fred kötelét. Ez leporolta magát, és durván ráförmedt. - Hol a sapkám. felszedte valahonnan, zsebre vágta a kezét, és a fülkéjébe ment megvető módján. És attól fogva nem látták. Ismét szakított a Radzeerrel. - Most pedig figyeljetek rám - szólt őfelsége. Én nem köthetek veletek üzletet. Mert lázadók vagytok. A lázadókat én nem szeretem. Azonfelül becsapni sem akarlak benneteket: ha a Szigetre érek, és uralomra jutok, valamennyieteket deportálnálak. Döbbent csend lett. - A mindenségit. jegyezte meg valaki. Azután egy ideig tanakodtak. - Vöröskarom. mondta a Főorvos. Mi ezt nem tudtuk. Vedd át újra a parancsnokságot. - Nos. kérdezte őfelsége mosolyogva. Mit fog tenni? Megölet? Bezárat. - Emberek. kezdte Vöröskarom. Nem törődöm azzal, ami történt. A cél szentesít minden eszközt. De csak akkor szövetkezünk újra, ha Bob Warinst szabadon bocsátjátok. Ez bomba volt! Tátott szájjal álltak! Mi van itt? Mindegy. - Legyen becsületes a játék. A Vadsuhanc mehet. Holnap este a Boldogság Szigetek magasságában élelemmel és amire szüksége van, csónakba szállhat. - Köszönöm. És ha nincs kifogása ellene, úgy magammal vinném a Nagy Bivalyt. Súlyos köd nehezedett a hajóra, ami csak fokozta az idegességet. A herceg párától fényes gumikabátjában, tiszti sapkájában szinte egykedvűen állt ott, a lázadók között, az óceánon. Most látszott, hogy ez az angyalarcú fiú igazi férfi. A lázadók zavartan álltak, ugyanazt a kínos témát érintették gondolatban. Végül Petters kimondta: Jó lenne megkérdezni Piszkos Fredet... Mert az ördög látott ilyent. Ahogy kihúzza a lábát közülük az a vén, szívtelen kutya, hát megáll minden. Leeresztették a csónakot. Néhány ládát, hordót, ponyvát és egyéb holmit helyeztek el benne. - Nagy Bivaly - mondta a herceg. Hozd magaddal Buzgó Mócsingot. - Azt a szélhámost? Minek? Ne törődj semmivel, csak hozd, ha kell, erőszakkal. Ezután bement Vöröskaromhoz búcsúzni, és a Nagy Bivaly, mint hűséges mameluk, hozta az igazi Trebitschet. A nyakánál fogva. - De kérem. hápogta ijedten. Ez a fiú őrült. Összetéveszt egy jósnővel! Beszállsz, vagy ledoblak? Buzgó Mócsing az előbbi mellett döntött. Őfelsége kissé búskomoran állt gyönyörű, szőke felesége mellett, akivel mindezideig csak diplomáciai viszonya volt. - Anna. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a telt idomú, fekete nők iránt mennyire közömbös voltam mindig... - Maga tréfára vesz sok mindent... Eh! Hát mi van vele? Hogy áll itt égő arccal, könnyes szemmel egy gyilkos előtt? Ha győzök, akkor is van még megoldás. Mondjuk, ossza meg velem a trónt mint igazi élettárs. - Magával? Soha. kiáltotta. - Kérem - felelte csüggedten az uralkodó. Ha nem, hát nem. - Kalózivadék felesége legyek? Nincs igaza, ha lenézi a felmenő ági rokonaimat, de hát. bele kell nyugodnom. Nehéz szívvel fogta a nő kezét. Istenem. Ő itt szép csendben beleszeretett a feleségébe. De hát ki gondol manapság ilyesmire? És megcsókolta a leányt, szokott alaposságával. Vöröskarom iszonyúan szégyenkezve, de némán tűrte. Azután ott állt egyedül a szobában, és a ködös fedélzet homályából még feléje villant az elmaradó alak nedves gumikabátja, tiszti sapkája... Keservesen sírt. HUSZONKETTEDIK FEJEZET XI Itt olyan jó nyugodt csönt van, ha az ember a szabadbaért, és lefelé ment a hegyoldalban. Valami madár nevet a fák között három egyforma hangon állandóan. Nem is tudom, mitől leszek szomorú. Itten valami romlás, valami végzet lóg le a levegőből és fáj a szivem. Eszek itten dolgosznak békében, és egyszercsak lecsap derült égből a veszély, mintha a földből nőtt volna ki. És ottan van a kikötőben két darab angol torpedó leromboló és nem szól semmit. Eszt a Warinst most mekkeresem, és a vasbottal kipuhatolom a fejit, hogy légüres tér van-e ott? Ezzel tartozom népemnek, és őseimnek, akik bizonyára letekingetnek néha rám a menyei toloncházból. Megyek az elátkozott sínek után. Meglátom a gyorsfényképészt. Kinn áll és a fogát piszkálja. - Jóestét felsék - mongya. Szép időnk van. - Jóestét alattvalóm - felelem. - Felséged fényképét kitettem transzparensnek. - Az minek, hiszen maga nem étterem. Megnézem. Ott álltam élő nagyságban az üveg alatt revolverrel. Egy uralkodó, talpig önvédelemben. - Eszt megveszem! Felsék! Ön nem eladó, Ekmont szőr már mindenfélét ígért, hogy vegyem be a képét. De a törvények szerint nem kényszeríthet erre. - Nem is kell. A kép nagyon jó megöregítése a királynak. Aszt hiszem, hogy mielőtt elutazok, eszt a képet sajnálatomra ellopom innét, kénytelen. De miféle csoda tűnt elém a kirakatban! Ott van kint Pollino tűzoltó! A hídlakó és Ekmont, aki megszűnt. Az udvar utánzott! Esz tetszett. - No jóéjszakát Firmin alattvaló. Én megyek. Kinn a tengeren valahol nagy vihar lehetett, mer jó sok köd gurul a sziget belseje felé lassanként. Tuttam, hogy keressem a szellem-kapitánt, aki most már senki mint Warins Bob. Ahol erdő van és benne a szülöttek. Ott lesz! Ázott fák csaptak az arcomba, pedig nem is esett. És tszuppogott a föld a lábom alatt. És mindég több sűrű köd jött, és muszáj volt köhögni. mer itt az erdőben még fullasztóbb, mivel a sok trópusi fa lélekzik. Ezt egy nagy tudós magyarászta, aki az adeni fegyházban lelkész volt. Azonban léptek neszelnek oldalt felé. Semmit sem láték jóformán. De valami mozog. Megvan! Egy tengerészeti sapka fogója csillog a fehér holdas ködben. A kapitány-kísértet lehet csak, azaz Warins Bob! A fák köszt a ködben éppen errejön az árny. Megint csillog valami! Nedves sapka ellenező! Kapitányi! Egy alaposat ütök a vasbottal, éppen az árnyalak tetejére. Azt sem mondja, hogy "pardon" és elájula. Eszt csinálja utánam bármelyik nagy Péter vagy Lajos! Vállamra doptam az ájult alakot és vittem... Egyenesen a főlegvár titkos kisbejáratához sietek, ott fel a lépcsőn, végig a folyosón, be a lakosztályomba és odavágom a dögöt a padlóra, hogy csak úgy döng... Szent Isten! Esz akit én leütöttem, őfelségem az igazi St. Antonio herceg Szingapurból. És úgy vágtam fejbe, hogy alig van élet benne. (Vége következik. ) HUSZONHARMADIK FEJEZET Őfelsége csónakja a fülledt, ködös óceánon a sziget felé igyekezett. Nehéz húzni a jókora ladikot, és Buzgó Mócsing nagyokat nyög. - Mit teszünk, ha elérjük a partot. kérdi tőle őfelsége. - Egy hálaimát rebegünk - feleli Buzgó Mócsing. - Ide figyeljen, Trebitsch! Ha kiderül, hogy megtévesztett, akkor jaj magának! Buzgó Mócsing siránkozva fordult a Nagy Bivalyhoz. Ha én mondom neked, hogy nem normális... Őfelsége a távolba nézett, amerről lassan kibontakozott az egzotikus sziget partjának bizonytalan körvonala. - Csak azt sajnálom - dörmögte a Nagy Bivaly. hogy azzal a gyalázatos Freddel nem tudtam leszámolni... - Azt nem szalasztottad el - mondta egy gazdátlan hang, és a csónak orrában felhalmozott depó mögül előbújt Piszkos Fred, a kapitány. ideig némán bámultak rá. A Nagy Bivalynak tátva maradt a szája meglepetésében. - No mit csodáltok? Most végzünk egymással, Fred - kiáltja végül Nagy Bivaly. - Én köpök rád. És megtette. Az üzletem végett jöttem veletek. - Miféle piszkos üzletet akarsz Warins Bobbal? Piszkos Fred a sapkája alá nyúlt, és a fejét vakarta. - Mondd csak, Nagy Bivaly, miféle rakomány lehet a te koponyádban agyvelő helyett? Te azt hiszed, hogy ez a fiú itt Warins? Ha nem az, akkor kicsoda? St. Antonio uralkodó herceg. Hé! Nézd a hülye, hát nem kiejti az evezőt? Te. maga. hebegte a Nagy Bivaly - St. Antonio. - Igen barátom - felelte őfelsége. Kétszeres jutalmat érdemel a hűsége, miután ezt nem tudta. - És kétszer kell lefejeztetni ezt a gazembert, aki meg akarta ölni. kiáltotta Fredre, aki egy kurta pipát piszkálgatott nagy gonddal. - Mit szól ehhez, kapitány. kérdezte a herceg. - Mármint én. Semmit. Tudom, hogy felség kiutal tízezer dollárt, és esetleg kinevez valami herceggé, mert a rablógyilkos Nagy Bivaly kezeiből kiszabadítottam. Nincs valakinek egy hosszú tűje? Mikor szabadítottad meg az én kezeimből a Vadsu. őfelségét? Amikor meg akartad fojtani. Éppen akkor érkeztem a Négy Bölcs Sintérhez. Azt mondtam, hogy őfelsége nevetségessé tett és gyűlölöm, erre azonnal védelmedbe vetted, és ezt akartam. Azért ne fejeztesse le kétszer, felség. Elég lesz egyszer is. Nekem van szívem. - Azt akarja mondani. kérdezte a herceg - hogy az én érdekemben tette? Ezt a politikát űztem végig. Amikor elvitték önt megölni, én addig örültem, amíg visszahozatták, csak azért, hogy én megpukkadjak a méregtől. Azután elkezdtem a Vöröskarmot szeretni, és addig szerettem, amíg elhidegült tőle mindenki, és fellázadtak ellene. Mert az én szeretetem öl, butít és nyomorba dönt. - Gratulálok - kiáltotta nevetve a király. Zseniális munka volt. De miért állt az én oldalamra? Mert tudtam, hogy Bob Warins meghalt. - Mit mond. Mikor halt meg? Amikor leszúrtam. Késő éjszaka volt, mire elérték a szigetet. A parton tüzet raktak, és megpihentek kissé. - Most mondjon el mindent, kapitány. Hol ölte meg Warins Bobot? A Honolulu-Staron. Wirth kapitány, az angol haditengerészet Titkos Szolgálatának egy tagja leváltotta Port Szuezben a Honolulu-Star kapitányát. Engem régen ismer. ugyanis valamikor tengerésztiszt voltam... - Te. motyogta a Nagy Bivaly. Tengerésztiszt voltál? Igen. Onnan küzdöttem le magam idáig. Wirth kapitány felfedezett a fenékben, de azt mondta, maradhatok, csak tartsam én is nyitva a szememet. Később Fülig Jimmy üzleti ügyei úgy kívánták, hogy időnként megmérgezze a hajó utasait, és vesztegzár alá került a Honolulu-Star. Ez kapóra jött valakinek, aki végezni akart Fernandez régens herceggel, mert a gyilkos tudta, hogy vesztegzár-eljárás esetén nincs vizsgálatra és boncolásra mód, hiszen a tetemet azonnal el kell temetni. - De én sürgönyileg kivételesen haladékot kaptam Szingapurból - szólt közbe a herceg. - Igen. Ez kissé kínos lehetett a gyilkosnak. Bob Warins is fellopakodott a hajóra. Nem Almira felé szökött a fegyházból, hanem Északnak, egyenesen Port Szuezbe, és bevárta Felséged hajóját. A hajón olyan köpenyben és sapkában járt éjszaka a ködös sötét fedélzeten hogy futólag Wirth kapitánynak hitték, majd pedig kísértetnek. Amikor Fülig Jimmy segítségül hívott, én is találkoztam a kapitánysapkás Warinsszal a fedélzeten, és szembenéztem vele. Ő pisztolyt rántott én kést. Azután meghalt. - És biztos, hogy ő volt? Nála volt a saját körözvénye a fényképével. A fedélzeten egy elszabadult tetem gurult arra. Fernandez régensherceg. Pillanatok alatt odakötöztem a helyére Warins Bobot. Ezt dobták a vízbe a régensherceg helyett, Fernandezt visszavittem a kajütjébe, ahol később Fülig Jimmy nyakára zuhant. Fülig Jimmyt ez az eset legalábbis gondolkodóba ejthette. Lejött hozzám, és kért, hogy dobjam újra vízbe a halottat. Kint várt rám a kajüt előtt. Én bementem, de érthetetlen módon Fernandez teteme eltűnt! Én vittem el - mondta a herceg. véletlenül benyitottam, és megláttam a halottat. Elrejtettem az én kabinomban, és a másnap érkező Palmerston tanárt megkértem, hogy vigye Fernandez tetemét Szingapurba, ahol majd gondoskodnak az elszállításáról. Az egészségügyi hajó elvitte a halottat. Bizonyára az Almira yachtra került, ahol bebalzsamozták és hazavitték. Hallgattak. A fülledt éjszakában egy kakadu rikoltott élesen. - Szép életet élt Fernandez herceg - szólt a kapitány. de igen hányatott halála volt... - És hová lett az a Wirth kapitány? Átadta Szingapurban a kapitányi szolgálatot, és követte Fülig Jimmyt, hogy ne csináljon valami ostobaságot mint király. Wirth nem hitte el nekem, hogy Warins meghalt. Azt gondolta, hogy egy eltűnt kajütszekrényt kötöztem Fernandez teteme helyére. Pedig a szekrényt Fülig Jimmy megnyugtatására dobtam a tengerbe lepedőben, a halott régens helyett. Ha ez a csavargó nem zár el a ládában, akkor felségedet Tahitibe viszem. Így késtem egy napot, és ez csinálta a zavart. - De hát - kiáltott Buzgó Mócsing - azt is mondják meg végre, hogy mi voltam én ebben az ügyben? Egy nagy ló - felelte Piszkos Fred rövid megfontolás után. És később őfelsége kíséret nélkül elindult, hogy visszatérjen ősei trónjára, a fellegvárba. Ám ebből az alkalomból Fülig Jimmy jól fejbe vágta. HUSZONNEGYEDIK FEJEZET A Kegyelmes az amerikai cirkálóval érkezett Almira kikötőjébe, és bevárta a Radzeert. Délután az admirális, Vöröskarom és a Kegyelmes látogatást tettek az angol hajón, és szívélyes tanácskozásra ültek össze Parker admirálissal. Az admirális figyelmesen végighallgatta a történetet. - Önök szerint St. Antonio herceg meghalt? Igen - felelte a Kegyelmes. - Borzasztóan sajnálom. Nagyon szerettem ezt a rokonszenves fiatalembert. Warins mindenesetre véres fejjel megy el a szigetről! Tengernagy úr. Bob Warins a férjem. Kérem, erre mindenesetre legyen tekintettel, ha. elfogja. szólt közbe Anna Alvarez. - Szenyorita - mondta tiszteletteljes hangon a tengernagy. Bob Warins sorsáról nem döntenek az ön hozzászólása nélkül... - És ami a továbbiakat illeti. kérdezi az amerikai. - Ha csakugyan egy csavargó bitorolja a trónt, úgy a Home Fleet egyetlen rombolója sem mozdul az uralmáért - felelte az angol. - Hogyan lehetne a kérdést dűlőre vinni? Kihallgatást kértem őfelségétől - mondta Parker. akit igen jól ismerek. Azt hiszem, elfogadják tőlem a személyazonosság igazolását? Feltétlenül - felelte az amerikai. Délután egy tiszt érkezett a hajóra, és közölte, hogy őfelsége szívesen látja este Parker admirálist és amerikai kollégáját, továbbá Alvarez volt elnököt a leányával a királyi várban. A királyi vár nagytermében valamennyi csillár teljes fényben ragyogott. A díszruhás udvari emberek olyan zárkózottak voltak, mint egy-egy igen közeli gyászoló rokon. - Hiszed, hogy az a csavargó megjelenik itt. kérdezte Alvarez a leányát. De Anna alig figyelt. Valahova a semmibe nézett, szomorú volt. Most minden tekintet az ajtóra tapadt. Egy küldöttség érkezik, hófehér szakállú kapitány vezeti, vadonatúj egyenruhában: Piszkos Fred! De nemcsak ő jött el. Mögötte ott áll Holdvilág Charley, a Főorvos, a Kannibál Béby és a Nagy Bivaly. Ilyent még nem látott a St. Antoniók ősi várkastélya! Kínos eleganciájuk tudatában félszegen topognak. Pollino miniszter odalép a kapitányhoz: Örülök, uram. Önről sokat hallottam. Hol kapta a kitüntetéseit? A Simon Arzt áruházban. arcokon várakozás, izgalom, ünnepélyesség. Azután nagy csend. - Őfelsége a király. jelenti Gomperez hidalgó utóda. Két tiszt toppan be feszesen. Azután gyors, de határozott, kemény lépések hallatszottak, és megjelenik mosolyogva az uralkodó! A világ legfiatalabb marsallja! A nagy csendben egy izgatott röffenés hallatszik. - A Vadsuhanc. De ezt mintha nem is hallanák. Mindenki Parker admirálist nézi, aki a királyhoz lép. - Felség. mondja őszinte örömmel. Igazán boldog vagyok, hogy üdvözölhetem a birodalmában. De most nagy zűrzavar támad, mert Anna Alvarez elájul... Amikor magához tér, fáradt feje egy arany vállrózsán pihen. Senki sincs körülöttük. Csendes kis szalonban vannak. - Anna - mondta az uralkodó. remélem, most már nem lesz kifogása a családom ellen... - Ó. kicsúfolt - feleli dühösen, de a fejét ott felejti a vállrózsán. - Ha válni akar, mindenesetre kitűnő oka van rá. Esküvő előtt többszörös gyilkosnak mondtam magamat, és utóbb kiderült, hogy megtévesztettem. Nos? Elválik... Alvarez leánya nem felelt. Úgy látszott, gondolkodik. De a fejét végképp ottfelejtette a vállrózsán, és amíg a döntést mérlegelte, addig őfelsége megcsókolta. Természetesen szokott alaposságával tette ezt. Piszkos Fred kihallgatáson volt az özvegy királyné magánlakosztályában. - Ne sírj, Helena. Ez a fiú mindenért kárpótolhat téged is. - Mennyit szenvedtem. Hiszen a te fiad. Azt hittem, hogy kiütközött belőle az apja vére. - Hát vízzé nem vált - mondta öntelt mosollyal Piszkos Fred, a kapitány. Neki sohasem kell megtudni, hogy nem vérbeli St. Minek? Mondd. Theodor. Fernandezt te. ölted meg? Nem. Az amerikai Titkos Szolgálat egy kapitánya tette. Fernandez megállapodott Warinsszal. Fernandez gyűlölte az idegen vérből befogadott St. Antoniót. Inkább Warinsszal szövetkezett, aki megengedte volna, hogy japánpárti kínaiak számára fegyvert szállítsanak innen. Tehát az amerikai végzett Fernandezzel. Hallgatnak. - Isten áldjon, Helena. - Hová mész, Theodor. - A tengerre... Az asszony lehajtott fejjel a szőnyeget nézi... - Megbocsátottál nekem. Theodor? Csend. A királyné lassan felemeli a fejét, és egyedül van a szobában. Piszkos Fred, a kapitány, szép csendben elment, és nem látta többé soha. HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Fülig Jimmy levele az uralkodóhoz XII Kelt mint itt Szanfranciszkóban uralkodásunk elmúltával magamkezűleg. Igen tisztelt kiráj úr, kedves mamája és T. neje őfelsége! Mai nappal keltfent levelét vettem és kibontám. Ezennel felelek tisztelettel értesíteni! Szíves mekhívására, hogy udvarára telepeggyek nyugodt életre, amit Felség gondtalanít, van szerencsém őszinte sajnálattal. Mer ott nekem nagy strapa a tétlenség. Én városi lakós vagyok, ha nem is bejelentett, ami csak egy üres formalinság. De városi lakos nehezen szokja a vidéket. És egy sziget, akármilyen kicsiny, mégiscsak királyi udvar, tehát nem a nagyvilág. Pedig szívesen emlékszem vissza uralkodásom naccerű idejére, amej felvirágzásba hoszta a országot. És asz sem lepne meg, ha Almirában megöregítenék fénykoromat és a főt téren szobrommal találkoznék sétálva. Mer a nép bezárt engem a szívébe, és jó, hogy mégsem kell zacskót ragasztani, amint egyéb bezárás esetén ez fentforog. Voltam Szingapurban is a klubbokban. Már nem az, ami volt. Vanek lebukott egy lopásból kifolyó rajtaérésből. Azt hiszem jól esne neki, ha felséged írna egy pár sort. Hadd lássa a Vanek, hogy felséged nem felejti el barátait, ha aszok bajba jutnak. Buszkó Mocsink mondta, irjam mek; hogy felséged, ha van miből, megadhatná neki a két és fél dollárt, amit felsékedért Tulipánt nevű közös barátunknak visszafizetett. Mert egy uralkodó nem csinálhat adósságot. Eszt ő monja. Mi uralkodók tudjuk, hogy ez nem igaz. De mikor ült ez a Mócsink egy trónon? Itt már minden nem a réki. Unalmas és csendes lett. Szegény Velő kétoldali pisztolylövésben mekhalt, pedig üzentem neki, hogy a Hobo Fischer kiszabadult. Mondom: unalmas itt minden és csendes, úgyhogy azonnal Honkongba mentem, mert ott sincs semmi dolgom. És az ilyesmit én elintézem. Jelenleg ugyanebben az ügyben tartózkodom Szanfranciszkóba. Ha mektenné felsék, én egy Firmin nevű úrban felejtettem a késem. Ott van elásva a gyorsfényképezőgép mellett. Ha egyszer arra sétál és nincs más államügye fojóba, ássa föl a pasast és vegye ki belőle a késem. Nem éri meg ez a Firmin. Egy darab kagyló a nyele. Könnyű megismerni. De csak úgy kérem eszt, ha igazán nincs dolga és szívesen csinálja. Úgy történt esz a haláleset, hogy amikor felségedet ledoptam a földre és rémülten láttam, mit tevék. De időm se volt rája éleszteni, amikor megjelent a kisértő kapitány. A Wirth. Aki veszette a Nono-Holasztárlulu hajót. És revolvert foga: Itt az idő José - mondá. Elmehet. De most nagyon gyorsan. - Ki maga. kérdem hüjén. - Én Wirth kapitány vagyok. A Titkos Szolgáktól. A kikötőben egy motoros várja és elviszi Tahitibe. És ő adott nekem pénct is. (Aszért köszönöm, hogy felséked is küldött. A pénc az egyetlen jó, amiből nem árt a sok. ) Amikor elmentem, az útban aszt gondolám, elhozom a fényképemet ettől a Firmintől. Ahoty odaértem, belestem asz ablakon és mekrémültem. Ott feküdt a halottarcú öreg nő, de jól fejbeütve. Aszonban volt neki élete még, mert vizzel öntöztem. - Uram. mondta - megölt. Firmin. A részvények. Hát kiderülne, hogy asz a Firmin meg az asszony részvényesek voltak Alvarec elnök uralmában. Amikor asz elnököt elkergették a részvények folyama árbaesett. De mekvoltak nekik kettőjüknek értéktelenül. És múltkor jött Ekmont meg Gombperec fényképezni és közben mondták, hogy az értéktelen részvényt mekveszik tőlük. Firmin eladta potomért. De az asszony mondá, hogy ő nem adja. Esz emlék. Így hát csak Firminét vitték el. Mire gyött a Pollino fényképeszni, neki nem juta részvén. Eszért él ma is, csak tudná minek? Az történt előzőleg, hogy Ekmont és a többi gyászoló rokon megtudták Bonifác fogolytól, hogy gyön Alvarez csapatokkal és győz. Nekik majd menekülni kell. Iken ám, de akkor a részvének régi, jó folyamára lesz érvényes megint! És itt megvették a régi részvéneket. Amikor már Firmin is mektutta, hogy visszajön Alva Rez, akkor maj megőrült, hoty potomér atta a papirokat. De Ekmont kirugatá. Gombperec dettó. Erre ő megölte őket, mer tutta, hogy Warinst fogják gyanúsitani a tényállással. Vékül leüté és kirablá részvényeiből a halálfejű úrinőt. Amikor felálltam a sebesült asszony mellől, ez éppen jókor volt. Mer lesujtott rám hátulról esz a Firmin, aki valamiért visszagyött. De már ép felálltam, nem talált. No asztán következett egy rövid testgyakorlás miután elástam (S. K. Ámde benne felejtettem a műszert a fényképészbe. Ezzel zárom soraimat alanti tisztelettel felségednek régi barátja, ma is és a kedves mama őfelségének és az uralkodó őnacsságának kézcsókkal. KeIt most lent: Néhai kollégája: az eksz Fülig Jimmy, sajátulag. Almirában ma is szívesen emlékeznek vissza Fülig Jimmyre, az első uralkodójára a világnak, aki népével pertut ivott. És ma is érvényben ban a "LEX FÜLIG 193. 1. T. c. A KÜLSŐ MEGJELENÉS KÖTELEZŐ EGYSZERŰSÉGÉRŐL, A KORONATANÁCSBAN" amely szerint harisnyában kell a koronatanácsban részt venni. A Nagy Bivaly ott maradt Almirában mint őfelsége testőre, és igen jó dolga volt. * És Piszkos Fred? Valaki mesélte, hogy nemrég Alaszkában látták, ahol játékbarlangot nyitott az örök hó birodalmában, és állítólag az aranyásók komoly formában foglalkoznak a gondolattal, hogy meglincselik. De mire kivitelre kerül a sor, a kapitány már bizonyára messze jár, mert olyan éles az esze, mint a borotva. Egyszer híre járt, hogy meghalt, de utóbb kiderült, hogy ő a kapitánya annak az ócska kis gőzösnek, amely dühöngő viharban segítségére sietett a zátonyra futó Tokio-Maru luxusgőzösnek, és ötven utast megmentett. Ezek később észrevették, hogy minden értéktárgyuk eltűnt. Azóta is feltűnik időnként Kantonban, Triesztben vagy Rio de Janeiróban; mogorván, egyedül, mint a kikötők vándorlásra ítélt Bolygó Hollandija, és csak kevesen tudják, hogy valahol az ócska ruha és a szakadt ing mögött mégiscsak olyan szív dobog, amelyik tudott szeretni, fájni és aggódni is valamikor. EOT.

Source … Trouble im Penthouse whence Without Registering 'Trouble im' English Film. Watch Online Variety Trouble Pent`hous,e OnLinE watch.